Csepel.info

Idén először nem csak a Fidesz, de még Horváth Gyula és a csepeli DK is megemlékezett Horthy kudarcba fulladt kiugrási kísérletének évfordulóján

Azt hittük, csak a Hősök Tere kezdeményezés miatt érkezett Magyarországa, erre itt vagyunk a budai hegyoldalon, saját, gyönyörű lakásában…

Nos, igen, ezzel a lakással az volt a tervem, hogy a gyerekeimet néha idecsábítom Magyarországra. A legfiatalabb, aki Angliában lakik, egy nyarat már el is töltött itt a négy lányával. Elkezdtek tanulni magyarul is.

A másik négy gyereke tehát nem beszél magyarul?

Nem. A legidősebb 1961-ben született, a legfiatalabb tíz évvel később. Amikor ők felnőttek, ki gondolta, hogy valaha még visszajöhetünk Magyarországra? Mindenki azt hitte, hogy a szovjet birodalom még vagy száz évig eltart.

Ön mikor járt először Magyarországon? Nagyapja, Horthy Miklós újratemetésén?

Nem. Még 1989-ben. Érezhető volt már, hogy vége a kommunizmusnak, de kicsit féltem akkor is.

A neve miatt?

Igen. Nézzék, én úgy nőttem föl, hogy minden, ami a kommunista Magyarországról jött, rossz volt nekünk. Csak rosszat hallottunk magunkról, a családról, nagyapáról. Csakhogy akkor, 1989-ben másodszor is megnősültem, feleségül vettem Tuttit és Indonéziából Amerikába költöztünk. A zöldkártyát viszont csak akkor kaphattam meg, ha bemutatom a születési anyakönyvi kivonatomat. Nem volt meg. Valahol elkallódott a sok utazás során. Végül összeszedtem magam, bementem a magyar követségre. Meglepetésemre az első titkár nagyon örült nekem és kedvesen azt mondta, intézzem az ügyet Budapesten. Arról is biztosított, hogy nagyon szívesen lát ott mindenki. Akkor voltam itthon először azóta, hogy három és fél éves koromban elhurcoltak a németek.

„Mindenáron azt akarják mutatni, hogy nagypapa nagyon rossz ember volt.”

Portugáliában nőtt fel, ugye?

Először Németországban voltunk négy évig. Portugáliában is négy évig laktam, de mama aztán internátusba küldött Skóciába. Akkor tizenkét éves voltam.

Nagyapjára, a kormányzóra emlékszik?

Nagyon tisztán. Édesapámat nem ismerhettem, úgyhogy valójában ő volt az apám. Fantasztikus ember volt. Korához képest nagyon fiatal. Mindig úgy bánt velem, mintha felnőtt lettem volna. Sokat beszélgettünk, együtt úsztunk. Nagyon szeretett úszni.

Komoly dolgokról is beszélgettek?

Persze. Főleg a fiatalkoráról mesélt sokat. Nagyon élveztem azokat a beszélgetéseket. Az a kép, amely sokakban él a nagyapámról, éppen az ellenkezője az igazságnak.

Horthy-fasizmus, nagybirtokrendszer, antiszemitizmus, diktatúra…

Pontosan. Ezekre gondolok. Azért nem értem, mert ezeket a vádpontokat mind a szovjet érában találták ki. Az teljesen logikus is volt. Egy megszálló hatalmat szolgálni nem nagy dicsőség, márpedig akkori kormányaink ezt tették. Azzal lehet javítani a képen, ha elhitetik, hogy előttük még rosszabb volt. Logikus. Mindenki tudta, hogy ez hazugság, hiszen jóformán minden hazugság volt, amit a szovjetek mondtak. De hogy most kinek használ, kinek jó ez, hogy még mindig ezt mondják… Ezt nem értem.

Horthy kriptája a hálás zsidóság koszorújával

Valóban voltak zsidótörvények, tényleg nem mondott le, amikor a németek bevonultak. Kapott ezekre választ tőle?

