Heti Válasz, Csepel.info
Budapest és Csepel – ködös jövő
“Ma is úgy teszik fel a média emberei a kérdést a főpolgármesternek, a főépítésznek: milyen lesz a jövő városa, milyen lesz Budapest 25 vagy 50 év múlva. Lesz-e olimpia vagy világkiállítás, felhőkarcoló vagy álomsziget, Manhattan a Csepel-szigeten, 5-ös vagy 6-os, esetleg 7-es metró.” – Budapest korábbi főépítészének a főváros jövőjével kapcsolatos véleményét az alábbiakban olvashatják.
Le Corbusier, a modernizmus építészprófétája a jövő városának látomását felrajzolva, sokak számára követendő példát mutatott, és máig meghatározta a látomás lefokozásából született lakótelepi környezetet. A jövő városát a technikai civilizációhoz adekvát módon gépesített vagy éppen gépszerű alakzatnak képzelték el. Így születtek a “lakógépek” és “városgépek”. Mások ugyanettől megriadva az európai város múltjából akartak meríteni idealizált posztmodern jövőképet.
Mindig a jövőről volt szó. A jövő városában nem lesznek zsúfolt, sötét, füstös utcák, hanem minden ház ablakán besüt a nap, elektromos autók suhannak a tiszta utcákon, és mágnesvasutak megállóiban vidám emberek sietnek a tiszta üveg bevásárlóközpontokba. Nagyobb házban fogunk lakni, gyorsabb autón fogunk járni, nagyobb kapacitású számítógéppel fogunk internetezni, sebes vonatokkal fogunk utazni. Minden város dinamikusan fog fejlődni, egyre nő a népességszám, hiszen akkor lehet fokozni a lakásépítés ütemét, a lakók kényelmét szolgáló metróépítés sebességét, és így tovább.
Ma is úgy teszik fel a média emberei a kérdést a főpolgármesternek, a főépítésznek: milyen lesz a jövő városa, milyen lesz Budapest 25 vagy 50 év múlva. Lesz-e olimpia vagy világkiállítás, felhőkarcoló vagy álomsziget, Manhattan a Csepel-szigeten, 5-ös vagy 6-os, esetleg 7-es metró. Nehezen érthető, hogy a jövő Budapestje olyan lesz, amilyennek ma építjük, hiszen a házak átlagosan száz évig állnak, az utak, tömbök, telekosztások korát csak évszázadokban lehet mérni, és mindaz, amit hozzá tudunk tenni a városokhoz, csak töredéke annak, amit eleink építettek vagy éppen elrontottak.
Persze mai álmainkat a városokról már nem építészek vagy várostervezők szövik, hanem ingatlanfejlesztők, befektetők, világcégek és pénzügyi alapok menedzserei importálják a globalizált világpiacról. Így épülnek lakóparkok, irodanegyedek, bevásárlóés élményparkok, álomszigeti kaszinóvárosok, felhőkarcolók vagy toronyházak. Hiszen a versenyben nem lehet lemaradni. Ha megépül New Yorkban a tragikus emlékű World Trade Center, hamar legyőzi a chicagói Sears Tower, majd Kuala Lumpur következik, s mindennek mai koronája az építészek Mekkája, Dubai, melynek legmagasabb felhőkarcolóját csak a Londonba tervezett égkarcoló fogja legyőzni. Egyetlen valamirevaló város sem szállhat ki a versenyből, aki el akarja adni magát a világpiacon.
Budapesten is ezért kell felmutatni bevásárlónegyedeket összekötő gyalogoshidat a Dunán, élményfürdőt a Citadellában, vízbe merülő városi tereket a Dunában, extravagáns sztárépítészek kézjegyét viselő épületeket a belvárosban – ahogy ezt az Európa kulturális fővárosa cím elnyeréséért Budapest tette. Függetlenül mindentől pedig toronyházat a Duna-parton, többezres kaszinóvárost a Hajógyári-szigeten, soha nem látott mediterrán lakóparkot a zöldövezetekben.
