Mno.hu, Csepel.info
Kedden tartották a Nemzetközi Holokauszt Emléknapot, amely az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadításának 64. évfordulójára esik. A budapesti ünnepséget a Holokauszt Emlékközpont szervezte a Páva utcában, Hódmezővásárhelyen pedig diákok olvasnak fel a zsinagógában az auschwitzi haláltábort megjárt gyermekek visszaemlékezéseiből. Csepelen az egykori gettó helyén emlékeztek meg a népirtásról az önkormányzat és a pártok képviselői.
Az ENSZ-közgyűlés január 27-ét 2005. november 1-jén nyilvánította Nemzetközi Holokauszt Emléknappá. Az egyhangúlag elfogadott határozat hangsúlyozza „az emlékezés és a tanítás kötelességét”, hogy a jövő nemzedékei megismerjék a hatmillió, túlnyomórészt zsidó áldozatot követelő náci tömeggyilkosságok történetét.
számomra már rohadt unalmas kezd lenni a holokauszt emlékezés…. lassan minden hétre jut egy… én nem vagyok semmien sem (zsidó végképp nem), de ha valakinek valami fáj, emlékezzen meg szép csendben, otthon, én így szoktam! ez az én bunkó véleményem! NEM ÉRDEKEL A HOLOKAUSZT
(majd most biztos jönnek a a jóindulatu hozzászólók: bezzeg ha neked vitték volna el x-y rokonodat….neeee, nem akarom, tartsd magadban!) 🙂
Ha nem érdekel, gondolom nem is voltál ott. Akkor mi a gond?
A Kádár korszakban a nemzeti ünnepeinkről is sokan gondolták azt, hogy ünnepeljenek vagy emlékezzenek otthon.
Mindenkinek joga van emlékezni, és a Holokauszt mindannyiunk tragédiája.
Az meg mellesleg a mi hibánk, hogy miközben pl. Katyn-ról már film is szól, a kommunisták magyar áldozatairól nem is beszélnek. Pedig tudtommal csak Kárpátalján több magyart gyilkoltak meg, mint ahány lengyel tisztet és katonát Katynban.
Bubussal értek egyet. Emlékezni kell és nem csak otthon, emlékeztetni kell mindenkit. Az igazán szomorú az, hogy bár Európa jelentős részén hasonló cseleményeket már nem lehet elkövetni, mégis megtörténhetett például egy Srebrenica, ahol mintegy 8000 embert mészároltak le. A legkevébé szimpatikus számomra az, amikor valaki számokkal dobálózik és érvel (avagy itt vagy ott “csak” ennyi meg annyi ezer ember halt meg, valamint az ehhez hasonló dumák). Sokan azt képzelik, hogy amikor egy-egy tragédiára emlékezünk, akkor azzal egy másikat akarunk eljelentékteleníteni. Holott szerintem ez nem így van… sőt inkább felerősíti a másik emlékét, hiszen megmutatja, hogy az adott tragédia nem egyszeri történelmi kisiklás volt.
De említhetnénk az Ukrajnában történt eseményeket, vagy érdemes megnéznie mindenkinek a Hotel Ruanda c. filmet. Tanulságos lesz. Bemutatja, hogy hogyan veszi el az emberek eszét a gyülölet, de azt is, hogy egy ember bátor döntése hogyan tudja megmenteni másik ezer ember életét. Meg az a rész is tanulságos, amikor az ENSZ katonák parancsnoka megmagyarázza a hotel embereket bújtató vezetőjének, hogy nehogy azt képzelje bármelyik nagyhatalmat is érdekelni fogja a sorsuk, hiszen “ők csak feketék” (és akkor ide mindent be lehet helyettesíteni: magyart, bosnyákot, zsidót stb.).
