Csepel.info, Csepel.hu
A szovjet csapatok bevonulása után több száz csepeli civilt hurcoltak el „malenkij robotra” 1944 decemberének legvégén.
A munkatáborba kényszerített csepeliek egy részét az Ukrajna területén található Liszicsanszk nevű faluba szállították, ahol éveken át embertelen körülmények között dolgoztatták. A haláltáborként is emlegetett fegyenctelepről nem mindenki tért haza. A túlélők közé tartozik a 88 esztendős Strein Oszkár, aki jelenleg is Csepelen él, és a Csepeli Hírmondónak számolt be megpróbáltatásairól. A fent látható videókon az ő, valamint Nánási Rezső és Jávor János visszaemlékezéseit láthatják. Úgy tudjuk, hogy az interjúkat a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület – Csepeli Helytörténeti Gyűjtemény munkatársai készítették. A kitelepített csepeli svábokra emlékezve 2013. január 19-én mondtak a Kisboldogasszony templomban szentmisét, és avattak emléktáblát az önkormányzat falán. Megdöbbentő, de igaz: az ott lerakott koszorúkat nem sokkal később ismeretlenek megrongálták.
A szovjet katonák a civilek megnyugtatásaként ismételgették a „маленькая работа” (átírva malenykaja rabota, magyarul kis munka) orosz kifejezést, amivel azt próbálták elérni, hogy a civilek megnyugodjanak, hogy munkájukra csupán rövid ideig lesz szükség. A magyar nyelvben „málenki robot” néven rögzült, a Szovjetunióban végzett kényszermunka elnevezése. A kárpát-medencei szovjet fogolygyűjtő akció a megtorlás, az etnikai és politikai tisztogatás, valamint a kényszermunkásszerző akciók sorába illeszkedett. A szovjet Vörös Hadsereg által elfoglalt magyar területeken romeltakarításra való hivatkozással fegyveres szovjet katonák a nyílt utcáról gyűjtöttek, és vittek el magyar és német civil embereket. A Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060 számú parancsára gyűjtötték össze és hurcolták el az elsősorban német nevű férfiakat 17-től 45 éves korig és a nőket 18-tól 30 éves korig.
A Csepeli Hírmondó interjúja Strein Oszkárral
Hogyan történt az elhurcolásuk?
Már Csepelen voltak az oroszok, amikor december végén egy magyar rendőrtiszt közölte, hogy pár napra el kell menni dolgozni. Nem lehetett ellenkezni, kötelező volt a munka. Másnapra összeszedtek 300 férfit, de semmit nem mondtak arról, hová visznek bennünket és milyen munkát kell végeznünk. Utólag megtudtam, hogy a kommunista Kalamár József főként a németes nevű embereket gyűjtette össze. A Strein nem német név, de azt hitték rólam, hogy sváb vagyok. Menetoszlopba állítottak bennünket, és szovjet katonák kíséretében Tökölre hajtottak. Egy pincében töltöttünk el egy hetet, de egy falat ennivalót sem adtak. Utána naponta harminc kilométert gyalogoltunk, mire elértünk Kiskunhalasra, ahol marhavagonokba zsúfoltak. Körülbelül egy hétig utaztunk, de nem tudtam, hogy hová és miért. Egy vagonban legalább hatvanan voltunk, nem engedtek kiszállni. Emlékszem, ennivalóként egy fonott kosárban piszkos, büdös nyershúst dobtak be közénk naponta egyszer. A vécézést úgy intéztük el, hogy a vagon padlóján egy lyukat fúrtunk. Voltak néhányan, akik azon keresztül próbáltak megszökni menet közben, de a szerelvény végén álló géppisztolyos katonák halomra lőtték a szökevényeket.
Miként emlékezik a lágerra, mit kellett dolgozniuk?