Aki mindezzel vitatkozik, az maradi, nem a XXI. századnak megfelelően gondolkodik. Mintha a XXI. század valamilyen minőség védjegye lenne. “A XXI. században már nem lehet nemet mondani Budapesten sem a felhőkarcolóra” – hallani a meggyőző érvelést. Ma nem korszerű a sarki fűszeres, a Bosnyák térre is csak 180 méter széles és 240 méter hosszú bevásárlóközpontot éri meg telepíteni.
Pedig a figyelmeztető hangok már rég megszólaltak, csak elnyelte őket a közgazdászok harci lármája. A XIX. századból átörökített haladáselméletekkel valami baj van. Idézzük fel korunk egyik legnagyobb építészetkritikusát, Kenneth Framptont, aki egy 1999-ben tartott kongresszuson a beszédét azzal a gondolattal indította: a jelenlegi helyzetben az a legnagyobb probléma, hogy tudjuk, mit kellene tennünk, de annak az ellenkezőjét csináljuk. Például a tömegközlekedésre kellene szervezni a városokat, de ehelyett az autóra komponáljuk őket. Tudjuk, hogy a jó városi lét a nagy sűrűségű, de alacsony beépítésű, emberléptékű negyedek létesítésével érhető el, de ehelyett felhőkarcolókat emelünk; és tudjuk, hogy mindenütt a helyi kulturális hagyományokra kellene támaszkodnunk, de ehelyett semleges tömegtermékeket importálunk városainkba.
Egy, az Architektur Zentrum Wien által 2004-ben szervezett nemzetközi építészkongresszuson, melynek hívó mondata a “Mire építünk a XXI. században” volt, egy Gerhard Schulze nevű társadalomtudós Hová tart a modern? címen tartott előadást. Kifejtette, hogy az állandó változásra – éppenséggel dinamikus fejlődésre – építő társadalom beleragadhat a változás hitének állóvizébe, s éppen ezáltal el sem tud képzelni igazi változást, hiszen a haladáselmélet lejárta után is az állandó dinamizmus bénító nyugalmában él. Mintha minden jó lenne attól, hogy jövőre más autókkal fogunk járni, új számítógépet fogunk venni és több utat fogunk építeni.
Paradigmaváltásra van szükség. Nem folytatható a gazdasági növekedés mámora. És akkor a válság miatt Dubaiban tavaly novemberben leálltak a daruk, a talicskák zörgését sem lehetett hallani. Félbemaradtak az építkezések, és mindenki várja a csodát, hátha újra épülhet a világ legmagasabb felhőkarcolója. Okos közgazdászok hada magyarázza el, hogyan kell csökkenteni a jóléti kiadásokat, pénztömegeket pumpálni a bankokba, dinamizálni a gazdaságot. Pedig lehet, hogy nem is ez a kérdés. A pénzügyi válság, de még az ökológiai katasztrófa jelei is valamiféle mélyebben húzódó válságra figyelmeztetnek. A gazdaság világuralma, a piac mindenhatósága, a globalizáció hatalmas kulturális és etikai válságot idézett elő.
Mindez a várossal kapcsolatos tennivalóinkat a jövő városáról szőtt álmok helyett a jelen városának problémáira kell hogy irányítsa. A civil társadalomnak sokkal jobban bele kell szólnia környezetének alakításába. Nem szabad hagyni, hogy mások szőjék álmaikat a Duna szigeteire vagy éppen a Velencei-tó északi partján lévő védett területekre, hanem fenntartható környezeti egyensúlyt kell elérni. Nem szabad hagyni, hogy olyan lakóparkok épüljenek, amelyekben kisméretű, család számára alkalmatlan, rossz tájolású, átszellőzetlen, kis belmagasságú, amerikai konyhás lakásokat hoznak létre a világ különböző részeiről érkező, kósza pénzeiket befektetni akaró fejlesztők az általunk támogatott hitelekkel. Nem szabad hagyni, hogy versengő áruházláncok embertelen méretű, csak autóval megközelíthető bevásárlómamutokat hozzanak létre, megölve ezzel a városok szívét. Nem szabad hagyni, hogy iroda- és lakásnégyzetméterben gondolkodó befektetők lerombolják történelmi városnegyedeinket politikusaink segédkezésével.
