Origo
Jóformán senki nem keresi, nem látogatja, magába zárkózva él macskájával és madaraival, néha telefonon perlekedik az önkormányzat szociális osztályával. A közönséggel már nem keresi a kontaktust, fellépni nem akar, és az interjút sem szerette volna, de azért egy órán át adomázott. Paudits Béla hosszasan mesélt a hazai színjátszás nagyjairól, egy legendás bárról, a torontói disszidálási szándékról, és 1956-ról, amikor rálépett véletlenül egy halott kezére. Zámbó Jimmyt előbb nőnek nézte, utána megszerette, és állítja, hogy akkoriban még nem pisztollyal mászkált a pesti éjszakában.
Amikor a színész egészségi állapota felől érdeklődünk, elmondja, hogy nincs jól, 47-48 kiló, és nem szívesen fogad látogatókat. Interjút sem szívesen adna, de végül csak megnyílik. “Arra nem gondoltam, hogy ilyen mocskosul kell végeznem” – dünnyögi. “A rossz táplálkozás az oka mindennek. Gerincproblémám gyógyíthatatlan, Torontóban is kezelték, mikor ordító fájdalmaim voltak. Vastagbél-repedéssel, állandó hasmenéssel küzdöttem, kihordtam két infarktust, de emelt fővel kellett viselni mindent. Megmondták, hogy így lesz” – magyarázza.
“Azért nagyon nehéz volt levarázsolni a mosolyt az arcomról. Régen is tudtam a színházban, ki az, aki disznó velem, tudtam az intrikákról, de én soha nem tudtam ellenségeskedni. Azért néha felidegesítem magam, ma például a II. kerület szociális osztályával beszéltem telefonon, érdeklődtem, jár-e még nekem ‘közgyógy’, de nem tudtak választ adni. Már orvoshoz sem nagyon tudok elmenni, a gerincem miatt. Bot nem kell, valahogy eltotyogok. Kerekes székbe viszont nem fogok ülni, és ez nem hiúsági kérdés” – mondja. Kimondott halálvágy nincs benne, de bevallja, hogy néha “tényleg van egy elvágyódása”.
Egyedül él egy kis lakásban, egy házaspár viseli néha gondját. “Mindig egyedül éltem, és ezért minden furcsa jelzővel elláttak engem – semmi nem igaz ezekből. A Bodrogi Gyuszi mondta egyszer, vigyázzak arra, ha egy bárban meghívnak egy italra, mert vissza kell hívni utána az embert, és az ilyennek nem lesz jó vége. Volt olyan, hogy egy ismeretlen meghívott egy piára, én őt vissza, majd ő újra, és a vége az lett, hogy menjek a ‘buzeráns kurva anyámba’. Vigyázni kell az emberi kapcsolatokkal” – állapítja meg.
Szinte senki nem keresi, nem hívja. A pályatársak közül senkivel nem tartja a kapcsolatot, aki fontos volt neki, az meghalt: “Bár tegnap épp felhívott Latabár unokája Pécsről, korábban valamilyen műsorba őt ajánlottam. Nagyon aranyos volt. Senki nem keres, legfeljebb a színészszakszervezet, hogy kiadhatja-e a számomat. Ha meg hív valaki, legfeljebb azért, hogy még inkább belém rúgjon. Ez a pálya nem olyan, ahol örök szeretet alakul ki: látványos barátság csak akkor van, ha érdek is van. Én meg nem tudom, hova merről fúj a szél.”
Tévét ritkán néz, rádiót hallgat: “Nemrég tizenöt csatornát vettek el tőlem, maradt vagy harminc. Kedvencem egy állatos tévéadó, amúgy is vannak madaraim, van cicám. A hűtőm üres, legfeljebb a macskának kell tejföl, de nem járok bevásárolni, mert nincs miből.” Mint mondja, 50 400 volt eddig, most emelték valamennyivel a nyugdíját, állítólag Jakupcsek Gabriella egy műsorban “elájult” a szerény összeg hallatán.
Amikor a múltról kérdezzük, egészen távolról kezdi: “Hároméves koromig állítólag meg sem szólaltam. Amikor megszülettem, anyám nem vette észre, hogy a tejének alig van tartalma, kevés tápanyag jutott hozzám, a gyomrom kicsi maradt. Nagyapám temetkezési vállalkozó, asztalos volt, én meg kemény parasztlegények közt nőttem fel, nem is hitte senki, hogy felvesznek a főiskolára! Anyám azt mondta, hogy színész ne legyek, az nem egy pálya. Később pofonnal verték belém a szakmát.” Úgy emlékszik, egyszer Kibédy Ervin járt náluk, ő kérdezte Béla szüleitől, hogy: “Nem lesz ebből a nyuszifülből színész?”