Nem csak tőle. Édesanyámtól is. Ezeket a vádakat csak úgy lehet elhinni, ha az összes ezzel ellentétes tényt eltoljuk magunktól. Nagyapám nagyon szigorúan vette a saját alkotmányos szerepét. Ő volt az államfő, de Horthy-korszakról beszélni ennek ellenére is csak nehézkesen lehet. Volt Bethlen-korszak, Gömbös-korszak, Imrédy-korszak, Kállay-korszak… Ezek jól elkülönültek egymástól. A demokrácia pedig tágult 1939-ben. Bethlen idejében komoly cenzushoz kötötték a választójogot, 1939-ben viszont kibővítették. Csakhogy a szélesebb demokráciával németbarátabb lett a parlament. A tömeg inkább támogatta Hitlert, mint az elit, amely korántsem volt németbarát. A baloldal sosem beszél erről, de édesapám antináci volt, ahogy a testvére, Nicky bácsi és édesanyám is – mind benne voltak a kiugrási irodában, amely a Várban működött és igyekezett az utolsó időben megoldást találni, amikor nagypapa nem tudta már az alkotmányos szerepét betölteni, hiszen nem volt már alkotmányos helyzet. Igyekezett  ő maga különbékét kötni az oroszokkal, édesanyám és Nicky bácsi pedig a zsidó közösséggel tartotta a kapcsolatot. Ezáltal kapta meg a nagypapa július elején az Auschwitz-jelentést. Amikor azt elolvasta, néhány napon belül leváltotta a Hitler által kinevezett miniszterelnököt és rögtön leállította a deportálásokat. Ezzel a budapesti gettó nagy része megmenekült. Ha márciusban lemondott volna, a nyilasok már akkor átveszik a hatalmat, nem csak október közepén. Ilyesmire nem gondolnak, akik mindenáron azt akarják mutatni, hogy nagypapa nagyon rossz ember volt. Amikor a háború után Németországban voltunk, izraeli küldött érkezett hozzánk azért, hogy megköszönje, amit nagypapa a zsidóságért tett. Carl Lutz svájci konzul, aki, mint Raoul Wallenberg, a német megszállás alatt mentett embereket, ő volt tehát az, aki 1948-ban segített a családunknak svájci vízumot kapni.

A kormányzó tudott róla, mit tesznek Lutzék?

Persze, ameddig még Budapesten volt a család. Ezért jött el hozzánk Ruben Hecht, hogy ezt megköszönje neki. Egyébként pedig: logikus, hogy az egész család antináci, csak épp nagypapa, a kormányzó nem tud erről?

Nem igazán.

Nem bizony.

„Cseppet sem bánom, hogy nem lettem király. Nagyon örülök, hogy megúsztam ezt a problémát.”

Édesapjáról, amint említette is, nincsenek emlékei. Édesanyja, nagyapja mesélt róla, vagy hogyan lehet kapcsolata vele?

Édes mama sokat beszélt róla, persze, de ahogy ő mesélt, az túl ideálisnak tűnt. Nem is lehetett ember – ilyen érzésem volt. Ahogy öregszem, már érzem, milyen lehetett. Érzem, mit kaptam tőle.

Mit?

Először is: nagyon érdekelte a technika. Más életutat választott, mint ami az arisztokrata családokban normális volt. Mérnök lett, kiment Amerikába, a Ford gyárban dolgozott. Aztán hazajött, technikai dolgokkal foglalkozott. Acélgyár, aztán pedig a vasutat vezette. Komoly ember volt, egészen más, mint Nicky bácsi, a valódi arisztokrata. Nagy bálok, jó nők… Nagypapa is ezért választotta édesapámat támaszul, amikor már szüksége volt segítségre.

Édesapjáról két éve emlékművet avattak Szolnokon, miniszteri részvétellel. Ott volt?

Nem.

Elvi gondja volt, netán a kormánnyal volt baja?

Ó, nem! Vagy Indonéziában voltam épp, vagy valami más fontos ügy miatt nem tudtam jelen lenni, de nagyon örültem neki, hogy szobrot állítanak édesapámnak! Az sem kellene, hogy gondot okozzon, ha nagyapámról szobrot állítanak, de a politikai viták és érzelmek az esetében olyan erősek, hogy ha ez még így van, akkor azt mondom: inkább nem kell.