Liszicsanszk egy bányaváros. Betereltek egy táborba, ahol több ezer férfit és nőt tartottak fogva. Nemcsak magyarok, hanem más nemzetiségűek is raboskodtak ott. A tábort magas drótkerítés vette körül, a szállásunk egy romos épület volt. Egy-egy teremben 60-70 ember aludt emeletes fapriccseken. Nevünk nem volt, számokkal jelöltek. Mindenkit körbesétáltattak az udvaron, hogy kiválogassák, milyen munkákra fogjanak be minket. A nők zömét a szénbányába küldték, az aknákban bokáig érő vízben dolgoztatták őket napi 10-12 órát. A nők szívósabbak, erősebbek voltak, mint a férfiak, de ők is sorra megbetegedtek, éhen haltak. Nem felejtem el azt az asszonyt, aki felemelte a szoknyáját, hogy megmutassa, mitől szenved: csupa kelés volt a teste, nem látszott rajta egy féltenyérnyi ép bőr sem. Úgy tudom, hamarosan meghalt. A férfiak közül még többen kiszenvedtek. Főleg az éhínségtől, mások a kimerültségtől, betegségektől vagy megfagytak. A halottakkal senki nem számolt el. Engem rakodómunkásnak osztottak be. Reggel és este kaptunk némi ennivalót: általában uborkalevest, valami kásafélét és naponta tíz deka kenyeret. Többnyire rohadt káposztából vagy krumpliból főzték a vacsorát. Egészségügyi ellátás nem létezett, eszünkbe sem jutott, hogy betegség esetén gyógyszert kérjünk, mert sem gyógyszer, sem orvos nem volt. Még szappant sem láttam a fogságom idején! Legfeljebb azt tették meg, hogy a meztelenre vetkőztetett embereket sorba állították, s ránézésre megállapították, ki a gyenge, ki az életképes. Az oroszok egyedül a fertőző járványtól féltek, ezért a haldoklókat elszállították. Az egyik fegyenctársunk, aki szintén Csepelről érkezett, a táborban szenvedett éhhalált. El akartuk temetni, de mínusz 30 fok volt, a föld csupa jég. A magas hóban lyukat vágtunk, beletettük a tetemet, s lefödtük hóval. Ez volt a temetés. Mikor visszatértem Magyarországra, az édesapja érdeklődött utána, mi lett a fiával, ugye szép temetése volt? Nem mondhattam el neki, hogy éppen csak elkapartuk a hóban…
Nem közölték a foglyokkal, mikor engedik őket szabadon?
Folyton azt hajtogatták, hogy hamarosan, de bizonyosat nem mondtak… Így múltak el hónapok és évek, s mi egyre csak reménykedtünk. Aztán beletörődtünk abba, hogy más egyebet nem tehetünk, csak várnunk és dolgoznunk kell. Azt sem tudtuk, milyen nap van, mert minden nap egyforma volt. Egy idő után honvágyam sem volt, mert jóformán semmit nem éreztem. Sem fizikai, sem lelki fájdalomra nem emlékszem… Lefogytam 45 kilóra, lötyögött rajtam a bőr. Később egy színtársulatot hoztunk létre a csepeli foglyokból, hogy némi mosolyt csaljunk a fegyencek arcára. De nem jártunk sikerrel: a foglyok bambán, üveges szemmel meredtek ránk, miközben az oroszok jókat nevettek rajtunk. Nem vádolom az orosz katonákat, mert parancsot teljesítettek. Szép számmal voltak köztük olyanok is, akik dezertáltak a frontról, ezért őket is a táborba zárták, majd agyonlőtték. Elég jól megtanultam oroszul, olykor kimehettem a faluba. Láttam, hogy a helybéliek is milyen szörnyű szegénységben élnek.
Hogyan és mikor vették hírét a szabadulásuknak?
Teljesen váratlanul ért a hír, hogy hazaengednek. Ez 1949-ben történt, három és fél év kényszermunka után. Ugyanúgy marhavagonokba zsuppoltak, ahogyan Liszicsanszkba vittek. Debrecenben vettek át a magyar hatóságok, akiktől kétszáz forintot kaptam. Kérdeztem is, hogy miért adják a pénzt, de nem szolgáltak magyarázattal. Így értem haza Csepelre. A környezetemben sokáig rossz szemmel néztek rám, mert úgy gondolták, bizonyára megérdemeltem a büntetésemet… Közben volt olyan fogolytársam, akivel együtt raboskodtam Liszicsanszkban, de azt állította, hogy a lágerben minden nap kacsasültet adtak enni. Őt hamarosan kinevezték egy építőipari cég főosztályvezetőjévé… Nem tudom pontosan, hogy a csepeliek közül hányan térhettünk vissza élve, de a táborban legalább ötvenen elpusztultak. Mások itthon haltak meg hamarosan, mert szervezetük teljesen legyengült, s nem bírták tovább a gyötrelmeket.
