Csepel.info

Csepel.hu

Cigánypedagógus, a Tóth Zoltán Alapítványi Óvoda alapítója. Hosszú út vezetett a határmenti kis faluból, Bedőről az állami és kerületi kitüntetésekig.

Legutóbb Csepel Örökség díjjal jutalmazták emberi és szakmai eredményeit. Debre Istvánnéval beszélgettünk.

„A lányomra vagyok a legbüszkébb. Látta, hogy ez nem egy kényelmes élet, nem egy sétagalopp. Ennek ellenére, bár kényelmesen élhetne, kényelmesen dolgozhatna, mégis azt mondja: amit anyu, a nagyapám megteremtett, azt kötelességem segíteni. A kuratórium elnökeként úgy viszi tovább az ügyet, hogy teljesen azonosul a célokkal, segít, tervez, fejleszt” – mondja.

Majd így folytatja édesapjára emlékezve a kerületszerte ismert pedagógus: „Amikor reggeltől estig azt hallod, hogy tisztesség, munka, tanulás, akkor mindez egyszerűen a véreddé válik. Jó helyre születtem, jó apám, jó testvéreim voltak. Az édesanyánk halála után a nővérem nevelt fel minket, aki nagyon okosan kezelt bennünket a nyomorban is. Nyolcan voltunk testvérek, hárman még kiskorúak, amikor anyánk meghalt.”

A tanulás iránti vágyat édesapja ültette el benne: „A háborúban sokféle emberrel találkozott, sokat tapasztalt. Nagyon fontos volt neki a tanulás, a mesterségbeli tudás, az emberség, mélyen vallásos volt. Emlékszem, amikor leérettségiztem, hálát adott az Istennek, hogy nem leszek szolga, mint ő.” Sokszor emlegeti a szerencsét, a sorszerűen felbukkanó, meghatározó egyéniségeket, például első tanító nénijét, Dános Valérnét. „Őt már a felköltözésünk után, Pesten ismertem meg. Elvitt a gyerekeihez, velük töltöttem a téli szünetet. Egy életre helyre tett, úgy akartam élni, mint ő. Lettek álmaim. Utána jött a Szárcsa iskola, a felső tagozat és Szegedi Lujza néni, aki úgy nyitotta ki a világot az irodalom, a művészetek felé, ami az egész életemet meghatározta.” Szegedi Lujza személyisége, pedagógusi öröksége ma is ott munkál a későbbi kollégában. „Soha annyit nem kaptam tudásból és emberségből sem a középiskolában, sem a főiskolán, mint Lujzi nénitől.” Azt mondja, mindig jött valaki, akitől tanult, aki továbblendítette, aki fejlődésre inspirálta: „Magamba szívtam, amit lehetett, de én világéletemben csak tanító néni akartam lenni.” Állítja: szerencséje volt, hiszen ha az ember az iskolában 8 évig egy olyan gyerek mellett ül, aki gimnáziumba akar menni, számára is ez lesz a természetes folytatás. A Jedlik Ányos Gimnáziumban érettségizett, majd tanítói diplomát szerzett.

Pályáját Csepelen, a Kék Általános Iskolában kezdte alsó tagozatos tanítóként, férje ugyanott matematikát oktatott. „Volt egy harmadikos cigány ikerpár. Rendetlenek voltak, elmaradottak, raccsoltak is, de valójában csak nagyon szegények voltak. Úgy döntött a tanító nénijük, hogy kisegítő iskolába küldi őket. Botrányt csaptam és elkezdtük hazahordani őket. Kiderült, hogy hiába van fürdőszobájuk, ha nincs szappan, nem tudják tisztára mosni magukat.”

A pedagógus szerint sok mindent be lehet hozni, csak megfelelő környezetbe kell helyezni a gyerekeket. Így történt ez a nehéz sorsú ikerpárral is, akik később leérettségiztek. „Hol egy darab kenyeret, hol egy ruhát, hol egy jó szót adtunk nekik, végigkísértük őket az érettségiig, aztán főiskolára mentek. Ma mind a kettő mérnök.” A fiatal tanárnéni tudatos felzárkóztatásba kezdett, lehetőségei és a gyerekek szükségletei szerint támogatta a lemaradókat. „Mérges voltam, hogy a tanárok nem úgy kezelik a cigány gyerekeket, ahogy kellene. Azonban azt is észre kellett vennem, hogy a cigány gyerekek sem úgy állnak a tanuláshoz, ahogyan elvárható. Volt egy pillanat, amikor azt mondtam: nekem csak velük kell foglalkozni. Nem az iskolában kell kezdeni, hanem az óvodában.” Debre Istvánné mosolyogva mondja: az iskolában mindenki tudta, hogy hazavitte a gyerekeket, táborozni jártak, kijárta nekik, amit lehetett. „De minket is így segített Lujza néni. A mi gyerekkorunk attól volt szép, hogy voltak olyan tanárok, mint Szegedi Lujza, Cika néni, Ilonka néni. Nagyszerű emberek voltak, ők nem anyagot adtak le, hanem neveltek. Ha nem ettünk, befizették helyettünk az ebédet és a nővérem fizetéskor vitte nekik a pénzt. Nagyszerű példát mutattak emberségből.”

