Csepel.info

Napi Gazdaság

Meglepetéssel zárult Nagy-Britanniában a múlt csütörtöki parlamenti választás. Minden megelőző várakozást megcáfolva, fölényes győzelmet aratott a 2010 óta kormányzó brit Konzervatív Párt: 331 helyen szereztek képviselői mandátumot (a leadott voksok 36,9 százalékával). A Magyarországon elsősorban Tony Blair révén ismert Munkáspárt (Labour) kifejezetten rosszul szerepelt: 232 körzetben nyert (a szavazatok 30,4 százalékával). Korábbi pozícióihoz képest jó eredményt ért el a Skót Nemzeti Párt (56 szék, 7,9 százalék) és a radikális UKIP (12,6 százalék). Igazi vesztese volt azonban a választásoknak a konzervatívok eddigi koalíciós partnere: a Liberális Demokrata Párt, amely parlamenti székeinek nagy többségét elveszítette.

Nekünk, magyaroknak érdekesek azok a politikai tanulságok, párhuzamok, amelyek a brit választás eredményeiből következnek. Nézzük a hasonlóságokat. Nagy-Britanniát egy erős jobbközép kormány vezeti 2010 óta. Ez a kormány az elmúlt években a pénzügyi, államháztartási krízisből történő kilábalásra, a munkahelyteremtésre, a munkát terhelő adók csökkentésére és az ellátórendszerek reformjára helyezte a hangsúlyt: nagyrészt sikerrel. Akárcsak Magyarországon, javultak a makrogazdasági mutatók, javult például a foglalkoztatás. A brit baloldal erősebb, mint a magyar, de így is újra vereséget szenvedett. Sokan vádolják őket azzal, hogy nem tudtak megújulni, nem tudtak kormányképes alternatívát felmutatni, és a brit választók jelentős része mindmáig őket okolja az ország súlyos eladósodásáért.

A szigetországban a harmadik erő a jobboldali radikális UKIP. A választások után lemondott Nigel Farage vezette párt a brit médiában sokszor megkapta a „rasszista”, „idegengyűlölő” jelzőt, de ha ez nem is volt kétséget kizáróan igazolható, az biztos, hogy nyíltan EU-ellenes politikai erőről van szó. A UKIP és a magyar Jobbik között sok a párhuzam. Ilyen a szembenállás a politikai elit egészével, a bűnözés (különösen a kisebbségek által elkövetett bűncselekmények) problémájának felemelése és az említett kritikus szembenállás az EU intézményrendszerével (egyben a brit kilépés támogatásával).

A brit választási kampány alapvetően három kiemelt téma körül zajlott. Az egyik a bevándorlás. A UKIP tűzte legradikálisabban zászlajára a kérdést, a kampány végére azonban szinte minden politikai erő egyetértett abban, hogy a bevándorlást valamilyen módon szabályozni kell a szigetországban. Egy újabb párhuzam a magyar politikai valósággal. A brit radikálisok, ausztrál mintára, szigorú feltételekhez kötnék − még az uniós állampolgárok számára is − az országban történő munkavállalást. A Konzervatívok és a brit Munkáspárt (!) egyaránt korlátoznák, illetve feltételekhez kötnék a külföldről érkező munkavállalók segélyekhez és más szociális ellátáshoz jutását. A választások másik, vitákat kiváltó témája Nagy-Britannia uniós tagságának fenntartása volt. David Cameron győzelme esetén népszavazást ígért a kérdésben. Úgy tűnik, ezzel sikerült is kifognia a szelet az erősen unióellenes UKIP vitorlájából, amely a konzervatív szavazókat szerette volna megnyerni a témával. A brit baloldal nyíltan uniópárti, így számára az uniókritikus korszellem nem kedvező. A magyar helyzet korántsem ilyen radikális, de jelentős párhuzamokat mutat. Elég, ha a Brüsszellel zajló konfliktusokra és a magyar választóknak a korábbi években jellemzőnél jóval EU-kritikusabb hangulatára gondolunk. Jól látható, hogy a 2008-ban kirobbant pénzügyi és adósságválság katalizálta az Európai Unió működésével kapcsolatos kritikákat.

A harmadik kiemelt választási téma a brit nemzeti egészségügy kérdése volt. Ez ma itthon nincs a fókuszban. Annál több azonban a hasonlóság a politika nyelvezetében: „erős ország”, „erős vezetés”, „keményen dolgozó emberek”, vagy abban, hogy mire fókuszálnak a pártok. A brit konzervatív kormányerő számára a gazdasági teljesítmény, a munkahelyteremtés, az adócsökkentés, a munkából élő emberek megbecsülése, a segély helyett munka megközelítése van a fókuszban, a baloldal számára az egyenlőtlenségek mérséklése, az igazságosabb politika, a szegénység problémájának felemelése, a radikálisok számára a bevándorlás, a bűnözés és az EU-kritika. Ismerős?

A magyar politikai élet sokkal több párhuzamot mutat Európával, például Nagy-Britanniával, mint gondolnánk. Tovább megyek: a bankok fokozottabb megadóztatása vagy az energiaárak csökkentése olyan kérdések, amelyek a szigetországban is napirenden vannak, de a megtett lépések meg sem közelítik a hazai példákat. David Cameron nagyarányú győzelme is sokat elárul a politikai erőkről és azok mai viszonyáról. A modern jobbközép kormányok nem ideológiavezéreltek és nem is technokraták. Egyszerűen pragmatikusak. Meg akarnak oldani problémákat. Cameront karrierje során sokan bírálták azzal, hogy „csak” jó miniszterelnök szeretne lenni, semmi több. Nem követ világpolitikai víziókat vagy nagy ideológiai célokat. Megoldja az ország és a választók útjában álló problémákat.

A brit baloldal bukását paradox módon az okozta, hogy megpróbált visszatérni a „baloldali értékekhez”, a múlthoz. Ahhoz a letűnt ideálhoz, amit a baloldaliság jelent. A ma emberének azonban kevés az együttérzés, kevés a piacgazdaság kitermelte igazságtalanságokon bosszankodás politikája. A ma választója megoldásokat akar. A brit Munkáspártnak egyszerűen nem hitték el, hogy képes lenne tenni is valamit az igazságtalanságok felszámolásáért úgy, hogy közben nem adósítja el újra az országot. Ugyanez igaz a radikálisok pozíciójára. A radikális UKIP kimondja, amit az emberek gondolnak számos, korábban tabunak számító kérdésben, de ez kevés. Senki nem hiszi el róluk, hogy valóban eredményesen vezetnék az országot, hogy a gazdaság talpra állításában is olyan sikeresek lennének, mint a bevándorlás korlátozásában.

Gondoljunk megint csak a magyar párhuzamokra. Tanulságos.

Forrás: Napi Gazdaság

This entry was posted on 2015. május 11. hétfő at 20:19 and is filed under Érdekes, Gazdaság, Társadalom, Vélemény. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.