Csarnai Attila- Csepel.hu
Akartam válaszolni az eetásak beírására.
Nem sikerült.
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja, száját hazudik, ha kinyújtja kezét, lop.
Vén Farok!
Ha nem kérdeznek, akkor ne válaszolj! ))) 😛 (((
Idióta Dr. grün t.t.! Örülök, hogy eetásnak vallja magát!!!
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja, száját hazudik, ha kinyújtja kezét, lop.
Te szemét és paraszt szemétláda.
Még húsvét tiszteletére sem vagy képes befogni a pofádat
Kérdezem tőled a keresztényi szeretetre hivatkozva.
A szovjet csapatok bevonulása után több száz csepeli civilt hurcoltak el „malenkij robotra” 1944 decemberének legvégén.
Ne beszéljetek mellé! Csepelt 1945 január 9.-én foglalták el a szovjetek. Aznap hajnali 5 óra körül robbantották fel a németek a Gubacsi hidat. Borzasztó nagyot szólt. Akkor éppen a papírgyárban voltunk, ott húztuk meg magunkat a front alatt.
Tehát decemberben senkit nem hurcolhattak el Csepelről, mert még nem is voltak itt.
Na tessék!
Egy újabb ügy, amiről Gyurcsány tehet. Ti viszont bátran lekövethettek bárkit titkosszolgálat törvény szerint. Mi a különbség? 2013 van, nem ügy.
Elvitethettek embereket színi előadásról, kollégiumból parancs nélkül.
Hogy is van ez?
Alig várom, hogy válaszoljon valaki.
mocskos kommunisták, remélem úgy jártok majd mint kalamár.
Kedvesd krapulaxxx!
Hogy járt kalamár?
keresztény
gyalog!
Tekintsd válasznak! 😛
“A hatalom természetrajzát, mentalitását illetően oly kifejező, oly sokat mondó, oly szimbolikus történet ez, hogy ilyet még a politikai trashben járatos szerzők sem tudnának kitalálni. Az önmagát ünnepelni készülő hatalom rendőrsége jogszerűtlenül előállítja e hatalom ellen tüntetni készülő diákokat a megmozdulás előtti nap kora reggelén. Pontosan ugyanúgy, ahogy tette ezt Kádár rendőrsége az akkori demokratikus ellenzékkel 25 esztendővel ezelőtt.”
Nagy kavarc volt itt 25 éve! Lett abból valami?! 😛
http://www.168ora.hu/velemeny/szuletesnapi-nekrolog-112144.html
Köszi, vettem az adást! Tiszta szamizdat.
🙂 gyalog
gyalog!
Liszicsanszk, Auschwitz…
Mi olyan vicces ebben?
Kár hogy nem a vigyorgó elvtársurakat viszik el egy kis málenkíj robotra. Sokszor még a
párttitkár élete sem ért egy rakás sz..t. sem. Szégyen, hogy még mindig akadnak, akik
visszasírják. A túlélők szerint Auschwitz luxusszálló volt a Gulághoz képest. De Recsk
sem voltkutya..
Piszkos komcsik!
Ti jobban tudjátok hogy mi és mikor történt akkor,amikor meg sem születtetek?
Szemét aljanépség!
Királyerdei, a szellemi színvonalad eddig sem volt túl magas, de az utóbbi időben rohamos romlásnak indult még az is.
Ha akkor még meg sem születtek, akkor mit akartok tőlük?
Királyerdei megint piált a gyógyszerére.
Olyanokat piszkos komcsiz le, akik valóban nem éltek az idézett korszakban.
Nem adhat mást mint önmagát.
Nem tehet /?/ arról, hogy csak ennyire sikeredett. 🙂
Szemét,hazudozó komcsik!
