A Soroksári-ág fenékig befagyott
Dunai Szigetek, Csepel.info
Ferenciek tere, Wesselényi emléktábla 1895.
Az 1838. március 15-én éjjel tetőző híres pesti jeges árvíz történetét sokan megírták már. Az interneten fellelhető “irodalom” azonban jelentős átfedéseket mutat, szépen vissza lehet fejteni, ki kitől mikor mit vett át.
Néha még arra sem véve a fáradságot, hogy a hibákra ügyeljenek. Sokat törtem a fejem, hogyan lehetne megemlékezni erről a hidrológiailag jeles napról, anélkül, hogy az unalomig ismert tényeket ismételjem.
Jégtorlódásos árvíz a Révai lexikon szerint Európában leginkább a Ny-K-i és ÉNy-DK-i irányú folyókon szokott jelentkezni. Ennek oka, hogy a befagyott folyón először nyugaton jelentkezik az időjárásváltozás, és ennek következtében az olvadás. A kelet felé meginduló jégtömeg azonban nem tud haladni, mivel a folyásirányban még vastag jégpáncélt talál. Ez a jelenség igen gyakori volt a Dunán és a Volgán, ellenben a Tiszán például meglehetősen ritka.
Az árvízi szint magassága Pesten. (in. Némethy Károly 1938.)
Jégtorlódásnak azt nevezik, amikor a zajló jég a meder egy jellegzetes pontján (mederelágazás, sziget, hídpillér, szűk kanyarulat, zátony) összetorlódik, és elzárja a víz útját. Jégdugó kisvizes és hideg időszakokban alakul ki legnagyobb valószínűséggel. Ilyen esetben a vízszint órák, napok alatt igen magasra duzzad, és a folyó kilép a medréből, hogy megkerülhesse az akadályt.
A jégtorlódások felszakadása során hatalmas összefagyott, kavicstól és egyéb mederanyagtól elnehezült jégtömbök keletkeznek. Ezek potenciálisan újabb és újabb mederelzáródásokat okoznak. Az 1900-as években sokszor volt arra szükség, hogy robbantásokkal, tüzérséggel és bombákkal zúzzák szét a gyakran több kilométeres jégdugókat.
1838. márciusában a hirtelen jött csapadékos felmelegedés következtében megindult a Duna magyarországi szakaszán a jégzajlás. A szabályozatlan, és elfajult Duna szakaszok különösen kedveztek a jégtorlaszok kialakulásának. A felszakadó jégpáncélból származó jégtáblák elsősorban a szigetcsúcsokon akadtak fönn, ahol aztán gáttá fagytak. A mögötte érkező víz addig emelkedett, amíg a felhajtóerő “átemelte” a jégdugót zátonyon.
Százéves Étterem, Pesti Barnabás utca 2. 242 cm
A március 13-i esztergomi tetőzés a Szentendrei-sziget csúcsán, Kisoroszinál feltorlódott jégtömeg következtében alakult ki. Még aznap este ugyanez a jelenség ismétlődött meg Óbudánál, az Óbudai-, a Fürdő-, és a Népsziget csúcsain. Ez okozta Vácnak, Szentendrének, és az összes szentendrei-szigeti és parti településnek a vesztét.
Budapesten az emelkedő vízszint már március 13-án átszakította az északi, más néven váci gátat. Az északi irányból érkező elöntés a régi Duna-mederben, a Rákos-árokban keresett lefolyást, így nem véletlen, hogy a mai Nagykörút nyomvonalán mérték a legnagyobb vízállásokat (lásd mellékelt térkép).
Apáczai Csere János utca 7. 152 cm
A jég 14-én hajnalban újra feltorlódott, ezúttal a Csepel-sziget csúcsánál lévő Kopaszi-zátonyon. A Soroksári-ág fenékig befagyott, természetes akadályt alkotva a folyó útjában. A visszaduzzadt folyó dél felől is átszakította a várost védelmező soroksári gátat. Végül március 15-én a budai vízmércén mért 29 láb, 4 hüvelyk és 9 vonás (1030 cm, más források szerint: Pallas lexikon 940 cm, Révai lexikon 936 cm, Magyarország Földje 1037 cm, megint máshol 927 cm.) magasságban, azaz a valaha mért legnagyobb vízállással tetőzött a Duna.
Budán 1817-ben helyezték üzembe (a pozsonyival egyetemben) Magyarország első vízmércéjét. 1823-tól vált rendszeressé a leolvasás. Később a felépült Lánchíd budai pillérére került ez a mérce, 0 pontja az 1834. évi kisvízszinttel egyezett. Ez volt az úgynevezett “sempont” azaz semmipont. Ez egy abszolút magasság, pontos és fontos térképészeti szint és alappont. Az Adriai-tenger víztükrétől számított 96,586 méteren állt. (A nullpont később módosult, jelenleg a budapesti Vigadó téri vízmérce “sempontja” a Balti-tenger szintje felett 94,97 méter.) Ehhez képest mértek 1030, (940, 936, 927, 1037) centitmétert. Nem valószínű, hogy a mércén létezett ekkora érték, én azt gondolom, hogy a házfalakon hagyott iszap szintjéből számították vissza. Ha hihetünk a méréseknek, az 1838-as jeges árvíz 106-107 méteren tetőzött az Adria szintje fölött.
Dessewffy utca 8-10. 63 cm.
Pesten szigetszerűen kiemelkedő területek maradtak csupán szárazon ezekben a napokban: a Nyugati tér, Deák tér egy része, kisebb halmok a Parlament környékén, a Ferenciek terén, valamint a Nagymező utcától keletre eső magaslat. A Kőmíves utca (ma Andrássy út) torkolatában álló kis kápolna is megúszta az árvizet, az ittenei menedék szerepet játszott abban, hogy a Bazilika később erre a magaslatra épült.
Az árvíz levonultával felmerült a kérdés, hogyan is lehetne elejét venni az újabb elöntésnek. Egyfelől az volt a javaslat, hogy emeljék meg a város talajszinjét az árvízszint fölé. Mások, mint például Széchenyi ezt a tervet élesen kritizálták, ők elsősorban a folyó megregulázásában látták a megoldást. Vásárhelyi Pál az árvíz előtt is többször figyelmeztetett az egyre magasabb szinteken tetőző árvizekre. Rövid távú megoldásként (egészen az 1870-es évekig) az első elképzelést választották. Károlyi gróf ellenben az ésszerűséget követte, amikor árvízmentes szintet választva 1840-ben megalapította Új-Pestet.
Szerb utca 21. 151 cm
Pesten a feltöltések megkönnyítése érdekében városszerte számtalan mementót helyeztek ki az épen maradt, szilárd alapú épületek falára. Ennek szinte már hagyománya volt Pest-Budán, a XIX. század végén még álltak házak az 1775-ös árvíz szintjét megörökítő táblákkal.
Ezek közül már egy sincsen meg, sőt az 1838-as emlékek közül is számtalan elpusztult. Azonban aki nyitott szemmel jár Budán és Pesten még jó néhánnyal találkozhat. Egy ilyen sétára invitálnám az olvasókat, fényképezőgéppel és mérőszalaggal a kézben.
A további emléktáblákat az alábbi linken olvasható eredeti cikkben tekinthetik meg.