A viták tényleg erősek. Az Orbán-kormány elleni legmegszokottabb balos vád, hogy új Horthy-kort épít. Azt teszi?

Nem is értem a felvetést. A történelem óráját nem lehet visszaállítani. Az akkor volt, ma meg ma van. Hogyan is lehetne a 21. században Horthy-kort építeni?

A Várba akar költözni a miniszterelnök, jobboldali, úri, keresztény világot akar…

Nagyapám elképzelése sem ilyen volt. Ő azzal dolgozott, ami akkor volt. Akkor olyan volt a társadalom. Ma már más és sok szempontból igazságosabb is. A nagyapám értékei: azokhoz viszont érdemes lenne visszatérni. Szerintem én, amit az életemben csinálok, tőle tanultam. A nagyapa, akit én ismertem, egészen más volt, mint akit a magyar nyilvánosság félreismer – a szélsőjobb és a baloldal egyaránt. A Jobbik ugyanazokat a hazugságokat hitte el, amelyeket a baloldal is. Hogy fasiszta diktátor volt. Csak ők ezért szeretik, míg a baloldal ezért gyűlöli. Ettől még hamis az egész kép.

Édesapja szerepe mi lett volna, ha nem lövik le a repülőgépét?

Édesapám nem lett volna kormányzó.

Kormányzóhelyettes volt.

Az igen, de benne volt a törvényben, hogy a kormányzói pozíció nem öröklődik.

Igaz, ám többször felvetődött, hogy akár király is lehetne a kormányzóból.

Valóban, de épp nagypapa volt az, aki ezt határozottan visszautasította. Mindkét alkalommal, amikor fölvetődött. Először az első világháború után, aztán akkor, amikor édesapám meghalt.

Akkor az volt az ötlet, hogy önt koronázzák meg. 

Igen. Mert mindenki hisz a Szent Koronában. Még ha kicsi is a fejem, ha rákerül, az majd megold mindent… Ez annyira kedves. És annyira magyar. Nagyapám mindenesetre mindkét alkalommal rögtön visszautasította a lehetőséget. Elfogadta alkotmányos szerepét és azt mondta: ha hirtelen a korona után nyúlna, az akkora árulás lenne, hogy a testvére sem fogna vele többé kezet.

Ön viszont így nem lett király.

Valóban. És a saját nagyapám vágott el a lehetőségtől!

Bánja?

Dehogy. Cseppet sem. Nagyon örülök, hogy megúsztam ezt a problémát. A politikát. Nagyon jó és érdekes életet éltem, élek.

„Egyszerre csak spirituális élményben volt részem. Egyik pillanatról a másikra mintha fekete-fehérből színesre váltott volna minden.”

Amikor 12 évesen Angliába került, ott előny vagy hátrány volt a Horthy név?

Egyik sem. Egyetlen barátom sem tudta, hogy ki a nagyapa. Az angolok nem tanultak európai történelmet, csak a sajátjukat. Azt sem tudták, hogy hol van Magyarország. „Te valami cigány vagy.” Ilyeneket mondtak. Egyedül Aylmer Macartney, a történész volt az, aki a családom miatt érdeklődött irántam. Edinburgh-ban és Oxfordban volt professzor, többször elhívott magához. 1956-ban aztán mindenki megtudta, hol van Magyarország.

Családilag hogyan élték meg a forradalmat?

Óriási hatása volt. Nagypapa azt hitte, hogy végre szabad lesz Magyarország és hazamegyünk. Neki borzasztóan hiányzott a hazája. Amikor aztán a szovjet tankok leverték a forradalmat, hatalmas volt a csalódása. Nem mondott semmit, de onnantól nem olvasta az újságokat, visszahúzódó lett. Belebetegedett. Két hónappal később meg is halt. Pedig szervi baja nem volt. Az orvos legalábbis azt mondta, hogy nem tudott megállapítani semmit.

Nagyapja már éppen nem érte meg az ön igen érdekes spirituális fejlődését. Hogy lett tagja például a Szubud mozgalomnak és főleg: mi az valójában?