Királyeredei!
Még még, még!
Ennyi nem elég! 🙂 🙂 🙂
Királyerdei nem Gordon?
Ugyanaz az egy menet van a lemezen.
Még Húsvétkor is. Hihetetlen.
Ne bántsátok a zöreg nácit!
Büfizik néhányat és jobbat alszik! ))) 😛 (((
Ő a hazatért disszidens, ha nem tévedek?!
Lehet, hogy “kint” kevesellte a komcsikat?
A magyarokat meg kell büntetni-mondta Sztálin elvtárs.Válogatás nélkül vitték az embereket a Gulágra.Olvassatok Szolzsenyicint!Nem kell a történelmet megtagadni és elhallgatni.Ez volt,megtörtént.Védhetetlen.
szigetország szerint:
2013. március 31., vasárnap – 17:23
Nem tartottam semmit viccesnek. Sőt…
Kedves Királyerdei!
Gyanítom, mivel nem értek Veled szinte semmiben egyet, ezért engem is aljas komcsinak találsz. Azonban ez nem ilyen egyszerű. Tudod, én a fölmenőimet Bulcsú nemzetségig tudom felvezetni, és büszke vagyok erre. Nem tudnék máshol élni, mint Magyarország. Úgy vagyok ezzel, mint Ady. Szeretem a jó szót, és azt, ami felemel. Gyűlölöm, azt, amikor csizmát érzek a hátamon, vagy a szívemen. És teljesen mindegy, hogy honnan jön a csizma, bal szélről, vagy Tőled/Tőletek. Igyekszem a Biblia és Jézus tökéletes törvényét: a szeretet törvényét megélni; és ebben cseppet sem zavar más arcátlansága, bűne, tisztátalansága, mivel tudom, hogy magam se volnék jobb Isten nélkül. Ezzel együtt van, amikor elkeseredem az erőszakosok erőszakosságán. Ez valóban felróható. Amihez azonban ragaszkodom, hogy sohasem fogok semmiféle erőszak oldalára állni, hogy eltiporhassak egyeseket, viszont azokért fogok kiáltozni, és azok mellett fogok érvelni, akiket eltipornak. Jelenidőben. Most. Én ugyanis az élőkért nyitom ki a számat. A halottak mennek a halottakhoz.
Te oda akarsz tartozni. Mindenkinek az ízlésére bízom, hogy erről mit gondoljon.
Szeretettel, gyalog
Malenkij robotra vitték el szegény édesapámat 1944-ben mint bujkáló katonát, ugyanis a serege Pilisborosjenőről elment a szabadságosok meg ittmaradtak, igy a pincékben bujkáltak többen. Innen vitték el a baráti orosz seregek potom 4 évre több társával együtt Groznijba kis malenkij robotra. Rokkantan tért vissza 1948. Karácsonyára de élve megöregedve, megtörve, megbetegedve ért haza fiatal feleségéhez, édesanyámhoz, aki mindig reménykedett a hazatérésében. Gondolhatja mindenki, hogy mit érzett szegény az oroszok, és kommunista világ iránt egy életen át.
Tóth Kati, Anikó!
Azt hallottátok, mit műveltek magyar hazafiak Voronyezsben és környékén 1944-45 előtt?
Szeretettel, gyalog
gyalog!
A gaztettre nem válasz a gaztett.
A bosszúállás, amiről Tóth Katinak és Anikónak írtál, ellentétes Jézus parancsával. A bosszúllásban semmiféle szeretet nincsen.
“A gaztettre nem válasz a gaztett”. – így van! Csakhogy én a magunkkal való szembenézésről beszélek, kedves szigetország, nem bosszúról. Bosszúról te beszélsz.
Persze, ki mint él, úgy ítél, igaz?
Szeretettel, gyalog
Kedves Anikó.
A felszabadító vörös hadsereg, nem volt baráti, és koránt sem kezelte barát ként a katonákat.
Anyósom életét egy orosz tiszt mentette meg, azzal hogy gyógyszert szerzett neki.
A háború az emberiségnek nem a szép arcát mutatja, de nem öli meg az emberiességet.