Mint meséli, volt olyan időszak, hogy az iskolát is kerülte, mert nem jött ki a tanárral, ennek megfelelően félévkor mindenből megbukott. Nem butaságból, inkább léhaság miatt. A memóriája jó volt, versenyeztek, ki tanulja meg előbb a Toldi-t. “Egy faipari szakiskolába jártam gyerekként, akkoriban az Oktogonnál laktunk, 56-ot is ott éltem végig, ott láttam felakasztva rángatózó embert. Egyszer lementem kenyérért, épp akkor dobtak le egy férfit az ablakból. Később majdnem agyonlőttek, nagyanyám kapott el. Arra is emlékszem, hogy halottak hevertek, fűrészporral leszórva, én meg véletlenül ráléptem az egyiknek a kezére. Kisgyerek voltam, fogalmam nem volt, mi zajlik. A szüleim, nem is tudom hogyan, optimisták tudtak maradni minden szörnyűség ellenére.”
Pályája elejére világosan emlékezik. “Prózai szakra vettek fel, nem akármilyen osztályba, de biztos epizódszínésznek szántak, mert ronda voltam. Igazából eszembe sem jutott, hogy felvehetnek! Hatvankilenc nyarán aztán olyan csapatba kerültem, ami a Csillag születik-ben sem jön össze! Koncz Zsuzsa, Zalatnay Cini, Aradszky volt a mezőnyben, én meg a Futok a pénzem után című dallal bekerültem a döntőbe. Másnap kiléptem az utcára, és nem tudtam, hogy mindenki felismer. Már egy tantuszt sem kérhettem senkitől.”
Ezzel a lendülettel be is dobták a musicalek világába. “Tudtam, hogy nem mindenki fog szeretni, és ez nem nyugdíjas állás. Mondták a szüleim, hogy át kell menni a vendéglátóiparba, mert az legalább egy rendes munka. Proli fiú voltam, furcsa volt, hogy ismernek, néznek” – emlékezett. A művészvilág beszippantotta, sok éven át a Madách közönsége láthatta őt.
A régi nagyokkal volt színpadon
Molnár Ferenc egyik darabjában kezdte, még a táncdalfesztivál előtt, Gobbi Hilda alakította a feleséget, Pauditsnak Feleki Kamillt kellett megborotválnia, úgy, hogy életében nem volt színpadon. “Én a világ csodáival dolgoztam. Mezey Mária nagy kedvencem volt, kérdeztem is tőle, hogy miért nem írja meg A bujdosó lány című könyvet. Az igazat nem adják ki, hazudni pedig nem tudok, válaszolta nekem. Amikor találkoztunk, felidéztem az összes nótáját, ismertem minden dalát, darabját, rajongóként közeledtem hozzá. Volt szerencsém az összes nagy művésszel megismerkedni, Gobbi Hilda fantasztikus volt, Feleki Kamill bácsi sokat segített, Dajka Margit pedig megőrült tőlem! Kiss Manyi, akiről elterjedt, hogy megközelíthetetlen… de hadd nem mondjam! Márkus Lászlóról mindent mondtak, durva dolgokat, de semmi nem volt igaz ebből. Molnár Ferenc egy darabja előtt egy óra alatt kellett Márkusnak belőlem nemest csinálnia, és sikerült is neki. Mellettem lakott, amikor először beteg lett… Psota Irénnel is dolgoztam együtt, imádtam, akárcsak Pécsi Ildikót, akivel a Csongor és Tündé-ben szerepeltem sokat” – emlékezett.
Bajor Imre nála gyakori vendég volt, ingyen ivott, Gálvölgyit is kedvelte. “Garas Dezső? Nem akarta felénekelni az Egy ananász-t Psota Irénnel, ott kellett ülni mellette a stúdióban, győzködni kellett. Psota pedig a szerelmem, ő is tudja, mennyire rajongok érte. A Kabaré-ban én voltam a konferanszié, imádtam nézni a játékát, ő egy igazi vadmacska volt, egy zseni” – lelkesedett.
Egyszer merült fel benne, hogy disszidál, de akkor is csak pár napig kacérkodott a gondolattal. “Mindenhol jártam a világban. Moszkva persze akkoriban kötelező volt, de megfordultam Ausztráliában, Amerikában is. Torontóban felmerült bennem, hogy ott maradok, a Sheraton Szállóban kellett volna fellépnem, akkor ott félházakkal mentek drámai darabok. Furcsa volt az ajánlat, mert abszolút nincs nyelvérzékem” – magyarázta.