Ahogy azt egy történelmi portálon írják a ruandai eseményekkel kapcsolatban:
“Az ENSZ 1993-as, tragikus szomáliai kudarca azonban legfőképp az amerikaiakat rettentette el atól, hogy rögtön közbeavatkozzanak. Így a jogi kötelezetségek elkerülésére az amerikai politikusok mindig csak “népirtásra utaló” cselekményeket (“acts of genocide”) emlegettek ahelyett, hogy “genocide” formában néven nevezték volna a népirtást. Az amerikai külügyminisztérium csupán június 10-én, 67 nappal a vérontás kezdete után ismerte el hivatalosan a népirtás megtörténtét.”
Jó tudjuk, a szövetségesek légiereje (USA, Szovjetunió) a második vh alatt sem volt hajlandó bombázni a haláltáborokba vezető vasútvonalakat, holott megglett volna hozzá az ereje (ami természtesen nem menti fel a tényleges elkövetőket, és a közreműködőket).
Aztán az a rész is tanulságos a filmben, amikor a belga katonák kimentik a hotelben rekedt fehéreket, de nem engednek fel egyetlen helyi lakost sem az élett jelentő és a reptérre tartó buszra (még egy gyereket sem, pedig bizony lett volna hely).
Ruandában 1994-ben (akkoriban az itteni fórumozók nagyrészt már éltek) mintegy három hónap alatt 800 ezer embert mészároltak le a. A lényeg nem a pontos szám (annak kiderítése a nemzetközi szervezetek és a történészek feladata), hanem az emberi aljasság hihetetlen mértéke. A holokauszthoz, Ukrajnához, Srebrenicához, és Ruandához hasonló cselekményeket (a sor sajnos hosszan folytatható lenne) nem lehet megindokolni semmilyen vélt vagy valós korábbi sérelemmel. Mint ahogy egy normális világban nem lehetett volna 13 millió németet sem kitelepíteni bűnös nemzetként Kelet-Európából, vagy több több százezer magyar embert elhurcolni a Szovjetunióba.
Az igazán szomorú példák azok, melyek azt mutatják, hogy a kollektív bűnösség elve még ma is életképes (mindegy hogy halál, kitelepítés, börtön, vagy az egzisztencia elvesztése jár büntetésként). Ráadásul Európában. Lásd: Szlovákia az érvényben lévő Benes-dekrétumokkal csatlakozhatott az EU-hoz. Azt gondolják, hogy ha sikerül szőnyeg alá söpörni a problémát, akkor majd minden rendben lesz…? Az érintetek és leszármazottaik majd “elfelejtik”. Dehogy felejtik…?
Nem így lesz, az emléke megmarad, és mivel nem történt valamiféle történelmi kárpótlás, vagy elégtétel ezért mérgezni is fogja a szlovák és a magyar nép viszonyát. Hogy ez miért jó? Azt én nem tudom…
A “Dehogy felejtik…” után véletlenül maradt bent a kérdőjel. Bocs.
“a Holokauszt mindannyiunk tragédiája.”
Jaja. Az valami tragédia, hogy állandóan ezzel nyaggatnak.
Igazad van Gordon! Emlékezni kell és nem csak otthon, emlékeztetni kell mindenkit!! Emlékezni kell azokra a magyarokra IS, akiket “málenkij robotra” vittek,- és nem jöttek haza sosem, vagy csak betegen. És emlékezni kellene arra a több tízezer magyarra IS,- akiket Titó partizánjai gyilkoltak meg a második világháború végén.Ők is áldozatok voltak!
Így van, magam is kitértem erre a hozzászólásomban. Ma már szerencsére egyre jobban hozzáférhetővé válnak a források, és egyre több visszaemlékezés jelenik meg a különböző szakmai és laikus médiumokban.
