Csepel.hu
Csepel szempontjából arról nevezetes a Kelet-Ukrajnában található Liszicsanszk, hogy csaknem 300 csepeli férfit hurcoltak ebbe a városba kényszermunkára a II. világháború után. Közülük nem mindenki térhetett haza, mert jó néhányan meghaltak a kimerültségtől és betegségekben. A Magyar Média Mecenatúra támogatásával és a mandiner.hu segítségével eljutottunk a kelet-ukrajnai frontvonalra, hogy dokumentumfilmet forgassunk a harcokról és a kárpátaljai magyarok áldozatokról. Az út részeként felkerestük Liszicsanszkot – beszámolónk a helyszínen készült.
Szergej Varatyin, a stábunkat szállító kisbusz ukrán sofőrje nem örül túlságosan, hogy Liszicsanszkba vesszük az irányt. Két oka is lehet erre. Az egyik, hogy Liszicsanszkot oroszbarát városnak tartják, Szergej pedig maga is harcolt az oroszok ellen egy évvel ezelőtt a közeli Debalcevónál, ahol az ukrán fegyveresek súlyos vereséget szenvedtek. A másik ok, hogy nincs tudomása semmiféle egykori munkatáborról, ha pedig létezett is, bizonyára megérdemelten raboskodtak ott magyar és német hadifoglyok, akik rátámadtak a Szovjetunióra.
Liszicsanszk a luhanszki járásban található, körülbelül ötven kilométerre az orosz kézen lévő Luhanszk városától. Két évvel ezelőtt, amikor Kelet-Ukrajnában kitört a fegyveres konfliktus, egy rövid ideig Liszicsanszkot is az orosz felkelők tartották ellenőrzésük alatt. Hamarosan azonban az ukrán hadsereg és a Donbasz zászlóalj önkéntesei együttes erővel visszafoglalták a várost.
Az oroszok csak hadifoglyokról hallottak
Liszicsanszk határában katonai ellenőrző ponton haladunk át. Gépkarabélyos katonák állítanak meg, az úton betontömbökből kialakított tankcsapdák sorakoznak. Szergej mutatja az iratait, majd különleges engedélyének köszönhetően azonnal továbbengednek.
A mintegy százezer lakosú város szélén egy tábla jelzi, hogy a települést 1710-ben alapították. Meddőhányók sora magasodik mindenfelé, amott pedig egy csilléket szállító vasszerkezet. Feltűnnek a magasfeszültségű villanypóznák is. Utóbb ezeknek a fényképeknek az alapján ismerte fel a 92 éves Strein Oszkár, hogy valóban ez az a hely, ahol társaival együtt három és fél évet töltött kényszermunkán. A csillesor volt az, amely mentén naponta járt munkába. A Széverszkij Donyec folyó bal partján álló szódagyár pedig az az épület, ahol a már elhunyt Niederkierchner Rezső dolgozott.
Csepelről 1945 január 21-én 269 férfit hurcoltak el „málenkij robotra”. Előbb Tökölre hajtották őket gyalogmenetben, majd Ráckevét érintve Kiskunhalason rakták fel őket marhavagonokba. Heteken át utaztak vonaton, míg végül megérkeztek a távoli Liszicsanszkba, a bányászvárosba. A csepeliek mellett más vidékekről származó több száz magyar is raboskodott ebben a városban, akik közül sokan nem élték túl a megpróbáltatásokat. A csepeliek közül Strein Oszkár az egyetlen, aki még életben van. Most pedig végre itt vagyok a városban, hogy tisztelegjek a magyar áldozatok emléke előtt. Mindössze pár órám van, hogy bővebbet megtudjak a sorsukról.
– Nem tudok róla, hogy a környéken munkatábor létezett – mondja egy középkorú nő a város központjában, ahol a II. világháborús szovjet hősök emlékműve áll. – Talán az idősebbek emlékeznek még valamire.
– Amikor felszabadították a várost, voltak német hadifoglyok – említi egy idősebb férfi. – Magyarokról azonban nem tudok. Ezek mind hadifoglyok voltak, civileket nem hoztak ide. A hadifoglyok az ellenségeink voltak, ők támadtak ránk…
– Miféle kényszermunkatábor? — kérdez vissza egy másik férfi. – Liszicsanszkban nem volt ilyen. Azok Szibériában voltak. De nézzen utána a múzeumban, hátha ott többet tudnak…
A városi tájmúzeum a főúton, egy többszintes épület földszintjén található. Három apró helyiségből áll, bennük az elmúlt évtizedek emlékei. A kiállított tárgyak és szövegek azonban szinte kizárólag a Szovjetunió idejét idézik. A település fejlődését, iparosodását mutatják be. Munkatáborokról nem találok említést.
