Csepel.info

Csepel.hu

A nagyszalontai Kossuth Lajos szobor (Forrás: panoramio.com)

Németh Szilárd, Csepel polgármestere az 1848/49-es forradalom és szabadságharc évfordulóján kerületünk testvérvárosában – Arany János szülővárosában -, Nagyszalontán mondott ünnepi beszédet.

Németh Szilárd Borbély Lénárd alpolgármesterrel, országgyűlési képviselővel utazott a városba Török László polgármester meghívására, ahol 17 órakor ünnepi istentiszteleten, majd a Kossuth Lajos köztéri szobránál rendezett megemlékezésen vettek részt. Meghallgatták Király András oktatási államtitkár ünnepi köszöntőjét és megkoszorúzták az emlékművet.

A csepeli polgármester, országgyűlési képviselő beszédében kitért arra, hogy „1848 olyan örökséget hagyott ránk, amelyet oltalmazni, ápolni minden időben becsületbeli kötelezettségünk”.

A beszédet teljes egészében elolvashatják alább:

Tisztelt Polgármester úr! Tisztelt Államtitkár úr!

Tisztelt Ünneplő Nagyszalontai Közösség!

Kedves Magyar Testvéreink!

164 évvel ezelőtt, március 15-én a magyar történelemben olyan bátor eseményekre került sor, amelyek sok tekintetben meghatározták az eltelt másfél évszázad magyar gondolkodóinak, politikusainak cselekedeteit. A pesti Pilvax kávéház ifjai és velük együtt az egész magyar nemzet, az országban élő nemzetiségek java-része, hittel és bizalommal tekintett a jövőbe.

A márciusi ifjak példaértékű cselekedetet hajtottak végre, amikor szembeszálltak az elnyomó hatalommal és nem félve a megtorlástól a legkeményebb fegyverrel, a tiszta szavak erejével indultak harcba. Március 15-én egy maroknyi fiatal elindított egy lavinát, amely örökre megváltoztatta e nép életét.

Az ő tiszteletre méltó bátorságuk ezer éves magyar álmot hozott a felszínre: a szabadságról, a függetlenségről, a magyarok összefogásáról, a magyar becsületről, az adott szóról és hűségről, a magyar kultúráról, mindannyiunk tisztességéről, amiért annyi szabadságharcot, rendi felkelést indítottunk, s vívtunk meg. Olyan hagyományok ezek, amelyekbe a Kárpát-medencére törő külső, idegen hatalmi erők mindig beleütköztek.

„Nem kerestek engemet kötéllel;
Zászló alá magam csaptam én fel:
Szülőanyám, te szép Magyarország,
Hogyne lennék holtig igaz hozzád!”

1848. áprilisában írta ezen sorokat Arany János, Nagyszalonta híres szülötte Nemzetőr-dal című versében. A Toldi írója 1848 novemberében a szalontai nemzetőrökkel együtt szállt táborba Arad védelmében.

Tisztelt Emlékezők! Kedves Testvérvárosunk!

1848. március 15-e az a nap, amelyre minden magyar büszke, határon innen és túl egyaránt. Kokárda, 12 pont, Nemzeti dal, Táncsics Mihály, Petőfi, Jókai, Vasvári, Landerer nyomdája, Nemzeti Múzeum, szabadság. Ezekről a példaképpé vált bátor hősökről, a fogalmakká vált szavakról minden magyar embernek ugyanaz jut eszébe: a legnagyobb nemzeti ünnepünk, 1848. március 15-e, a 48-49-es szabadságharc és forradalom.

Ez a nap adott erőt, és mindig is erőt ad ahhoz, hogy higgyünk magunkban, hogy büszkék legyünk a magyarságunkra!