Jimmy nála kezdett
Volt időszak, amikor vendéglátózott. “A Fészek Klubba járt sok művész, én is voltam ott vezető. Hazugságok miatt rúgtak ki onnan, azt állították, hogy kuplerájt csináltam a helyből. Ismertem Zámbó Jimmyt akkor, amikor még nem volt sztár, sőt, igazából én fedeztem fel. A Lenin körút és a Majakovszkij utca sarkán üzemeltettem egy bárt, oda kellett egy zenekar. Adtak egy tippet, hogy menjek a Népstadion mellé egy kocsmába, ott van egy félelmetesen jó banda. Tetszett, meghívtam őket hozzánk, a Halló bárba, de közben a nejem is hozott egy együttest. ‘Ki ez a nő?’ – kérdeztem, a furcsán kinéző Jimmyre pillantván. Én se voltam egy szépfiú, tegyük hozzá. ‘Ez nem nő, ez egy férfi’ – mondta a feleségem.”
Miután meghallották Zámbó Jimmy énekhangját, megállapodtak, hogy az együttese nem kell, de rá szükség van a bárban. Paudits szerint Zámbónak nagy sikere volt, imádták, amikor egymaga zongorázott és énekelt, akkor szinte nem akarták elengedni a vendégek. Amikor meghívta valaki egy konyakra (ami minden este többször előfordult), akkor Jimmy “kamuba” kapta meg, azaz teát vittek ki neki, míg a vendégnek kiszámlázták a drága italt. Zámbó ezért is kapta a legmagasabb gázsit a helyen. Paudits szerint a későbbi, pisztollyal járó, alvilági imidzs akkor még nem volt jellemző Jimmyre. “Csodálatos dolgokat művelt, de a nővére elvitte később máshová zenélni. Aranyos fickónak ismertem meg, aki imádta a feleségét, családját. Halála után persze mindenki azzal dicsekedett, hogy jó barátja volt!” – tette hozzá.
Elvesztette szüleit, munkáját
Paudits akkor omlott össze, amikor elvesztette a családját. “Amikor a szüleim meghaltak, nem volt könnyű elviselni. Elhunyt a nagymamán, az anyukám, az apám, én meg sokáig nem tudtam felfogni, hogy nincsenek. Anyám műtéti hiba miatt halt meg, egy fiatal doktor belevágott a májába. Apám elkezdett inni, a nagyi meg… ő egy kis galamb volt, aki sokáig Amerikában élt, de szerencsétlenségére hazajött” – emlékezett.
Legutóbb 2005-ben volt színpadon, amikor Szirtes Tamás a gyér érdeklődésre, a gyenge jegyeladásra hivatkozva elbocsátotta: “Akkor a Madách stúdiószínházában léptem fel, de nem mondta senki, hogy meg akarják szüntetni a darabot. Semmiféle reklámot nem kapott, talán ezért nem fogytak jól a jegyek. A színészetért én megtettem mindent, a Madách Színházban hét bordámat törtem egyszer, egy premier előtt – olyan rettentő hidegben, hogy a Szirtes úr bundában ült a nézőtéren. Sérülten nem tudtam játszani, azzal biztattak, hogy ősszel majd felléphetek. Szeptemberben viszont már nem kellettem, addigra megbukott a darab.”
Állítja, hogy lett volna munka az elmúlt években is, de az országot járni már nem tudja, fizikailag nem bírná. Állni sem tudna hosszan, és mivel maximalistának mondja magát, zavarná, ha nem kiváló produkciót kapnának a nézők. “Soha nem tudtam elképzelni, hogy engem egyedül is elfogadnak a nézők. Miután csak zenében, zenés darabokban dolgoztattak, sokan azt hitték rólam, hogy csak ehhez értek, de én igazából prózában tudom magam kifejezni. Mindig tettem többet egy-egy versbe. Ha nem tapsoltak, akkor megijedtem, pedig csak arról volt szó néha, hogy nem tudtak tapsolni, annyira el voltak varázsolva. Mert a nézők nem tudták, hogy én valójában prózai színész vagyok” – mondta.
A fellépéseket nem erőlteti: “Amit én mondanék, ahogy én mondanám, az már nem jó. Arthur Rimbaud Kenyérlesők című verse például. Emellett, amit az ember nem használ, az elkopik, akár a lába között, akár az agyban. Nincs már inspirációm. A fájdalom mögött viszont mosolyognom kell: annyi szépséget kaptam az életben, hogy nem akartam elhinni, hogy nekem még ez jár. Minek vonszoljam magam? Nem szeretném magam már mutogatni, mondtam ezt már többször, de mégiscsak kirángattak. Tele vagyunk fiatal csillagokkal, és tényleg jók az új énekesek. Rengeteg fiatal színész van, zseniálisak, de látom, hogy milyen nehéz nekik, miközben színházak szűnnek meg. Nekik kell a hely, nem nekem.”
