Csepel.info

A nyolcvanéves mesteredző nem érzi rangon alulinak, hogy ifjúsági  klubnál kell megtanítania a sportágat a gyerekeknek

Magyar Hírlap

De mi van a reflektorfény után? (214.) Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.

A magyar kézilabdázás legnagyobb alakjainak egyike, Laurencz László még nyolcvanévesen sem tud elszakadni legnagyobb szerelmétől. De miért is kellene? – kérdezi, amíg jólesik neki, addig csinálja. Mostanság a 21. kerületi ifjúsági klub, a Csepeli DSE szakmai igazgatója, és élvezi.

– A hétvégén lemondott a férfiválogatott szövetségi kapitánya, Mocsai Lajos. Leülne a helyére, ha felkérnék?
– Ne viccelődjünk, nyolcvanévesen nem én vagyok a jövő, bár tény, a napokban érvényesítették az edzői igazolásomat. Persze tudom, ez most a téma. Két nap alatt három tévébe hívtak be kitárgyalni, ki lenne a jó megoldás.

– És ki lenne?
– Az, akit emberileg és szakmailag is el tud fogadni ez a csapat. Ehhez a harminc év körüli, rutinos társasághoz akárkit nem lehet odatenni. A másik nagy kérdés, hogy magyart vagy külföldit szerződtessenek. Szerintem a neves külföldi szakember a megoldás, akit három-négy fiatal, tehetséges magyar edző vesz körül. Közülük aztán kikerülhet később a következő kapitány.

– Neveket is mondana?
– Felesleges okoskodnom, ez a szövetség feladata, mint ahogy az ehhez szükséges anyagi háttér megteremtése is. És van még egy nagyon fontos feladata a vezetőségnek, több lehetőséget kell adnia a felkészülésre a világversenyek előtt. Ez persze sokszor csatával jár a klubokkal, de szerintem elengedhetetlen.

– Tanácsot sem kért öntől a szövetség vezérkara?
– Nem, de miért is tette volna? Jó szakemberek dolgoznak ott, és ezt minden irónia nélkül mondom. Jól elvagyok én a helyemen. Négy évvel ezelőtt a 21. kerületben, a Csepeli DSE-nél lecsaptak rám, elkezdtünk egy utánpótlás-nevelő klubot felépíteni. Akkor épp munkanélküli voltam, és örömmel jöttem dolgozni. Három évig edzősködtem a fiatalokkal, de az idén már csak szakmai igazgatóként dolgozom. A derekam már nem bírja úgy a munkát.

– Nem unja még, vagy csak nem tud elszakadni a kézilabdától?
– Ezt már más is kérdezte. De miért tenném, ha jól érezem így magam? Tizenhét éves korom óta az életem a kézilabdázásról szól. A legalacsonyabb szintről eljutottam a legmagasabbig, és most megint az alapoknál vagyok. Érdekelt ez az igazgatói feladat is, hogyan tudom megvalósítani azt, amit elképzeltem. Remélem, nem rosszul. De ami a lényeg, élvezem. Amúgy a fiam, aki harmincnégy éves, most végezte el a TF-en a szakedzőit. El is szemtelenedett ettől a szakedzői diplomától, mert nem apunak szólít már, hanem kollégának.

– Ha így folytatja, még meg is fúrhatja a gyerek Csepelen.
– Ahhoz sokáig kellene élnem. De csak nem, bár már szó volt róla, hogy idejön, ha befejezi a játékos-pályafutását. Ugyanis a PLER első osztályú csapatában kézilabdázik.

– Lehet akkora edző, mint a papa?
– Ezt nehéz megmondani. Annak idején én huszonnyolc évesen kezdtem edzősködni az Újpesti Gyapjú női csapatánál. De én sem úgy terveztem az életemet, ahogy alakult. Focistának indultam, tehetséges, ballábas csatár voltam. De megsérültem, majdnem le kellett vágni a lábamat. Hét műtétem volt tizennégy éves koromtól, s három évig feküdtem utána. Ezt követően kikiáltottak nyomoréknak. Teljesen merev volt a lábam, de fél év alatt használható állapotba hoztam. Olyannyira, hogy a tiltás ellenére az NB II.-es Ceglédben még fociztam. Megszállott hülye voltam, meg akartam mutatni, hogy innen is talpra lehet állni. És úgy-ahogy sikerült is. Tökéletes persze soha sem lett a lábam. Elkezdtem érdeklődni a kézilabda iránt, ott nem rugdosnak, és aztán három NB I.-es együttesben is játszottam. Egyébként ez a sérülés tett fanatikussá, amit később az edzői munkám során a szememre is vetettek. De nem zavart. Azért nem, mert tudtam, igazam van. Nem viseltem el, hogy ép emberek lógnak az edzéseken. Ebből sok konfliktusom is támadt.