Javaslom, hogy ne csak az ünnepen, hanem a hétköznapok során is olvassuk el újra a Nemzeti dalt, próbáljuk meg elképzelni Petőfit, amint papírra veti a szavakat, és amint szavalni kezdi: „Talpra magyar, hí a haza!” Ebben az egyetlen versben benne ég az egész forradalom tüze, benne van a forradalom ifjainak hívó szava. Egyszerű gondolatok ezek, hogy minden magyar megértse. Benne van a bátrak igazsága, elszántsága, és az a hit, hogy jobbá tehetik a hazájukat.

„Felködlő arcukat
az érkező századok
mossák meg majd fénnyel,
hogyha ideérnek,
hol Petőfi emléke
– magyar föld csudája –
soha ki nem húnyó
csillagként világol
minden árnyakon át,
gyötrött hazám egén.
S amit most tűzszívem
a napba lobogtat,
bámulják akkor is
s zúgják túl az Időn:
Március!… Szabadság!”

Nyolc évtizede vetette papírra Március idusán című versét Sinka István, hogy emléket állítson a dicső elődöknek, az eszme hű folytatóinak. Nagyszalonta e másik nagy költőjének nyomán, nekünk a márciusi ifjak mai követőinek is ki kell mondanunk: tisztelettel tartozunk azoknak a bátraknak, akik egykoron – szemben az árral, az idegen elnyomással, szemben az elvárásokkal – mertek a szabadságért harcolni.

Tisztelet a bátraknak, akik legyőzték saját félelmeiket, miközben akár százak súgták fülükbe: „ne merjétek”, „ne tegyétek”, „nektek ezt nem szabad”.

Tisztelet a bátraknak, akik megelégelve azt, hogy másodrangú állampolgároknak tekintik őket, kiálltak a nemzet érdekképviseletéért, a magyarok ügyéért, mert nem kételkedtek abban, hogy a magyaroknak lehet saját ügye, lehet saját érdeke.

Tisztelet a bátraknak, akiket a szeretet vezetett, a haza szeretete, mert tudták, gyűlölködésre hazát építeni nem lehet.

A bátrak tabukat döntöttek és erőt adtak azoknak, akikben a félelem még erősebb volt a bátorságnál. A forradalom hősei jól tudták, amit Kossuth Lajos Perczel Mórhoz írt levelében így fogalmazott meg: „az örökös hátrálás lever minden bátorságot a nemzetben”.

A bátor embert arról lehet felismerni, hogy cselekszik. Cselekszik akkor is, amikor mások gondolni sem mernek rá. Cselekszik akkor is, amikor mások intik őt. Cselekszik, amikor tudja, nincs több vesztegetni való idő. Cselekszik, amikor cselekedni kell. A bátor cselekszik akkor is, ha tudja, bírálat és értetlenség kíséri. Cselekszik, amikor tudja, a nemzet sorsa múlik rajta. Cselekszik akkor, ha tudja, drága a szabadság ára. A bátrak cselekszenek, mert tudják, egyetlen örök van a földön: a haza.

1848 olyan örökséget hagyott ránk, amelyet oltalmazni, ápolni minden időben becsületbeli kötelezettségünk. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ezernyi szállal kötődik a mához, ezernyi útmutatást ad, adhat a ma embere számára is.

Ennek okán idézzük fel Görgey Artúrnak, a magyar honvédséghez intézett kiáltványát, amelyet 1849. április 29-én a komáromi győztes ütközet után tett közzé, de szellemiségében legalább annyira szól a mához, mint egykoron a főparancsnok hős honvédeihez.

„Alig egy hónapja, hogy még a Tisza mögött állottunk, kétkedő tekintetet vetve kétes jövőnkbe. De ki hitte volna akkor, hogy egy hónap múlva már átlépjük a Dunát és felszabadítjuk szép hazánk legnagyobb részét egy idegen dinasztia igája alól. A legmerészebbek sem merték volna közülünk ezt egész biztosra várni. De a honszeretet magasztos érzése lelkesített benneteket s az ellenség szám nélküli hadakat látott vitézségetekben. Győztetek – hétszer szakadatlanul egymásután győztetek, és győznötök kell ezután is”!„

Tisztelt Polgármester úr! Tisztelt Államtitkár úr!