Forrás: Origo
Még a múlt héten halottam a hírt, hogy egy polgármester segítene Paudits művész úrnak. Akkor sok gondolat ébredt bennem, de aztán úgy gondoltam az egy más világ…”Spórolni”- mindig akkor kell amikor van miből, de ez mindenkinek a magánügye. Nem kér Ő senkitől, csak küldi az apró jeleket…. “Még a mai napon csaknem 53 ezer forintot utal át Karsai József, Battonya polgármestere Paudits Béla színművész számlájára.
“A dél-békési város első ember ugyanis az internetről értesült arról, hogy az egykoron ünnepelt színművész havonta 52 ezer forintból nyomorog hideg lakásában, ahonnan gerincbántalmi miatt nem tud kimozdulni. Karsai József telefonon érte el Paudits Bélát, aki korában azt nyilatkozta, hogy „már megkötötte magának a kötelet, mert nem látja értelmét az életének”.A polgármester arról tájékoztatta a Hír6-ot, hogy a következő hónapban is egy hasonló összeget küld a művésznek, akit egyébként arra kért, hogy „oldja ki azt a csomót”.”….Hát eddig az idézet. Aztán megfordult még a gondolataim között az is (bár ehhez aztán semmi közöm), hogy van a Nemzetnek tizenkét színésze….
“A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Nemzet Színésze/Színésznője címet a nemzeti színjátszás élő művészei közül azok kaphatják meg, akik a magyar nyelv ápolása, a nemzeti irodalom tolmácsolása, a magyar színművészet, a nemzeti színjátszás fejlesztése, népszerűsítése során kimagasló érdemeket szereztek. A címet első ízben 2000. augusztus 22-én adták át.[1]
A címet, amely a halálig szól, legfeljebb tizenketten viselhetik, és életük végéig havonta 630 ezer forint [2] juttatásban részesülnek. Ha a cím egy viselője elhalálozik, a megüresedett helyre a cím többi birtokosa egyhangú szavazással tehet javaslatot.[3]
A Nemzet Színésze cím annak adományozható, aki fő- vagy epizódszerepekben kimagasló teljesítményt nyújtott; betöltötte a 62. életévét; 40 évet a színészi pályán vagy legalább 20 évadot – évadonként legalább egy szerepben – a Nemzeti Színház színpadán töltött.
Az elismerést először Schwajda György kormánybiztos, a Nemzeti Színház Részvénytársaság vezérigazgatója javaslatára adományozta a nemzeti kulturális örökség minisztere.”…. Ha csak ötezret adnának, de tulajdon képen miért adnának? Őket megszavazták, Ők megdolgoztak érte…Igaz Gobbi Hilda is “csak úgy” hozta létre a múzeumot….(persze csak hangosan elmélkedtem) Nem várható el senkitől, hogy “valakit” támogasson, mert lényegében a duma helyett én is megtehetném, ha lenne miből…
“Anyám műtéti hiba miatt halt meg, egy fiatal doktor belevágott a májába.”
Gondolom nem került a doki börtönbe és még tovább praktizál, nem úgy mint az a nyomorult Geréb Ágnes fog….
pfffffffff…..
Ilyen élet művészekre van most szükség, akik személyes példájukkal átsegítik a csüggedőket a zélet nehésségein!
A jobban hétköznapiak közül egy példa, Ibolya néni!
http://www.borsonline.hu/news.php?boldogan-el-27-ezer-forintbol-ibolya-neni&hid=53567&op
Nem nyavalyogni, optimistán,! Előre a szebb jövőbe vetett hittel!
Állítólag negyvenhétezerből meglehet élni…csak aki mondta még nem bizonyította…
ejnye Dr. Grün
élet művész nem = életművész!
lolka
nana…most napi, vagy havi 47 e?
lolka: ha idézel, akkor csak pontosan, és a felét ne hagyd le, olvasd el még egyszer az emlegetett szöveget,mert ez így csak hazugság-terjesztés!
Paudits esete igen kényes téma. Több énekest, színészt is hallottam panaszkodni, keveslik a nyugdíjukat. Tudom, senkinek sem sok a pénze, de a fent említettek szerint is, akkor kell
félre tenni, amikor pénz áll a házhoz. A sok haknit is leadózták? Csak kérdezem.
