MHO
A Jóisten aznap korán kelt. Szokásává vált ez az utóbbi hatezermilliárd évben, mióta nem érezte magát igazán fiatalnak.
Tett-vett, szöszmötölt kicsit a konyhán, főzött kávét, aztán átfutotta a híreket.
A hírek átfutása közben és után többnyire rosszul érezte magát. Sőt, igazából lelkiismeret-furdalás gyötörte. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mindezért ő is felelős. És persze próbálta elhessegetni ezt azzal, hogy szabad akaratot adott az embernek, de azért a lelke mélyén tudta, hogy ez puszta önfelmentés. Az ördög műve. És ezen a tényen csak rontott az az újra és újra reá törő felismerés, hogy az ördögöt is ő teremtette.
Aznap viszont megakadt a szeme egy híren.
„Perli a spermabankot a leszbikus fehér pár, mert mulatt gyerekük született” – ez volt az a hír.
A Jóisten gyorsan átnézte az elmúlt ötvenezer évet, és megállapította, hogy végre van valami újdonság. Aztán fokozódó érdeklődéssel olvasott tovább: „Az egyik szülő, Jennifer Cramblett, a chicagói spermabankot perli most, ahonnan a gyanú szerint tévedésből fekete férfi spermáját kapták meg. A nő attól tart, hogy a mulatt, azaz fekete és fehér szülők kapcsolatából származó gyereket nem fogja elfogadni a rasszista családja és a teljesen fehér közösség az Ohio állambeli Uniontown városkájában.”
– Hm… – ez volt a Jóisten első, nem is túlságosan cizellált gondolata, már amennyiben egy „hm” gondolatnak nevezhető egyáltalán. Ezt követően pedig újfent elmosolyodott.
Tetszett volna a hagyományos utat választani… már ha muszáj kegyednek a gyerek, ugye… – gondolta a Jóisten, aztán azon kuncogott, hogy milyen nagy szerencséje van őneki, amiért nem kell elszégyellnie magát egy gondolatért. Bezzeg szegény normális emberek! Rághatják szégyenükben ökleiket egy ilyen gondolatért odalent… – mosolyintotta el magát újfent, és még valami kárörvendésfélét is érzett, amiért viszont elszégyellte magát, aztán azon töprengett, vajon neki kihez kell imádkozni megbocsátásért ilyen esetekben. Nem jutott eszébe senki. Majd az nem jutott eszébe, ki írta, hogy „rághatta szégyenében ökleit”. S mivel nem bírta elviselni, ha nem jutott eszébe valami, hát átfáradt a mennyei könyvtárba, ott babrált, szöszmötölt, aztán végre megtalálta Radnótit, és bele is feledkezett…
„Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.”
Az ilyesmiből lesznek a szerelemgyerekek – gondolta a Jóisten. A boldogok, akiknek még az is mindegy, hogy történetesen mulattok… Aztán visszatért a hírhez. Bár, tegyük hozzá, ez kissé már nehezére esett. „…a család a gyermek, Payton megszületése óta szorong, és bizonytalanságban él, mert félnek, hogy nem tudják elfogadtatni majd a gyermeküket a környéken élőkkel. Párjával most azon gondolkoznak, hogy egy sokszínűbb közösségbe költözzenek. A legegyszerűbb dolgok is bonyolulttá váltak az életben, amióta megvan a kétéves gyerekük, például mert a hajtípusa egy tipikus afroamerikai lányé a kereset szerint, ezért hogy rendesen le legyen vágva, a feketék lakta környékre kell utazniuk, ami elmondásuk szerint messze is van otthonuktól, és nem is látják őket ott nagyon szívesen. Cramblett elmondta azt is, hogy ő egy 760 fős ohiói faluban nőtt fel, és nem is találkozott fekete emberrel mindaddig, amíg főiskolára nem ment. Uniontown egy 2802 fős város, és a szülők félnek, hogy Payton lesz az egyetlen nem fehér gyerek majd az iskolában. A nő elmondta azt is, családjának már az sok nehézséget okozott, hogy leszbikus, és arra biztatták, hogy előttük inkább ne is beszéljen erről a kérdésről. Viszont a gyerek bőrszínét sehogy sem tudná elrejteni.”
A Jóisten ezt mind elolvasta egy szuszra, aztán ölébe ejtette a mennyei hírmondót, és gondolataiba merült.
Nahát, milyen érdekes! – gondolta. – Mindez az én szeretett Amerikámban történik, ahol olyan sokat beszélnek az emberi jogokról. Ahol oly hamar oktatnak ki mindenkit egyenlőségből és antirasszizmusból, hm… Tényleg, ez milyen hülye szó… De én vajon mondhatok olyan szót, hogy hülye? Hm…
Ilyesmik jártak a Jóisten fejében.
Aztán eszébe jutott, hogy csak tennie kellene valamit. Felhívom hamar Victoria Nulandot! – gondolta, és mindjárt neki is látott.
Amikor a Jóisten felhív valakit, az azt jelenti, hogy belenéz az illető lelkébe, és ott hagyja üzenetét. Így történt ez most is. Ám Victoria Nuland lelkében akkora sötétséget, olyan mérhetetlen gonoszságot és ostobaságot talált, hogy nem hagyott semmilyen üzenetet. Úgyis teljesen hiábavaló lett volna. Inkább töprengett még kicsit a szabad akaratról, az ördögről, meg arról, hogy szegény kicsi mulatt Paytonnak nem a rasszizmussal van a legnagyobb baja, hanem a „szüleivel”. Meg azzal, ahogy ő lett. Meg azzal az országgal, ahol neki élnie kell. A feneketlen képmutatással és hülyeséggel.
– Tessék, már megint azt gondoltam, hogy „hülye”…
Ez volt a Jóisten utolsó gondolata. Aztán elszunnyadt. Azt álmodta, hogy ha felkel, nem lesz több hír. Bárcsak valóra válna az álma…
Forrás: MHO
Most itt az idő az árulásra: igen, én az alapító atyák egyike, dr. Simicska Lajos és Tóth Béla miatt hagytam el a pártot. Ugyanis nem szerettem õket. Nagyon nem. Dr. Simicska körül egyre több lett a fegyveres őr, s lassan kezdtünk úgy kinézni, mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia-alsón. Meg a titok is egyre több lett, s a titkok számának emelkedésével párhuzamosan sűrűsödtek a fontos arcú fószerek, akikkel nem lehetett emberi szavakat váltani nőről, kajáról, piáról. Na, a Tóth Bélát pedig a Bécsi Kávézóban mutatták be nekem, rizsfelfújtat evett a picim, málnaöntettel, aztán kért egy leveseskanalat, hogy rendesen ki tudja hörpölni a jó szaftját neki. Na most, én igazán nem vagyon megjátszós, de ez mégiscsak zsenánt volt kicsinység. Hát így.
Ki hitte volna, hogy lassan majd megszeretem őket.” (Bayer Zsolt – Népszabadság)