Lásd:
http://www.mult-kor.hu/20080311_meszarlassal_alltak_bosszut_tito_partizanjai
Érdekesek a hozzászólások, viszont van egy másik dolog. Csepelen az ünnepi beszédet az egyik alpolgármester mondta. Az ünnepségen részt vettek a pártok képviselői, a Bp. déli kerületek zsidó szervezete, stb. Mit mondott derék alpolgármesterünk? Úgy gondolta , hogy ezt az alkalmat is fel kell használni az ellenzék lejáratára, így éles kirohanást intézett mindazok ellen akik kirekesztik – többek között – a zsidókat, homoszexuálisokat, stb.
Kíváncsi vagyok, hogy a zsidó szervezetek mikor határolódnak el az előadótól. Ugyanis a Tóra (Ószövetségi Biblia) szerint, Ter.(Gen.) 18.20, az égbekiáltó bűnök között második helyen szerepel a szodomiták bűne, a homoszexualitás.
Hasonló ez ahhoz, mint amikor Fletó a Megváltóról beszélt a zsinagógában.
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja száját hazudik, ha kinyújtja kezét lop.
Az emlékezés egy dolog. A tényleg szinte minden héten történő sulykolás és a “bűnös vagy!” érzésének folytonos sugalmazásából történő előnyszerzés nem ez a kategória. Megértem, ha valakinek elege van belőle. Én nem vagyok bűnös semmilyen népirtás miatt, és nem is fogok bűntudatot érezni, akárhogy sulykolják. Jórészt azért sem, mert nem is éltem még akkor.
Ellenben – tényleg minden rossz szándék és kegyeletsértés nélkül – az e témában tényként hirdetett információk közül ha valaki csak egyetlen egyet meg akar vizsgálni, ne adj’ Isten megkérdőjelez, akkor abból boszorkányper lesz. Nincs mód tudományos igényű vizsgálódásra, annak ellenére sem, hogy több korábban ugyanígy tényként kezelt állításról bebizonyosodott már hogy nem teljesen úgy volt. És ha az ember – ismétlem, tényleg minden rossz szándék nélkül – gondolkodni merészel, és tényeket akar tényként kezelni, nem a propagandát (lásd Anna Frank naplója…), akkor az rögtön antiszemita, náci, szélsőjobboldali, terroristabérenc, újabban futballhuligán is.
És igenis, hadd tekintsem inkább kötelességemnek a magyarságot ért tragédiák továbbadását. Mert azt rajtunk kívül senki más nem fogja megtenni. És ettől még nem ítélem kevésbé rossznak egyik nép tragédiáját sem, de ahogy a ruandai, tibeti, és a világ számos más táján lezajlott hasonló eseményekről sincs minden héten egy emléknap, egy filmfesztivál, meg ki tudja még mi minden, természetesen jókora állami támogatással, úgy ezt is lehetne kicsit nagyobb méltósággal, nem sulykolva kezelni. Néha a kevesebb több…
Hmm,Ivánéknak más véleményük van:
http://www.tbrnews.org/Archives/a2037.htm
Bubus!
“Holokauszt mindannyiunk tragédiája. ”
Ezt csak te érzed így és ha így érzed gondolom ott voltál.
Ez az állandó holokausztozás leginkább azoknak a számát növeli, akik azt tartják inkább tragédiának, hogy nem sikerült.
Nem világos, hogy miért nem lehet végre eltenni az egészet a történelem többi ronda eseménye közé. Azzal, hogy állandóan propagálják, egyben erősítik annak a lehetőségét is, hogy újra napirendre kerülhet. Fordított hatás.
Olyan ez, mint az autók riasztója. Ha néhányszor megszólal éjjel, az ember még oda-odanéz, hogy nem lopják-e véletlenül. Ha minden éjjel szirénázik, óhatatlan az ökéntelen kívánság, hogy lopnák már el végre, hogy nyugalom legyen.
Arról nem is szólva, hogy az elmúlt száz évben százmilliószámra haltak meg emberek erőszakos módon, és halnak ma is folyamatosan. Teljesen felesleges csak a zsidókért gyászolni állandóan.
