Csepel.info

A magyarság vádirata – csak magyaroknak

Index, Népszabadság

Ezen az oszlopon állt a Gagarin emlékmű, de négy éve nyomtalanul eltűnt.

Konzervgyárnak indult, és 35 ezer embert foglalkoztató hadiműhellyé nőtte ki magát. Volt Weisz Manfréd Acél- és Fémművek, Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek, Csepel Vas- és Fémművek és Csepel Művek Tröszt, ma pedig leginkább egy nagy összevisszaság. Nehéz elképzelni, hogy milyen lehetett, amikor egyszerre 15 000 munkás dolgozott a gyár területén. Egy új művészeti projekt segítségével azonban most a helyszínen élhetjük át, milyen volt csepeli munkásnak lenni.

„Minket nem annyira a gyár, mint inkább az elveszett munkaközösségek foglalkoztattak” – mondja Ardai Petra, a SPACE művészeti csoport egyik tagja, arra a kérdésre, hogy miért is kezdtek bele ebbe a programba. A módszer egyébként egyszerű, és ettől zseniális: az ember kimegy Csepelre, megáll a Csepel Művek bejárata előtt, és okos telefonjára rátölti az oda kihelyezett QR-kódot, és már indulhat is az egyórás túrára, melyen a letöltött kép és hanganyag kíséri. A főbejárat mindig nyitva van, így a kiállítás bármikor megtekinthető. A kilenc pont fel is van festve a gyár területén, így senki nem tudja eltéveszteni, hol kell megállnia, és hallgatni a helyszínhez tartozó szövegrészt. A kiállítás anyaga ráadásul angolul is letölthető, így turistáknak is ideális elfoglaltság lehet.

Volt egyszer egy Csepel

A Volt Egyszer egy Csepel Művek című kiállítás a hétvégén zajló Placcccsepel Fesztivál keretében mutatkozik be, várhatóan szeptembertől azonban a kiállítás bárki számára egyszerűen letölthető és elérhető lesz. Az egyórás túra alatt valóban nagyon sokat megtudunk a gyárról a visszaemlékezésekből, és a hozzá kacsolódó, telefonon közben nézhető videókból (a Placcc ideje alatt a túrára jelentkezők kapnak egy kis táblagépet). Az interjúkat a SPACE maga készítette, de levéltári anyagokból is dolgoztak. Az anyag valóban az ott tevékenykedő közösséget eleveníti meg, a munkásokat, a gyár hangjait idézi vissza, így nem kifejezetten az ipari épületek szerelmeseit célozza meg, építészeti érdekességeket ne várjunk. A SPACE egyébként már csinált egy ilyen túrát egy holland hajógyárban, és itthon is több helyszínen tervezik a folytatást.

A csepeli túrán személyes történeteken keresztül elevenedik meg az egykori gyár kemény, de a visszaemlékezések alapján valahogy vidám világa.  Kiderül, hogy a gyárban kasztok vannak, hogy nem lehet csak úgy akárhogyan ide bekerülni, hogy esztergályos bárki lehet, de a sípgépen csak a tehetségesebbje dolgozhat, és hogy nem csak Brezsnyev, de még Nixon és Gagarin is kilátogatott a gyárba. És persze ennél megdöbbentőbb dolgokat is megtudunk, hogy hiába fért el például 15 ezer ember a csepeli bunkerekben, azt a 28 zsidó munkaszolgálatost mégsem engedték be

Szomorú vattacukor

A szöveg azonban sokszor annyira le van rövidítve és egyszerűsítve, hogy nem is érthető. Félbe maradnak történetek, és sokszor nem követhetők a szereplők sem. A rettentően rövid tőmondatok is hiányt keltenek. Emellett a színészek sajnos semmit sem tesznek hozzá a narrációhoz, sőt inkább elvesznek belőle. Az egész szöveget úgy olvassák, mintha gyászmisére hangoltak volna, és pontosan ezen a hangszínen olvassák fel például egy munkásgyerek lelkes gyereknapi beszámolóját is a bohócról meg a vattacukorról.