Londonban találtam rá a Szubud mozgalomra 1958-ban, de hosszú út vezetett odáig. Kilencéves voltam, Portugáliában éltünk. Egy nap mentem haza az iskolából, a pályaudvarról gyalogoltam hazafele egy nagy parkon keresztül, amikor egyszerre csak spirituális élményben volt részem. Egyik pillanatról a másikra mintha fekete-fehérből színesre váltott volna minden. Semmire sem gondoltam, csak erőt éreztem. Abban a pillanatban megláttam, hogy milyen gyönyörű körülöttem minden. A fák, az ég, a felhők. Ugyanakkor minden addigira emlékeztem. Arra is, hogy amikor nagyon kicsi voltam és a Várban éltem, így éreztem magam. Hogy veszíthettem el, hogy élhettem szürke világban, ha ilyenben is lehet? Ez a kérdés keringett a fejemben. Fél óráig ha tartott ez az állapot, de megváltoztatott. Rájöttem, hogy ez az élet veleje. Amint elmúlt, attól fogva azt kerestem, hogy találhatnám meg újra.

Szólt erről otthon?

Nem. Senkinek. Kisgyerek voltam, Donald kacsás képregényeket olvastam még akkoriban, nem beszéltem ilyesmiről. Aztán szép lassan filozófiát is kezdtem olvasgatni. Mamának pedig sok pap ismerőse volt, katolikus papok. Néha kérdezgettem őket. Mindig úgy éreztem, hogy nem tudnak semmit. Azt mondják, amit egy papnak mondania kell, de éreztem, hogy ők sosem léptek át a színes filmbe, nincs tapasztalatuk erről az állapotról. Néhány évvel később aztán találtam egy könyvet Georg Ivanovits Gurdjieff tanításáról. Kaukázusi görög volt, aki rengeteget utazgatott a Közel-Keleten. Állítólag talált egy titkos szúfi társaságot is, ahonnan elszökött ugyan, de a tudást magával vitte. Szentpéterváron kezdett tanítani, az orosz előkelőség sok tagja a tanítványa lett, aztán Párizsba került. Arról beszélt, hogy az ember alszik. Hiába látjuk úgy, hogy ébren vagyunk, hogy vezetjük az életünket, valójában bolond gépek vagyunk. Az első lépés az, hogy megpróbáljunk öntudatosak lenni. Figyelni, mi történik bennünk. Úgy éreztem, ez az ember érti, amit én átéltem. Éveken át tanulmányoztam a tanítását, amikor internátusba kerültem.

Sikerült visszakerülni a színesfilm-állapotba?

Sosem. Tizenhat éves koromra borzasztó deprimált is lettem emiatt. Arra gondoltam, biztosan az a baj, hogy nincs tanárom. Gurdjieff módszere szerint ugyanis szükség volt tanárra is. Őt már nem találhattam meg magamnak, hiszen ’49-ben meghalt Párizsban, de Londonban végül találtam egy csoportot. Csakhogy ők addigra már nem az Gurdjieff módszerét alkalmazták. Hanem a Szubudot.

Ami tehát micsoda is? 

A Szubud nem hitvilág, hanem gyakorlat. Kapcsolat az egyetemes erővel. Belső mozgás, amely nem a saját akaratunkból jön. Aztán ez mélyül. Gyakorolni kell, közösségben, mondjuk hetente kétszer.

Olyasmi tehát, mint a jóga?

Abból a szempontból igen, hogy gyakorolni kell, de eltér abban, hogy mi nem teszünk semmilyen erőfeszítést, csak kinyitjuk magunkat és hagyjuk, hogy ez az erő mozgasson minket.

Ennek van köze az iszlámhoz? Merthogy arra is áttért. 

Annyi köze van, hogy amit a Szubudban megkapunk, az minden vallás gyökere és igazsága. Az Újszövetségben is azt olvassuk, Jézus mondja, hogy „Isten országa bennetek van”. Azt is, hogy az igazi életet ő hozza el. Az iszlám ugyanígy. Mohamed egy barlangban imádkozva kezdett el rázkódni, aztán kijöttek belőle a szavak: az lett a Korán. Van tehát nagyobb erő, amely vezetni tud minket, ha megadjuk neki magunkat. A Szubudban is ez van. Csak gyakorolni kell, engedni kell.

