Ötvenhat kezdő sípszava

Magyar Nemzet, Mindenamifoci.blogzona.hu, Csepel.info

Grosics Gyula úszik a levegőben

Nem a németek nyerték meg a berni döntőt, hanem a magyarok vesztették el – tartja a Fritz Walternak tulajdonított mondás. Szépen és elegánsan hangzik ez az Aranycsapat-verő gólvágó szájából, ám nem teljesen igaz, ha megnézzük, hogy Németország nem „csupán” egy labdarúgó-világbajnokságot nyert 55 évvel ezelőtt, 1954. július 4-én. És ugyanígy Magyarország sem csak vesztett a 2–3-as végeredménnyel záruló finálén, hanem nyert is. Az 1956-os forradalmat.

A „berni csoda” ugyanis öntudatot adott a II. világháborút elvesztő németeknek: a mesterségesen megosztott nemzet közel tíz év után először mert és tudott együtt örülni és ünnepelni. Azóta pedig 2006-ban egy otthoni bronzérem kapcsán vették a bátorságot, hogy büszkék legyenek magukra. Mert mertek nagyok lenni, de ez most más kérdés.

Futballban ugyebár a „ha” szó állandó kispados. Ám javaslom, hogy most küldjük egy kicsit pályára, és nézzük meg, mi történt volna, „ha” Sebes Gusztáv tizenegye hozza haza a Rimet-kupát. Talán hatalmas felvonulás haladt volna végig a Sztálin úton, ahol az Aranycsapat mellett a nyitott buszban ott ült volna Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártjának első titkára is. Talán a sportolók és a politikus vidáman és mosolyogva fogadták volna a nép gratulációját, vörös léggömbök szálltak volna az ég felé, az orrhangú filmhíradóban pedig felolvasták volna Nyikita Szergejevics Hruscsov elismerő közleményét, amelyben az SZKP főtitkára talán azt is leszögezte volna: ez a győzelem az imperializmus felett aratott győzelem is. Talán munkaversenyt neveztek volna el Puskás Öcsiről, talán téeszavatókról ment volna edzésre Bozsik Cucu. Vagyis talán az eddiginél is undorítóbban dörgölődzött volna a pártelit, kihasználván, hogy kommunista „címerben” lettek a legjobbak a mieink.

Ehelyett már a vesztes döntő napján zavargások kezdődtek, az utolsó reményüket is elvesztő kisemmizettek villamosokat borogattak és elképesztő összeesküvés-elméleteket szőttek. Hogy Sebes eltaktikázta a meccset. Hogy Puskásnak sérülten nem lett volna szabad játszania. Hogy a németek szöges cipőik miatt nyertek. Hogy a bírók eladták a döntőt. Hogy a magyarok eladták a mérkőzést. Hogy a mieink politikai utasítást kaptak: nem nyerhetnek. Egyik sem nyert bizonyítást, és épp ez a kibeszéletlenség adta, sőt adja meg a berni kilencven perc drámáját. Mert ebben a bukásban így már benne volt minden: a padlássöprés, az internálás, a csengőfrász és a nagy fekete autók is. Sosem tudjuk meg, hogy mi történt volna, ha mindehhez egy mindent elsöprő győzelmi katarzis is társul. Történészek állítják: a németeknek ettől az aranytól sikerült talpra állniuk. Igaz, nekik Marshall-segély jutott mellé, nekünk meg ötéves tervek és Rákosi magyar gyapotja – és az ezüst ugyebár. Ám történészek hangoztatják azt is: 1954 keserűsége nélkül elmaradt volna 1956 tisztítótüze is.

A berni pofon nem csak az Aranycsapat későbbi sorsát határozta meg. A „disszidens” sportolók kezdeti megalázottságát és későbbi sikeres életét ezrek élték át, akik úgy érezték, nincs maradásuk, mert megállt az idő. Az otthon maradtak közül sokan legendákhoz hasonlóan őrültek bele a feldolgozhatatlanba, vagy épp ellenkezőleg: példát mutattak emberségből és tisztességből annak ellenére, hogy folyamatosan nyakukra járt az ÁVO, vagy jelentett róluk a szomszéd.

De kaptunk még stílusos taslikat a focin keresztül. Az irapuatói 0-6 sem csak az állítólagosan „betésztázott” magyar válogatott kudarca ugyanis, hanem a zabáltató Kádár-rendszer metaforája is. És 2009-ben mi is vonhatunk le tanulságokat abból, hogy szinte minden „jó” játékosunk komolyan veszi: „el lehet menni, kérem szépen”. Azt írtam, jó? Igen, mi már beérjük kevéssel is. Mi már nem az évszázad meccsének visszavágójára töltjük meg a Népstadiont, hanem Málta ellen. Mi már nem attól gurulunk dühbe, ha elveszítjük a vb-döntőt, hanem már akkor is nekirontunk a Fradi játékosainak, ha elvesztik a bajnokságot. Azt a bajnokságot, ahová évek után most sikerült visszamászniuk.

Kár, hogy idejutottunk, dehát innen szép a győzelem, értsünk bármit is ezalatt. Nehéz lesz, különösen addig, amíg részeg szertárosok kergetik le a gyerekeket a falusi gyepekről, mondván: ma fontos meccs lesz. Rendben, de akkor holnap ki fog játszani?

Tompos Ádám

mno.hu

Szöllősi György sportújságíró hasonló témában írt jegyzetét itt olvashatják el.

6 hozzászólás “Ötvenhat kezdő sípszava” bejegyzésre

  1. Jeniszej szerint:

    Címeres mezben adták el a meccset – büszkék lehetünk rájuk?

  2. Gordon szerint:

    Jeniszej. Látod milyen kis tulok vagy? Még ide is beírod a butaságaidat.

  3. Jeniszej szerint:

    T. Kígyófarok tartó, bértollnok, minden lébe kanál!
    Kedves gordonka (vagy brácsa!)
    Unatkozol?
    Lehet, hogy, “Prendick: tanár úrtól már kikészültél?
    Kértelek, hogy kopjál le rólam!
    Olyan értelmesnek tartod magad, és lám, mégsem értesz a szép szóból.
    Előzőekben nem látod a mondat végén a kérdőjelet?
    Ideges vagy? – talán nem tudtál valakinek megfelelni, alulmaradtál. Kioktatott a tanár úr?
    Nyugodj le. (he-he)

  4. Gordon szerint:

    Hozzászólásodat végigolvasva inkább te tűnsz idegesnek. Hi-hi. 🙂

  5. Nagyapó szerint:

    Örömmel olvasom a témához illő magvas írásokat. „Sokat tanulok belőlük”!
    Viszont a cikkhez térve, nem értem a németek motivációját a cikk szerint! Ez valami reváns volt a II. világháborúért? Akkor mi motiválta őket a további két győzelmükkor? A megosztottság? És mit tettek az 54-et követő három 2. helyük esetében?
    Nekünk pedig ez volt a muhi csata? Miért kesergünk még ezen? Jól fizetik a kesergőket, azért írják ezt állandóan? Ez vezetett 56-hoz, írja a cikk. Akkor a 38-as magyar ezüstérem (higgyék el akkor is VB ezüstöt nyertünk) pedig a II világháborúhoz?

    Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja száját hazudik, ha kinyújtja kezét lop.

  6. Prendick szerint:

    Húha Jeniszej, ez az a bizonyos rúgás volt, amit öv alattinak szoktak értékelni. Szegény Gordon borogathatja. 😀

Itt lehet hozzászólni !