Ez azt jelenti, hogy a jövő városáról szőtt képzelgésekkel szemben a jelen városának problémáival foglalkozunk. Vissza kell szerezni nemcsak az élelmiszer-önrendelkezés jogát, hanem az épített és természeti környezettel való önrendelkezés jogát is. Mindez nem jelenti azt, hogy ne készítsünk távlatos terveket. Nem szabad bedőlni azoknak a teljesen fals, néha szakmai vezetői körökből is érkező szirénhangoknak, hogy most aztán félre az akadékoskodással, a tervpályázatokkal, a városrendezési szabályokkal, a tervtanácsok széplelkű véleményeivel, mert ezek csak akadályozzák az építést.
Most, a válság idején meg kell állni, széttekinteni a városi tájon, hosszú távú feladattervet készíteni. Tiszta feltételeket szabni a fejlesztőknek, a közösség kezébe adni a közpénzek felhasználásával épülő negyedeket, minőségi feltételeket támasztani a támogatott hitelekhez, és legelőször rendbe tenni mindazt, amit eddig létrehoztunk. Repedező aszfaltú útjainkat, foghíjas fasorainkat, többszörösen feltört kerékpárútjainkat, városi tereinket és parkjainkat, összefirkált házainkat és kapualjainkat. Kicsorbult járdaszegélyeinket, kidőlt-bedőlt járdavédő korlátjainkat, üzleteink portálját, az óriásreklámmal szennyezett városi és természeti tájainkat. Most kell tehát visszavenni a várostervezést az ingatlanfejlesztők kezéből a közösségi szektorba. Fel kell építeni az önkormányzatok várostervezői részlegeit. El kell választani a pártpolitikától a városfejlesztési, városrendezési döntéseket. Ha úgy tetszik, városi akupunktúrát kell alkalmazni a sebészeti beavatkozások helyett, azaz meg kell találni azokat az érzékeny pontokat, amelyek kezelésével messzebb ható eredményeket érhetünk el. Fel kell vállalni a “kis lépések nagyprojektjét”, például a sok helyen végzett közterület-megújítást és zöldterület-fejlesztést, ahogy ezt korábban – Barcelonától Bécsig – igen sok európai város megtette.
Közvetlen környezetünk állapota ugyanis visszahat az emberi lélekre, azaz áttételesen a városi társadalom lelkiállapotára. A szlömösödő környezet szlömösödő kultúrát jelez, és kizárólag az egyéni érvényesülésre inspirál. Gyengíti a közösségi felelősséget, a város pedig a közösség nevelője. Álmodjuk a jelent!
Schneller István
A tett halála az okoskodás………….Hajrá CSEPEL……….
atlétaa! Ez neked való mondás, te úgysem nagyon szoktál gondolkodni. Hsz-ed meglehetősen egysíkúak. Kinek-kinek tehetsége, igénye, és képességei szerint.
Szerintem érdekes írás. Akik igazán szeretik Csepelt és Budapestet (és nem csak beszélnek róla), azokat bizonyára érdekelni fogja.
(Bajnai) Gordon: Kérdezd meg,hogy érdekele a véleményed………….Hajrá CSEPEL………….:)
atlétaa! Most írtad, hogy:
“A tett halála az okoskodás”. Akkor szerintem ne okoskodj. Legalább magadnak ne mondj már ellent ilyen rövid idő alatt.
“Rövidség lévén a lelke minden okos beszédnek,
a szóár pedig csak teste rajta és külcifraság.”
(Shakespeare)
Hát hagyjatok fel az okoskodással,
Minden dolognak oly sok színe van,
Hogy aki mindazt végigészleli,
Kevesbet tud, mint első pillanatra,
S határozatra jőni rá nem ér.
A tett halála az okoskodás.”
(Madách Imre)
Mennyire érdekes ilyen írások után egy olyan kerület jövöjén merengeni, melynek évtizedes ‘szimbólumai’ egy víztorony, egy hévmegálló, vagy legrosszabb esetben egy rozsdaszagú szétmálló fél kerületnyi gyár.