A Kovács Zoltán Alapítványi Óvodát 1993-ban hozták létre. A rendszerváltás után sokan elvesztették a munkájukat, a lakásukat, az otthon nélkül maradt családok gyerekei pedig nem járhattak óvodába, hiszen szükség volt bejelentett lakcímre. „Sok gyereket bejelentettünk magunkhoz, hogy iskolába, óvodába tudjanak járni. Azt mondtam: összeszedem az utcán bolyongó gyerekeket, és csinálunk egy óvodát” – mesél a kezdetekről. Az intézmény névadója Debre Istvánné unokaöccse, Kovács Zoltán gyógypedagógus. „Nagyszerű ember volt. Végtelenül okos, nyugodt, nem olyan izgága, mint én. Az volt a mániája, hogy csinájunk cigány óvodát, iskolát, gimnáziumot.”

A tanítónő akkoriban pedagógusként komoly sikereket ért el a Kék Iskolában, nem is akarták elengedni a tanári karból. „Jó volt sikeresnek lenni, jól éreztem magam. De Zoli 1990. február 6-án meghalt, két pici gyereket hagyott itt. Úgy éreztem, megpróbálom létrehozni azt, ami az ő álma is volt. Az emlékére neveztük el az óvodát.” Az intézmény beindítása nehézségekkel járt: pénz nélkül, a Soros Alapítvány támogatásával, az önkormányzattól bérelt épületben, egy csoporttal indult a nevelés. „Egy osztatlan csoport volt, mert egy óvónőre futotta. Később láttuk, hogy annyira nagy az elmaradás, hogy kisebb csoportokat kell csinálni, intenzívebben kell fejleszteni.” Az óvoda nyitva állt a már iskolába járó egykori tanítványok előtt, is meleggel és élelemmel várták a nehézsorsú gyerekeket. „Azt gondoltuk: itt meleg van, fűtés van, enni is tudnak és mi tanítjuk őket. Egész nap itt lehetnek, más szellemiségben.”

A tanárnő kiemeli: a szülőkre ők tudnak hatni a leginkább, hiszen közülük nőttek ki ők is. „Több, mint 50 éve élek Csepelen. Mindenki ismer, a szülők elfogadták, ma is elfogadják a véleményünket. Amennyire tudtunk, rajtuk is segítettünk, munkát szereztünk, papírokat töltöttünk ki. A mai napig baráti kapcsolatban vagyunk.” Büszkén mondja, hogy amikor az első fecskéik leérettségiztek, képesítés nélkül visszamentek az óvodába dolgozni, később lediplomáztak, ma pedig ők nevelik a kicsiket.

A Kovács Zoltán Alapítványi Óvodába nem csak cigány gyerekek járnak, „a szegénység, a szociálisan hátrányos helyzet a felvételi kritérium”. Az intézményben hangsúlyos a cigány identitás megerősítése. „Reggel egy cigány népdallal indítunk, a felnőttek cigányul beszélnek egymás között. A gyerekek számára ez teljesen természetes, a magyar gyerekek is tudják, hogy Magdi néni most cigányul beszél valakivel, hallgatjuk a cigány zenét, a verseket két nyelven tanuljuk.”

Az éntudat megszilárdításáról így vall: „Az identitástudatra minden embernek szüksége van. Ha nincs Kazinczynk, nincs magyar nyelvünk. Ha az ember egyszer megtanulta Kazinczyt, a felvilágosult költőket, akkor olyan kreatívvá válik, hogy tudja, cigányként mi a szerepe, mint cigány értelmiségi ember. Ugyanaz, mint bármely más nációban a felvilágosult embereknek. Nem azt mondjuk, hogy a cigány jobb, mint a magyar vagy a hottentotta, hanem azt, hogy más.” Bár az elismeréseknek örül, halkan azt mondja: „Nem engem kell előtérbe helyezni, hanem az ügyet, amiért harcolok. Harcolok, hogy ne lássak ennyi szegény, éhező gyereket.”

Forrás: Csepel.hu

This entry was posted on 2013. február 27. szerda at 10:20 and is filed under Csepel, Oktatás. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.