Csepel.hu
Vermes Miklós, vagy – ahogy mindenki ismeri – Muki bácsi egykori iskolájához, a Jedlik Ányos Gimnáziumhoz igyekszünk fotós kollégámmal.
Lakó Ferenc Péter tanár úr – akit sokan csak a vermesi hagyomány egyik őrzőjeként tartanak számon – már vár bennünket. A gimnázium harmadik emeletén ma is ott a fizikaszertár, ahol valamikor a legtöbb időt töltötte Vermes Miklós, s ahol ma is szinte minden rá emlékeztet.
Lakó tanár urat először arról kérdezem, mi is igazi Vermes hagyaték?
– Az ember élete során ritkán találkozik olyannal, akire azt mondhatja, hogy zseni volt. Muki bácsi az volt. Emellett egy nagyon tiszta, nagyon egyenes, nyílt, őszinte személyiség volt, akivel nagy élményt jelentett együtt dolgozni. Hatására mi is megpróbáltunk kicsit jobbá válni. Őt persze nehéz utánozni, de jó a nyomdokain haladni… Sokszor előfordult, hogy egy tanórát követően valamelyik kolléga panaszkodott neki: „hiába mondtam el számtalanszor a gyereknek, már megint nem tudta bemutatni a feladatot.” Muki bácsi azt kérdezte a kissé dühös kollégától:
– Tudsz te hegedülni?
– Nem…
– És ha megmutatom hogyan kell?
Erre már nem érkezett persze válasz. Azt gondolom, ez a fajta szellemiség, ez a fajta egyéni hozzáállás példaértékű volt. Állandóan azon fáradozott, hogy megmutassa, hogyan kellene valamit jól csinálni, valamit tökéletesíteni. Mi a mai napig csak próbálkozunk ezzel. Szeretnénk megőrizni valamit abból, amit csak ő tudott adni, ám hogy mi is az ő valódi hagyatéka, azt egy mondatban lehetetlenség megfogalmazni…
– Sokan állítják, Muki bácsi csak testileg távozott az intézményből, ő maga most is ott van a Jedlik falai között..
– Hát hogyne lenne itt…
S még fel sem eszmélek, Lakó tanár úr a mellettem lévő petri csészéből kivesz egy darab vattához hasonló anyagot, és öngyújtójával látványosan ellobbantja azt: mindezt egy szempillantás alatt, így szemléltetve egy kísérletet. Abban a pillanatban megértem: ez is Muki bácsi volt.
– Amikor órát tartunk, azokat a kísérleteket mutatjuk be, amit tőle tanultunk, lestünk el. De nem is kellette lesni, hiszen mindent nyíltan csinált, mindent közkinccsé tett éppen azért, hogy másnak is átadhasson valamit. Ezek a kísérletek továbbra is „élők”, abban a szellemben mutatjuk be diákjainknak, ahogy ezt tőle láttuk, hallottuk. Azokból a könyvekből tanítunk, amelyeket ő írt, s bár ezeket már néhányszor átdolgoztuk, ez csak annyit jelent, hogy például mértékegységeket próbáltuk hozzáigazítani a SI rendszerhez, ami azóta már elfogadott, sőt megkövetelt. De az átdolgozásnak sajnos másik apropója is van. A természettudományos tanórák száma jelentősen lecsökkent, így az eredetileg 4 évfolyamra megírt tankönyveket – bármennyire nem szerettük volna -, le kellet rövidítenünk, ki kellett hagyni részeket.
Talán még Muki bácsi stílusa is itt van közöttünk, az, ahogyan ő tanított. Ő volt talán az egyetlen tanár akkoriban az országban, aki nem esett áldozatául az újításoknak, és nem dőlt be a modernkedéseknek. Ő előadott sajátos stílusában, tökéletes módon, ez nála maradéktalanul bejött: mi ezt is megpróbáljuk követni.
– Mit gondol, Vermes tanár úr hogyan boldogulna ma, a számítógépek néha kissé átláthatatlan világában?
– Ez egy érdekes kérdés…Muki bácsi 1905-ben született, amikor a speciális relativitáselmélet is, és amikor ezekhez a szakirodalmakhoz már hozzá lehetett jutni, azonnal lefordította magyarra és publikálta. Azt lehet mondani, hogy együtt nőtt fel a modern fizikával. Könyve jelent meg a relativitáselméletről, cikket írt az atomenergia felhasználásáról 1939-ben, azaz pontosan követte a tudomány fejlődését. A technikai „kütyüket” ugyanakkor nem igazán szerette, aminél ő megmaradt, az a jól működő lemezjátszó ( Lakó tanár úr az egyik sarokba mutat, ahol Muki bácsi hajdani lemezjátszója porosodik), ezen hallgatta kedvenceit, mielőtt megkezdődött a tanítás.
Jól ismerte viszont az integrált áramköröket, vannak is olyan eszközök, amiket ezek felhasználásával ő maga épített. Azt nem tudom megmondani, hogy a számítógépekhez milyen lett volna a viszonya. Lehet, hogy nem tetszett volna neki, de nem azért, mert az bonyolult – hiszen biztos, hogy kezelhetőnek tartotta volna ezeket -, hanem mert vannak a számítógépnek veszélyei is. Manapság már egyszerűbbnek tűnik bevinni egy laptopot és egy projektort az órára, és a kivetítő segítségével egy animációt bemutatni, ami akár jó is lehet, de nem biztos, hogy Muki bácsinak ez tetszene. Ugyanezt a prezentációt összerakni egy asztalon, élő, igazi kísérlet formájában ugyan napok munkájába telik, ő mégis ezt szeretné, szerette leginkább. Hiszen, ami ott történt, amit meg lehetett fogni, meg lehetett figyelni, amibe bele lehetett avatkozni, meg lehetett ismételni, az volt számára az igazi természettudományos oktatás. Számomra is ez az igazi, bár én már hajlamos vagyok a vetítés lehetőségével is élni.
– Nehéz Muki bácsi szellemiségét továbbvinni?
– Én a szerencsés vagyok, hogy együtt dolgozhattam Vermes tanár úrral, és elleshettem azokat a mesterfogásokat, amiket csak tőle lehetett megtanulni. Azt hiszem, hogy az ő nyomdokaiban haladva nagyon könnyű a dolgom. Mióta magunkra hagyott itt a Jedlikben, azóta persze mi tanárok is találunk ki újabb és újabb kísérleteket: ezekben is tetten érhető az ő munkássága, gondolkodása. Bennem egy-egy kísérletnél ma is ott motoszkál, hogy vajon mit szólna hozzá, ha látná, vagy ő ezt hogyan csinálná? Ennek hatására megpróbálok mindig egy kicsit jobb lenni a munkában, megpróbálok méltó lenni ahhoz, hogy itt ülhetek a szobájában, s ezt – bizton mondhatom – a kollégák is így érzik. Itt a fizikaszertárban a mai napig rendkívül jó a hangulat, sokszor, sok helyzetben emlegetjük Muki bácsit, de nem is kell emlegetni, hiszen ő e nélkül is itt van velünk minden nap.
Forrás: Légrádi Gábor, Csepel.hu
