Csepel.hu
A Csepel Galéria ad otthont Balogh Gyula festőművész kiállításának. Aki egy kicsit is szereti a festészetet, annak nem kell őt bemutatni. Megannyi kiállításon varázsolta már el nemcsak a festészet szerelmeseit, hanem – mint művészeti díjainak a száma mutatja – a szakmát is.
Pálffy Katalin szobrász, a Csepel Galéria Kuratóriumának a tagja egy ide illő Dosztojevszkij gondolatsorral köszöntötte a kiállító művészt, és a megjelenteket. Mint elmondta: Gyulával csaknem ötven éves az ismeretségük.
„Ezek a képek, az én ízlésem, és igényem szerint fantasztikusan jók és hallatlanul szépek. Egyik-másik képe megható, ugyanakkor érzelmileg telített. Művészetnek, a szépséghez való viszonya nagyon fontos, ami meglátszik ezeken a festményeken is. Gyula szeretnék gratulálni neked, és a tiszteletemet úgy tudom kifejezni, hogy képeiddel lelkesen készültünk erre a kiállításra”.
Megnyitóbeszédében, Rudolf Anica az Új Művészet folyóirat szerkesztője, először arról beszélt, hogy hol és mikor találkozott Balogh Gyula festményeivel, majd a művészetét ecsetelte. ” Míg mások az érzékelt valóság megragadásakor a figurativitást elvetve az absztrakciót követik, Balogh Gyula, mint ahogy a Gyulai Művésztelep művészeinek mindegyike, a realizmust, a naturalizmust választotta eszközének. Bárdosi József művészettörténész úgy fogalmaz, hogy ez a realizmus, az új tárgyiasság egzakt nézőpontot biztosít, a naturalizmus azonban oldja az egzakt szemlélet ridegségét, sőt visszalopja a képre a festészet olyan értékeit, mint a reflexszínek és az ecsetnyom.
Nos, mondhatjuk, Balogh Gyula azt festi, amit látunk, és ahogyan azt látjuk, a valóságot hitelesen rögzíti. Van azonban még egy nagyon fontos kulcs a kezében, és ez maga a választás: annak a bizonyos „valaminek” a megragadása. A választás tétje pedig nagy: egy valóságdarabból, a valóság egy szeletéből örökérvényűt teremteni. Én úgy látom, Balogh Gyula két valóságelemmel foglalkozik, mindkettő az ember földi életének fő attribútuma, amelybe, mint ahogyan a népdal mondja, az ember bele van teremtve. E két attribútum nem más, mint a tér és az idő. Mire gondolok?
Az itt kiállított munkákon, mint ahogy a művész más művein is, a térről – az embert körülvevő térről, mint környezetről van szó, s a térbe helyezett, a térbe épített, térben felejtett tárgyakról, objektumokról. Ez az ő kiragadott-választott valósága, amelyet megpillant, amelyet megvizsgál, amelyhez közelít, s amelytől eltávolodik, hogy azután vászonra, papírra vigye azt. Ez a tér lehet enteriőr – konyha, szoba –, ilyenkor belülről, közelről látunk rá valamire, de lehet tágas tér is, ekkor kinn vagyunk a szabadban, a kertben, a tornácon, az utcán, a természetben. Kinn és benn. Kifelé és befelé.
A tárgyak, amelyeket ezekben a terekben ábrázol, a közvetlen tér, a körülvevő környezet tárgyai, mondhatni, banális dolgok – egy kapu, egy ablak függönnyel, kerti szivattyú, ágy, asztal, székek. Ismerős közeg, az otthon közege. Egyfelől valóban hétköznapi környezet ez. Divatok jönnek, divatok mennek. Míg sokan a hagyományos figurális festészet halálát jósolták a 20. század második felétől, ma látjuk, a maiak ismét visszakanyarodtak ehhez a meghaladottnak tartott kifejezésmódhoz. Amikor a művész a trendek követése helyett az őszinteséget, a hitelességet választja – nos, azaz igazi bátorság.
Sturcz János művészettörténész a közelmúltban megnyílt szombathelyi csoportos festészeti tárlat megnyitóján így fogalmazott: Balogh Gyula a kisrealizmus és a fotórealizmus határán mozogva képes a földi részleten keresztül a nagy egészre utalni. Az itt kiállított akvarelleket és olajfestményeket nézve ezt csak megerősíteni tudom.”
A baráti beszélgetések közepette, módon nyílt Balogh Gyulával szót váltatni. Először is megdicsértem a képeit, amelyek szinte úgy néznek ki, mint a fotók. Valóban a valóságot ábrázolja, nem valami elvont figuratív vagy építészeti dolgot. Megkértem, hogy tájékoztassa a Csepel.hu olvasóit, a képek készítésének kulisszatitkairól.„Ha valamerre megyünk, mint egy turista, akkor minden percben mást látunk és megyünk tovább. Így az idő rövidsége és a kapcsolathiány miatt egy pillanatnyi benyomásom van egy helyszínről, és ha le is festem, az ezen nem jut a tovább. Ez gyakorlatilag egy felszínes pillanat. A lakóháznál, egy szülői háznál, ahol az ember évtizedeket él, ott egész biztos, hogy annak minden rétegét ismeri, és az ok is egészen más lehet. Egy átlagos ember szemével nézve unalmas egy ilyen ház, de a benne lakó számára nagyon is érdekes. A festőnek, ha sikerül ezt a belső izgalmat a festményre valahogy rávinni, akkor egy viszonylag unalmas látványból is élményszerű képet tud csinálni. Ha eljön egy néző és elmondom neki, hogy ezt a házat festettem meg, akkor lehet, unalmasnak találja. Elmondom neki, hogy nézze csak meg jobban. A festmény abból különbözik a fotótól, hogy nem egy az egyben képezi azt, ami előtte van. A festő valamilyen értelemben értelmezi és kiemeli. A festő idegrendszerével reagál a látványra és az egy csöppet torzít. Ha több ember megnézi ugyan azt, arra mindenki másképpen reagál. A portréfestésénél van egy kapcsolatom, mert ismerem a személyt. Akkor a karakterét tudom hangsúlyozni, akár akarom, akár nem. A rajzoló a kisugárzásra tud reagálni, ezért nem olyan, mint a fénykép. A tájkép is ugyanez. A stílus az nem fontos, hanem a kapcsolat a lényeg. Szeretek kijárni a helyszínekre, mert nem fotóról és nem emlékezetből dolgozom. Ugyan úgy járok el, mint a portrék készítésénél”.
A kiállítás június 27-ig, hétfőtől – csütörtökig kilenc és tizenhat óra, míg pénteken kilenc és tizennégy óra között látogatható.
Forrás: Csepel.hu