Aki meghalt, az nyugodjék békében, sokkal érdemesebb lenne ekkora vehemenciával azokkal foglalkozni, akiket éppen ölnek.
A szétszaggatott testű Palesztin gyerekekért és ártatlanokért mikor és ki mond beszédet?
Kedves Titok és Többiek!
Szerintem mindannyiunk tragédiája a II. Világháború és az azt követő kommunista megtorlások embervesztesége. A sok százezer magyar, zsidó-magyar áldozat, az elüldözött sváb-magyarok mind veszteségünk.
Aki emberileg, empátiában nem ér fel addig, gondoljon csak arra, hogy most pl. kínaiakkal akarják megállítani a népességfogyást, és a Holokauszt a kulturálisan leginkább asszimilálódott, “legmagyarabb” vidéki zsidóságot, a kitelepítések meg az egyik legdolgosabb népcsoportot, a sváb-magyarokat érintette a leginkább.
Mellesleg külön felhívtam a figyelmet, hogy mennyire nem figyelünk arra a népirtásra, amelyet a kommunisták folytattak pl. Kárpátalján a háború alatt/után, és természetesen ide tartozik a “málenkij robot” is. Nekem is volt egy közeli rokonom a roboton, ami egész életére, rányomta a bélyegét.
Az, ha naponta emlékeznek a Holokausztra vagy másra nem emlékeznek, természetesen fordított hatást kelt. De ne felejtsük azt sem, hogy most a Holokausztra emlékeztek az egész világon.
Csak pár szó, mielőtt kifogásolnátok, hogy bezzeg ehhez nem szólok.
A holokausztot azért nem szabad elfelejteni, mert annak soha többé nem szabad megtörténnie mégegyszer. És igen, a “málenkíj robotnak” sem. Mindkét esetben az volt a motiváció, hogy a bizonyos ismérveknek megfelelő, azonos halmazba tartozóknak pusztulniuk kell.
Én annak a pártján vagyok, hogy a kollektív üldözés, bezárás, bebörtönzés, kirekesztés elfogadhatatlan. Sajnos könnyen elhihető, hogy valami mások miatt van, és ha ők nem lennének, akkor mennyivel jobb lenne. Ez nagy tévedés, a világon semmi nem változna, sőt, aki ezt hirdeti még nagobb okozója a szenvedésnek, a nélkülözésnek (és lásd a történelmet) a tragédiáknak.
Ennek adok hangot itt majd’ minden nap.
Ti meg azt hiszitek, hogy azért írok ide, mert MSzP-s vagyok, és agitálok. Pedig dehogyis. Csak arról van szó, hogy ne ítélj azért mert másoknak az a véleménye, hogy… vagy “sokak” szerint ez, vagy az, így, vagy úgy…. Ami a legnagyobb csapda, az az, hogy “az emberek szerint”, a “mindenki véleménye, hogy..”
Győződj meg Magad.
Minden áldozat előtt fejet kell hajtani. A holocoust sajnos Magyarország történelmének egyik, de nem egyetlen szégyenfoltja. A holocaust magyarországi zsidó vagy cigány származású áldozatai éppúgy magyar állampolgárok voltak, mint a kommunista rendszer bármely magyarországi áldozata. Mindannyiuakat meg kellett volna védenie a magyar államnak. Más kérdés, hogy az akkori adott körülmények között ez egyáltalán mennyire lett volna lehetséges. Ez vonatkozik még a kitelepített magyarországi németekre is, bár az ő kitelepítésük a környező országokhoz képest jóval kevesebb halálos áldozatot követelt.
Az, hogy a katyni áldozatokról film is készült példamutató lehetne számunkra is. Különben köztük számos zsidó származású mellett volt egy magyar is, Korompay Emánuel, a lengyel hadsereg tartalékos századosa. Élettörténete a Wikipedia magyar oldalain is olvasható. Varsóban két emléktábla is őrzi emlékét.