A gyár maga érdekes, sok mindenre rácsodálkozik az ember, elnéz a túra hatására olyan irányba, ahová amúgy nem nézne, de azért marad bennünk hiányérzet: valóban ez volt a hatalmas komplexum legérdekesebb része? Hiszen amit bejárunk, az látványban sehol sincs például a diósgyőri Vasgyárhoz képes, ami vöröstéglás monumentalitásával egyszerűen földhöz vágja az embert. Természetesen érthető, hogy egy nyitott túrához nem lehet belső helyszíneket is hozzácsapni, de azért a hiányérzet ott marad. Emellett a túrázóban számos kérdés nyitva marad, szívesen hallanánk még részleteket a munkafolyamattal és a gyárélettel kapcsolatban, több interjút és persze nőkkel is. Míg a képanyag valóban leköti az embert, a szöveg kissé csapongó, pedig erről a témáról egy nagyon erős hatvan percet lehetne összehozni.

A gyárnak lelke van

Bár a SPACE érezhetően nagyon törekedett a semleges hangnemre, az egész csepeli gyári túrát mégis átlengi a nosztalia. Ami azért nehéz dolog. Mert tudjuk, hogy régen minden jobb volt, de a Csepel Művekről egyszerűen nehéz elképzelni, hogy ott valaha jó lehetett. „Utólag tudjuk meg, mikor éltünk jól” mondja az egyik interjúalany, és nyilvánvalóan abban igaza van, hogy ez a gyár 30 ezer embernek tudott munkát adni, mára viszont ez a réteg elveszett. Tény, hogy keresni nagyon jól lehetett, „már az első évben 2500 Ft-ot keresünk, míg apánk, ki már 40 éve dolgozik, 800-at” – halljuk a hanganyagon. Másrészt azért itt emberek mentek tönkre, süketültek meg, kaptak reumát a nagy hőingadozástól, betegedtek meg az iszonyatos fizikai munkában, (volt, aki egy műszak alatt 4 kilót is fogyott), lettek alkoholisták, szakadtak le a kezük, esett rájuk a mázsás cső, nem beszélve a sok szennyező anyagról. Van-e bármi okunk arra, hogy nosztalgiával tekintsünk erre az időre? Ez a kérdés azonban semmit nem von le a projekt művészeti értékéből és a kezdeményezés fontosságából.

Forrás: Index

A magyarság vádirata – csak magyaroknak

Színes táblagép és egy fülhallgató köt a múlthoz, amíg bandukolunk a jelenben. Fogyasztható, emészthető, zsírégető múltfeldolgozó túra- és lélekfitneszprogram – állítja Ardai Petra és a Space csapata. A Volt Egyszer egy Csepel Művek / Remember The Good Times Csepel című projektjüket a Placcc fesztiválra szánták, ahol a művészet nem egy szűk térbe koncentrálódik, hanem kint a szabadban. Ez alkalommal a XXI. kerületben.

Kihaltnak cseppet sem mondható az egykori Weisz Manfréd Acél- és Fémművek épületkomplexuma, a későbbi Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek, amely a Csepel Vas- és Fémművek nevet is viselte, majd Csepel Művek Trösztként hunyt el. Nincs zárva a kapu, egy helyrajzi számhoz több száz tulajdonos vállalkozása-üzeme kapcsolódik. Míg annak idején portás őrizte a kapukat – és csak a gyártulajdonos, Weiss Manfréd hajthatott be bárhol először lovas kocsival, később autóval –ma a csepeli 179-es busz is akadálytalanul keresztülhalad az udvaron.

A multimédiás túrán ide-oda kavarognak az emlékek, időszakok, életképek, archív felvételek, fotók, grafikák, videók és az egykori csepeli munkások visszaemlékezései Weiss Manfrédtől a gyár becsődöléséig. Barátunk a Böröcz Judit által összegyűjtött anyag, az Ardai Petra által megírt sztori és a GPS-koordináták. Mert míg komótosan sétálunk egyik állomástól a másikig, az úgynevezett triggerpontoknál lecövekelünk, de nem feladatot kapunk,mint az akadályversenyeken, hanem archív videókat sztorikkal. Ezek a filmek csak ott érhetőek el, a betonra festett rózsaszín foltok körzetében. Így később, ha ebből okostelefonos-applikáció lesz –mert ez a szándék –, akkor újra és újra bejárható az emléktúra.