Ezzel sikerült visszatérnie a gyerekkori állapotba?

Már a második gyakorlatban színes lett a film megint. Olyan volt ráadásul, mintha visszamentem volna az időben, mintha újra ott lennék a Várban édesanyámmal, a dajkámmal… „Ezt kerested?” Ez a kérdés jelent meg akkor a fejemben. Akkor jöttem rá, hogy van valami bennem, ami jobban ért engem, mint én magamat. Hogy mi ez? Nem tudom. Isten? A lelkem? A felettes énem? Az agyam limbikus rendszerének terméke? Tényleg nem tudom. Nem is fontos. Lényeg, hogy van. Afelől pedig megbizonyosodtam.

„A napi öt ima. Ötször visszahoz saját magamhoz.”

Édesanyja, a mélyen katolikus grófnő mit szólt a Szubudhoz?

Mama nagyon óvakodott ettől. Nagypapa éppen meghalt, az azt követő évben pedig nagymama is. Előbb nem is akarta, hogy elmenjek. Egy nap aztán Londonban voltunk együtt. Mostohaapám nyugdíjba ment, vett ott egy házat, azt kiadták, abból éltek. Egy este mondtam a mamának, jöjjön velem, majd elüldögél a kertben, amíg én a gyakorlatokat végzem. A kocsiban aztán érdeklődni kezdett. Amikor a gyakorlatot befejeztem, kerestem a kertben. Nem találtam sehol. Érdeklődtem. „Az a csinos nő? Most kezdi a Szubudot!” Attól fogva együtt csináltuk.

Az iszlám nem következik ebből, ugye?

Nem egészen. Amikor a Szubudot megtaláltam, úgy éreztem sokáig, hogy vallás nekem nem kell. Amikor elkezdtem dolgozni, akkor azonban rájöttem, hogy a vallás is használ. A mindennapi életben nehéz volt az összeköttetést megtartani. 17 voltam, amikor a Szubudba beléptem és csak 1966-ban, 25 évesen lettem muszlim. Tehát elég régen. Ezt a kettőt máig nem engedtem el.

Miért pont az iszlám?

A napi öt ima. Ötször visszahoz saját magamhoz.

Horthy Miklós unokája komolyan szőnyegen, Mekka felé fordulva imádkozik Allahhoz naponta ötször?

Igen. Ha programom van, akkor persze nem szőnyegen, de amúgy igen. Pont ez a kulcsa az iszlámnak a számomra. Meg a böjtölés.

Mindkettő van a kereszténységben. Ima is, böjt is.

Nagyon szeretem a kereszténységet, de annyi okos ember taglalta már, hogy eltűnt belőle szinte minden, ami valódi. Teória, filozófia lett belőle, számomra nincs benne az az eredeti erő és kapcsolat, amelyet az iszlámban érzek. Az iszlám is ide fog jutni persze, épp most kezdődik ez a folyamat.

A Sharif nevet muszáj volt felvennie?

Nem kötelező az arab név választása, de amikor muszlimmá lettem, az imám mondta, hogy lehet. Kérdeztem, szerinte mi lenne jó név, ő ajánlotta. Elfogadtam. Amikor Indonéziában éltem, jobban ki is tudták mondani, mint az Istvánt. De hallgatok arra is, mindkét név benne van az útlevelemben.

Indonéziába mi vitte?

Oda is a Szubud. Az én dolgom volt, hogy szállást szerezzek Londonban a Szubud alapítójának, aki sokat utazgatott és látogatta a Szubud csoportokat. Amit találtam, azt a lakást az utolsó pillanatban visszamondták, így aztán a saját házamba hívtam meg. Ő mesélte nekem, hogy minden megváltozott Indonéziában, külföldiek találhatnak munkát, nagy az igény a mérnökökre. Suharto tábornok, majd később elnök akkor, a hatvanas évek közepén verte le a kommunista hatalmat és nyitotta meg az országot a Nyugat felé. Három gyerekem volt már, Londonban pedig nagyon nehéz volt gyereket nevelni akkoriban. A feleségem is keményen dolgozott. Alig láttam. Mindig fáradt volt. Megfogant bennem a gondolat, hogy jó lenne máshol élni. Két volt kollégám már kint volt Dzsakartában, aztán mentünk mi is. 22 év lett belőle. Özönlött a nyugati tőke, bőven volt mit tervezni. Közben, mivel megtanultam indonézül, tolmácsoltam a Szubud alapítójának is, munka mellett. Amolyan titkára lettem.