– Az 1996-os atlantai olimpia után is emiatt fúrták meg?
– Erről csak sejtéseim vannak. A csapat néhány agyonsztárolt játékosa az olimpián nem azt nyújtotta, ami tőle elvárható volt. Az olimpiai bronzérem után kapott pénz elosztásakor ezt éreztettem velük. Ami persze nem tetszett nekik. Ellenem fordultak, és biztos, ez is hozzájárult ahhoz, hogy az év végén nem hosszabbították meg a szerződésemet. Pedig óriási eredményt értünk el. Kézilabdában három érmet szereztünk olimpiákon, s az egyiket velem.

– Maradt önben tüske amiatt, hogy nem hosszabbítottak?
– Igen, maradt. Ráadásul nem indokolták meg, hogy miért nem kellek. Még telefonon sem hívtak föl, és mondták el, hogy mi a baj velem. Hivatalosan a mai napig nem tudom. Feltételezéseim persze vannak. Aztán később visszacsalogattak az ifi csapathoz, s a lányokkal Magyarország első ifjúsági érmét nyertük a törökországi Eb-n. Ezt követően az élet ismételte önmagát, mert ezután sem folytathattam, és ezt sem tudom, hogy miért.

– Érdekes módon több női csapatnál dolgozott, mint férfinál. Ez tudatos volt?
– Nem, teljesen véletlen. Bár tény, szerettem hölgyekkel dolgozni.

– Más módszerek kellenek, mint a férfiaknál?
– Igen. A nők érzelmi lények. Megjegyzem, ezt nem én találtam ki, de így van. Ebből fakadóan, ha az embert elfogadják, akkor egy női játékos, ha azt kérem, kiugrik a tizedikről, annyira hisz bennem. Míg egy férfi azt kérdezi, hogy miért tegye. Rengeteg helyen dolgoztam, tehát szereztem tapasztalatot bőven.

– Ön a kevesek egyike azon magyar edzők közül, aki még a rendszerváltás előtt külföldre mehetett munkát vállalni. Ám Ausztriánál tovább nem jutott. Mi ennek az oka?
– Már a hetvenes években nagyon jó viszonyba kerültem a Hypobank Wien elnökével, Gunnar Prokoppal, aki éveken keresztül járt Tatabányára tőlem tanulni. Sokszor meg is hívott magához. Aztán később az MKSZ elnöke, Madarász István kijárta az OTSH-nál, hogy kimehessek dolgozni Ausztriá­ba. Óriási szerencsém volt, mert a Hypo egyenlő volt a női válogatottal. Két hét után behívott a sportminiszter, és gratulált, hogy megyek a Los Angeles-i olimpiára. Élveztem a bécsi munkát, nagyon jó csapatom volt.

– Akkor miért csak egy évet dolgozott kint?
– Gunnar Prokop elviselhetetlen, agresszív, és mindig bele akart szólni a szakmai munkába. De én ezt nem engedtem. Ezek után elegem lett abból a világból, és soha nem is edzősködtem külföldön. Anyagilag persze nem bántam meg, hogy kimentem, de a sok konfliktus nem hiányzott.

– Milyennek látja a mai magyar kézilabdát?
– Ez nem magyar kézilabda, hanem magyarországi. Csak a válogatottak magyarok. Az eredményes klubcsapataink inkább hasonlítanak a világválogatottra. Megjegyzem, ez az eltorzulás világjelenség. A pénz minden területen átvette az irányítást, és ez nem jó.

– Azért csak örült a Győri ETO
BL-győzelmének és a Veszprém BL négyes döntőjébe jutásának?
– Persze, hogyne. De még egyszer mondom, ez nem a magyar kézilabda.

– Lehet azonban, hogy pont ezért, a sikereknek köszönhetően megy le önökhöz Csepelre több fiatal.
– Igen, ebben van igazság. Tényleg hetente jönnek újak, és rengeteg a tehetséges köztük. Szeretek velük dolgozni. Ameddig csak bírom, boldogan végzem a munkát Csepelen.

Pályakép

Laurencz László (Budapest, 1934. 07. 29.) magyar kézilabdaedző, volt női szövetségi kapitány.
1962-ben kezdett edzősködni, az Újpesti Gyapjú női csapatánál, majd 1968-ban szerzett edzői diplomát. Sok hazai klub után az 1984-85-ös szezonban a Hypobank Wien és az osztrák női kézilabda-válogatott vezetője volt. Az 1984-es olimpián hatodikok lettek. 1989 és 1990 között két magyar bajnoki címet nyert a Bp. Építőkkel. 1990-ben kinevezték a magyar női kézilabda-válogatott kapitányának. 1991-ben C-, 1992-ben B csoportos világbajnokságot nyert. 1994-től a Dunaferr SE szaktanácsadójaként is dolgozott, a nőkkel 1995-ben KEK-et nyert. 1995-ben a válogatottal ezüstérmet szerzett a világbajnokságon. Az atlantai olimpián bronzérmet szerzett. Díjai, elismerései: Mesteredző (1989), Magyar Köztársasági Arany (2010) és Ezüst Érdemkereszt (1996), Vác város sportjáért (2009), Csepel díszpolgára (2012).

Forrás: Magyar Hírlap

This entry was posted on 2014. szeptember 5. péntek at 10:40 and is filed under Csepel, Sport. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.