Csepel identitás nélkül semmi, és valóban szükséges lenne egy koncepció, ami Csepel megannyi értékét és múltját felvállalva irányt ad a jövöbe.
Nem újabb szökökút kell a Tanácsház térre, hanem végre valaki, aki értékeket vállal fel és nem türi, hogy a Szigetcsúcson szennyvizmü épül, hanem tesz érte, hogy a város egyik legszebb fekvésü kerülete kiemelkedjen a többi közül és végre a város meghatározó részévé legyen fél évszázad után.
Kedves Pisti!
Vannak bizonyos rossz érzéseim a nagyívű csepeli “jövő” tervekről, mivel ezek többnyire nem vették figyelembe az ésszerűség alapvető követelményeit!
Egyetlen példa erre:
2004-ben a kisDuna part (RSD) szabályozása kapcsán a képviselők megszavazták a terület 16 méter magasságú beépítésének engedélyezését.
Civilként – szavazati jog nélkül – részt vettem a bizottsági ülésen, ahol a Gombik Imivel ketten képviseltük azt az álláspontot: a tervezett “gyógyszálló” nem reális terv, hiszen a tőke számára nem lehet vonzó ez a terület, és a magasság mindenki számára lehetőséget ad a túl magas beépítésre. Meghallgattak, de kutyába sem vették a szavainkat.
Ugyanezeket a kifogásainkat írásban is megküldtük Csepel vezetőinek – természetesen válszra sem méltattak.
A rózsaszín tervek nagyrésze ilyen!
Más. Civilként nem csak hőzöngeni, hanem javaslatokat tenni is szoktunk, amikre általában szintén nem kapunk választ.
Egy csepelre vonatkozó – szerintem megvalósítható – lokálpatrióta tervet az idegenforgalmi koncepcoió kapcsán is tettem.
Sajnos megértésre ez sem talált.
Ha valakt érdekel ez a terv, a
http://www.osszefogas.nonprofit.hu/alrovat/17/60.html?archivum=
oldalon megtalálja, elolvashatja.
Kiváncsi vagyok, lesz-e érdeklődő, esetleg vélemény a “Vörös Csepel” projektemről.
Üdv menyus
Pisti:
Annyira a szivemből szoltál, hogy szinte nem is tudok mit hozzáfüzni. De, hogy Csepelen a Szent Imre-tér és az Áruház- tér létezik csak az biztos. Minden nap ugyan az a képp a Bajáki- Déli u. sarkon ugyan az a szemetes pupozásig körülötte szétszorodva a HÉV végállomáson átjövünk ugyan az a szemetes nap-mint nap tele körülötte szét szorodva. Biztos üritik, de talán ritkán. Szóval kicsi, de bisztos kiszámitott és következetes lépésekkel lehetne elérni valamit. Kirájerdőben még mindig tőbb a főldes u
út, mint az aszfaltos, de a sziget-csucs majd megválltoztat mindent, csak az a baj, hogy nem a mi számunkra….
Menyus!
Nekem tetszik az elképzelésed.
De nem fogsz támogatót találni hozzá.
Egyszerűen még nem tettük annyira tisztába a fejünkben azt a világot, hogy értelmesen lehessen rá emlékezni. Mert sajnos a zsigeriek egyik része azonnal Kádár-nosztalgiáról fog ordítozni, a másik fele /pl. Vajnaiék/ odaállnának vörös csillagokat mutogatni, a támogatókat, akárhonnan is jönnének, az ellenoldal kommunistázná keményen.
Hazai jó szokás szerint az egész, tiszteletreméltó múzeum helyett lenne valami karikírozott, a régi Fábry-showra emlékeztető, nevetséges szocialista áruk bemutatója, a Terror háza kihelyezett kiállításával, meg egy holokauszt emlékhellyel, mert anélkül semmiféle visszaemlékezés mostanában nem lehet.
Majd úgy fél évszázad múlva.
Kedves Prendick!
Sajnos igazad van, bár olyan jó lenne, ha végre nem akarnánk állandóan megköpködni saját múltunkat.
Üdv menyus