Kedves Nagyszalontaiak!

Néhány évvel ezelőtt gondolták-e, hogy eljöhet még az, az idő, amikor itt a Kossuth szobor tövében, mi magyarok szabadon együtt ünnepelhetjük március 15-ét. Nem, nem gondoltuk! De hittünk az ügyben, bíztunk magunkban, vettünk egy mély levegőt, s bátran kiálltunk a közösségünk érdekeiért, s ma itt vagyunk, együtt, közösen és szabadon! Köszönet és tisztelet a nagyszalontai bátraknak!

Gondoltuk-e, hogy olyan oktatási program születik az anyaországban, amely lehetővé teszi, hogy minden tanuló 14 éves koráig legalább egyszer eljusson határon túli magyar testvéreinkhez, megismerkedhessen életkörülményekkel, kultúrájukkal és közösen élhessék át a nemzeti összetartozás felemelő érzését? Nem gondoltuk, de akartuk, ezért cselekednünk kellett. Ezen a nyáron csak Csepelről több száz diák fog Erdélybe és a Partiumba, ide Nagyszalontára is megérkezni.

Legalább titkon gondoltuk-e, hogy legnagyobb traumánk, a trianoni tragédia dátuma, június 4-e egyszer a Nemzeti Összetartozás Napja lesz? Bizony nem gondoltuk, de hittük, s bíztunk benne, hogy e mély gödörből egyszer ki fogunk mászni! Sőt, minden ellenszél, gáncsoskodás, jajveszékelés ellenében a Magyar Országgyűlés 2010. május 31-én, 302 igen, 55 nem és 12 tartózkodó szavazat mellett törvénybe iktatta a Nemzeti Összetartozás Napját.

Gondolták-e, hogy eljön az, az idő, amikor Magyarország Alaptörvénye, alkotmányunk így fogalmaz:

„Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.”

2004. december 5-e nyomasztó és szégyenteljes légkörében gondolták-e, kedves nagyszalontai barátaim, hogy egyszer, még a mi időnkben magyar állampolgárságot kaphatnak a határon túlra sodort magyar testvéreink? Ugye nem gondolták? De reménykedtünk, nem adtuk fel, keményen dolgoztunk, áldozatokat hoztunk, és meglett, amiért küzdöttünk! Nekem örök emlék marad a tavalyi advent második vasárnapja, amikor ötven nagyszalontai magyar, Török László polgármester úr vezetésével azért jött Csepelre, hogy magyar állampolgársági esküt tegyen.

„Esküszöm, hogy Magyarországot hazámnak tekintem. A Magyar Köztársaságnak hû állampolgára leszek, Alkotmányát és törvényeit tiszteletben tartom és megtartom. Hazámat erômhöz mérten megvédem, képességeimnek megfelelôen szolgálom. Isten engem úgy segéljen.” – visszhangozta a Szent Imre tér többszáz csepeli előtt.

Tisztelt Ünneplő Közönség!

1848 márciusa, egy szétszakíthatatlan kapcsot, erős mágnest kell, hogy jelentsen minden magyar ember lelkében és szívében most és mindörökké! Nekünk, magyaroknak múltunkra büszkén, emelt fővel kell tekintenünk a jövőbe!

Ezért tisztelet azoknak a Kárpát-medencében élő bátraknak, köztük a nagyszalontai bátraknak, akik dacolva minden kockázattal, fenyegetéssel, sutba vágják félelmüket, és a szívükre hallgatva cselekszenek. Velük együtt újra méltó tettet hagyhatunk örökül az utánunk jövőknek: a határokon átívelő nemzetegyesítés nagy művét.

Isten, áldd meg a magyart! Isten, áldd meg Nagyszalontát!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Szöveg és illusztráció: Kitzinger Adrienn- csepel.hu

This entry was posted on 2012. március 17. szombat at 00:02 and is filed under Önkormányzat, Ünnepek, Csepel, Nemzetpolitika. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.