A gyárlátogatáson csak a képzelőerőnktől függ, hogy mit veszünk észre az egykori csőgyárból, az olvasztárok és esztergályosok napjaiból. Megtudjuk például, hogy esztergályos bárki lehet, idomszerszámgépész viszont csak a tehetségesebbje, a sípgépen pedig csak a legjobbak dolgozhatnak. Előjönnek a szakszavak, a pilger, az abléz, a sirokni vagy éppen a szőrös dömper, próbáljuk a jelentésüket elraktározni (kevés sikerrel).

Belehallgatunk a mérnök Korbuly család életébe, a gyerekek szemszögéből mesélnek a színészek, Szandtner Anna és Jaskó Bálint. Az innovátor mérnök apuka nemcsak a csőgyártásban volt ugyanis járatos, hanem a jáműtervezésben, harckocsik és repülők is kötődnek a nevéhez. Érzelemmentesen beszélnek arról, mikor a háború után a munkások karon ragadták, és kivezették az egyes kapun, hogy sose jöjjön vissza, de ő a hármason visszaszökött ebédelni. Ahogy ott sincs túl sok kommentár, amikor a második világháborúhoz érünk: az alagútrendszerrel összekötött bunkerek 15 ezer embernek nyújtottak óvóhelyet, pont annyinak, ahányan egy időben a gyár területén tartózkodtak. 1600 bomba hullott a gyárra, de az óvóhelyek olyan biztonságosak voltak, hogy az egész háború alatt csak egy gyári dolgozó vesztette életét. Meg az a 28 zsidó munkaszolgálatos, akiket nem engedtek be a bunkerba.

Séta közben a táblagép térképén apró figuraként haladunk a kiszabott úton. Megállunk az egykori vezérigazgatói irodánál, aztán megnézzük a megmaradt gyárkéményeket. Az egykori kaszinóépületnél az első mondatnál kiderül, hogy ez nem a szerencsejáték fellegvára volt, hanem kezdetben bálok és koncertek helyszíneként szolgált, a Csepelre költözött értelmiség közművelődési igényeit igyekezett kielégíteni. Trianon után rövid ideig a menekült családoknak is otthont adott, a hétköznapokon pedig ebédlővé terítették a nagytermet. Idővel pártbizottsági székház lett belőle, nagytermében a gyártörténeti múzeummal, és rendeztek itt pártüléseket, fogadásokat. Megfordult a falak között Kim Ir Szen, Brezsnyev, Vorosilov, Nixon. Járt itt az egykori canterburyi érsek, Johnson, valamint Tito, aki 1926-ban dolgozott Weisz Manfrédnél, sőt tartott élménybeszámolót a londoni 6:3 után Puskás Öcsi is.

Hogy mi lesz a 121 éves gyárral tíz év múlva, nem tudjuk. A politikának az a természete, hogy a múltból mindig az érdekli, amiről azt hiszi, az ő érdekét szolgálja – mondja a felvételen Bolla Dezső helytörténész a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesülettől. A gyár története azt is bizonyítja: összeomlott, amikor kiderült, nincs rá szükség. Sétálunk vissza a kiindulópontra a Színesfém úton. „A Volt Egyszer egy Csepel Művek történet 225 megabyte memóriát foglal el az emlékezetben” – mondja a fülhallgatóból Szandtner Anna, majd hozzáteszi: „Ijedségre azonban semmi ok. Az átlagos felnőttemlékezet kapacitása 2,5 millió gigabyte.” Az emlékkép, úgy tűnik, jól odafér a többihez, a Magyar Optikai Művek mellé, amelyet gyerekkorunkban működés közben láttuk, családi okból kifolyólag.

Forrás: Népszabadság

This entry was posted on 2013. június 1. szombat at 16:42 and is filed under Csepel, Kultúra, Társadalom, Történelem. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.