„Civilizációnk, az individualizmus, a verseny, a nacionalizmus ezt már nem fogja tudni kezelni.”

Jézus ön szerint próféta, ahogy az iszlám tanítja, vagy Isten fia?

Ki tud a kettő között különbséget tenni? Pontosan ez a gond a vallásban. Hogy mindenből vitatéma lett, mindenki ilyesmin veszekszik. Hány százezer embert öltek meg, mert nem hitte el, hogy próféta vagy hogy Isten fia…

Ma, az Iszlám Állam idején elég aktuális a téma.

Igen. Pedig micsoda ostobaság ez! Ha a Koránt olvasnák, tudhatnák, hogy embert ölni bűn.

A Koránt elvileg arabul lehet csak olvasni. Ön tud arabul?

Csak kicsit. Ha lesz majd időm, rendesen megtanulom.

Az iszlámhoz egyébként mit szólt az édesanyja? Azt is olyan jól fogadta, mint a Szubudot?

Ez nagyon érdekes volt. A mostohaapám, John Wallace Guy Bowden az ötvenes évek végén katonai attasé lett Irakban – akkor, amikor Kasszem megpuccsolta a királyt és átvette a hatalmat. Ő személyesen ismerte Kasszemet, ugyanis tanította korábban, ezért kérték fel a posztra. A mama is kiment vele Irakba. Nem volt sok dolga, de megismerkedett egy sor muszlim nővel, akik bevitték a mecsetbe is. Erről mind nem tudtam, aztán egyszer csak, amikor közöltem vele, hogy muszlim hitre térek, elkezdte nekem a Koránt idézni. Arabul. Megdöbbentem. „Ezt honnan tudod?” Akkor mesélte el az iraki emlékeit. Közöttünk tehát sosem volt feszültség. Nagyon szerencsés voltam édesanyámmal.

Muszlimként egyébként mit szól a tömeges bevándorláshoz? Baj-e, ha azt mondjuk: más kultúrából jövő tömeget nem engednénk rá Európára? S hogy nem akarunk no-go zónákat.

Bonyolult kérdés ez, de Angliában nincsenek no-go zónák. Ezt csak az amerikai jobboldal találta ki, a Fox News-on hangzott el. Nincsenek olyan városrészek, ahová fehér ember nem mehet be. A most érkező szírek ráadásul sokkal közelebb állnak az európai kultúrához, mint a pakisztániak, akik százezer számra érkeztek korábban. Semmilyen nehézség nem volt a befogadásukkal. Elvben nem gondolom tehát, hogy problémát jelentene a bevándorlás. A gond az, hogy ami most történik, az csak a kezdet. A jéghegy csúcsa. Ha ugyanis ezek az emberek azt látják, hogy minden nyitva van, további milliók jöhetnek. A probléma nem a vallás, hanem az, hogy borzasztó körülmények vannak a Közel-Keleten és Afrikában. Mélyebb szinten kell megnézni, hogyan élhetjük túl az elkövetkező száz évet. 10-11 milliárd ember lesz a bolygón. A mostani civilizációnk, az individualizmus, a verseny, a nacionalizmus ezt már nem fogja tudni kezelni. A legjobb az volna, ha ott lehetne jobb életet teremteni ezeknek az embereknek, ahol születtek. Ehhez azonban először békét kellene teremteni.

Lehet, hogy ön az első fecske és száz év múlva már mindenki muszlim Magyarországon?

Lehet. Nem baj. A fontos az, hogy jó muszlimok legyenek. Ne olyanok, amilyenek az Iszlám Állam harcosai.

Forrás: Mandiner