– A városban hadifoglyok voltak a háború után – ad felvilágosítást egy múzeumi alkalmazott. – Legnagyobb számban németek, de lehettek köztük magyarok és románok is. A tábor helye már nem létezik. Dolgoztak a bányákban, építkezéseken. Nem tudom, hányan haltak meg, de a temetőket nem gondozzák. Korábban Németországból érkeztek önkéntesek, akik rendbe tették a sírokat, de az utóbbi időben nem jöttek.
Két évvel ezelőtt, még a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus kitörése előtt telefonon beszéltem Olga Pavlovnával, aki az innen hatvan kilométerre lévő Kontarnéban lakik. Az idős orosz asszony korábban gondozta a környék magyar sírjait. Említette a liszicsanszki temetőt is. Most azonban nem értem el. Háború sújtotta vidéken él; talán elmenekült, mint sokan mások, vagy egyszerűen megszűnt a telefonkapcsolat a faluval.
Mégis szerencsém van, mert ráakadok Vologya Hrabkovicsra, egy 59 éves nyugdíjas férfira Liszicsanszkban. Korábban egy vegyi üzemben dolgozott, megbetegedett, idő előtt leszázalékolták.
– Jöjjön, megmutatom, merre van a temető – magyarázza élénken. – Ott temették el a magyarokat és a németeket is. Úgy tudom, mind hadifoglyok voltak. Több ezren, talán tízezren is lehettek.
Ahol magyarjaink nyugszanak távol a hazától
A város központjától úgy három kilométert teszünk meg autóval. A Perejezdnaja vasútállomásnál állunk meg – emlékszem, erre az állomásra utalt Strein Oszkár, ahol kiszállították őket a vagonokból. Egy rozsdás vasszerkezetből álló felüljárón kaptatunk át a sínek felett, majd egy erdős ösvényen haladunk tovább. Előttünk a Széverszkij Donyec folyó, amely némileg keskenyebb, mint a mi soroksári Kis-Dunánk. A hidat azonban, amely a túloldalra vezet, felrobbantották a két évvel ezelőtti harcokban. Szemközt velünk a szódagyár épülete, mellette pedig a temető. Fákkal, bozóttal sűrűn benőtt vidék.
– Korábban komppal lehetett átkelni a folyón, de most sehogy– mondja Vologya Hrabkovics. – Sok bánya működött a környéken, de nagy részük megszűnt. Főként ott dolgoztak a hadifoglyok, de a szódagyárban is alkalmazták őket. A szódagyárat bezárták, de az épület még áll. Mellette alakították ki a temetőt. Tudom, magyarokat is hantoltak el oda. Egy ideig gondozták, de évek óta senki nem törődik vele. A környéket benőtte a dudva…
Csatlakozik hozzánk Szása Alekszandrovics, egy szintén nyugdíjas helyi lakó, aki szülei elbeszélése alapján emlékezik a fogolytáborra és a temetőre. A lágerről ő is úgy tudja, hogy csak hadifoglyokat őriztek ott. A helye már nem létezik, mert beszántották. Valahol a magasban futó csillesor útvonalán volt a tábor, mert a csillék mentén vonultak a bányákba a foglyok. A liszicsanszki járásban, Kirpicsne faluban található egy másik temető, ahol magyarokat hantoltak el, de azt sem gondozzák.
Elmondom Vologyának és Szásának, hogy a magyar rabok között nemcsak hadifoglyok voltak, hanem nagy számban civilek is, akiket a világháború után hurcoltak el Magyarországról a Szovjetunióba. Akkor úgy mondták az oroszok, hogy „málenkij robotra” viszik őket, de Vologyának és Szásának nem rémlik, mit takar a „málenkij robot”. Erről ők nem hallottak, erről nem beszéltek a Szovjetunióban. De elhiszik, hogy így történt, mert sok furcsaság megesett.
Vologya és Szása hallgatnak, a segítőkészségük a bizonyíték, hogy osztoznak a gyászban. Némán állok a Széverszkij Donyec folyó partján, a szódagyárral és a temetővel szemben, ahol magyarjaink nyugszanak kétezer kilométerre a hazától.
Csarnai Attila