” prof. em. Dr. islander szerint:
2012. február 20., hétfő – 15:12
ejnye Dr. Grün”
élet művész nem = életművész!
Sőt, “a zélet nehésségein” is egy kicsit smittisnek tűnik!
Nemdebár?! ))) 🙂 (((
Tóth Mária szerint:
2012. február 20., hétfő – 15:44
http://hir6.hu/cikk/62247/karsai_jozsef_tamogatja_a_nyomorgo_paudits_belat
Azt megemlítettem, hogy akkor kell spórolni, amikor van miből…(nem tudom mi a gond, vagy csak írni akartál minden áron….
Tóth Mária szerint:
2012. február 20., hétfő – 15:44
Azt nem írtam, hogy ha lejön egy cím pár sorral a teljes tartalomért a címre kell nyomni az egér gombbal…(azt hittem ez evidens)…
Sokunknak a magyar tanárok egykoron azt mondották, nem baj, ha nem pontosan idézel, törekedj arra, hogy minél többet és többször. Szerintem ez inkább evidens, de Dr. Grűn úr mint illetékes tanár, erre is méltó választ tud adni. (nem diplomatikusat!)
további kultúra:
“Ebben az évben fiatal költőink közül Rózsássy Barbara kapta a Bella István-díjat. A költőnővel az olasz szellem húzásáról, a mai formakultúráról és a reményről beszélgettünk.
Rózsássy Barbara: Le kell zárnom bizonyos ajtókat, hogy élni tudjak
– Bernard Shaw azt mondja, kitüntetést visszautasítani udvariatlanság, ezért eleve úgy kell élnünk, hogy ne kapjunk díjakat. Ezt elszúrtad. Milyen érzés ez? Jelent-e bármit egy díj annak, aki költő?
– Persze, sokat jelent. Jó érzés, hogy vannak olyanok, akik gondoltak rám, akik szeretnek. Ez az egyik oldala a dolognak. A másik oldala pedig az, hogy ennek a díjnak – amelyre egyébként egyáltalán nem számítottam – az volt a különlegessége, hogy az utóbbi napokban, véletlenül-e, vagy ki tudja miért, nagyon sokat olvastam Bella István verseit.
– Ezt erre adják?
– Nem hinném, de az egybeesés szép. Eszembe is jutott, amikor átvettem a díjat: olyan érzésem volt, hogy odafönn is gondolnak rám. Az ember ritkán lehet részese annak, amit nagy magyar irodalomnak hívunk.
– Bella Pista verseinek a hangvétele rokon a te verseid hangulatával; ő lelki ember volt, te is az vagy. Ha azt mondom, hogy a te verseid tipikus női versek, szidalomnak vagy dicséretnek érzed?
– Remélem, dicséretként mondtad, de persze igazából ennek sem dicséretnek, sem kritikának nem kéne lennie. Vannak nők, és vannak férfiak. Másképp látják a világot. Persze ettől függetlenül is mindenki olyan verset ír, amilyet tud.
– A költészetnek, mint minden más mesterségnek vannak szabályai, amelyeket illik elsajátítani. Vannak persze költők, akik életükben semmit nem írnak le formában, mégis jó költőnek számítanak. Nem hiszem, hogy ez kritérium; nem attól lesz egy vers jó, hogy kötött formában születik. Hogy én kötött formában írok, annak talán személyes okai vannak. Lehet, hogy ez egyfajta kapcsolódás a múlthoz. De nálam a formahasználat sokkal inkább ösztönös, mint tudatos. Leülök, és megszólal a dallam a fülemben. Részemről nem előre eltervezett, tudatos tett, hogy milyen lesz a metrum. A formán kívül persze még egy csomó eleme van a költészetnek. És nem biztos, hogy ez a legfontosabb.
– Némelyek, akik csak szabad verset írnak, azzal védekeznek, hogy gúzsba kötné őket a kötött forma. Én mindig úgy éreztem, hogy ez az érvelés fals. Ők egyszerűen nem tudják megtapasztalni azt a szabadságot, amit a kötöttség szül. Hiszen rímkényszer alatt is öntörvényű módon születnek meg a sorok.
– Ez a kérdés messzire vezet, talán oda, hogy hogyan működik a költészet. Én csak azt tudom elmondani, hogy nálam hogyan működik, hogy mit éreztem két hete, öt éve, vagy amikor az első verset írtam gyerekkoromban. Egyébként mindig ugyanazt éreztem: rám tör valami hiányérzet, amit be akarok tölteni. Ez az érzés még ma is megvan, de a dolognak most már van egy tudatos oldala is. Le kell ülni, és verset kell írni, ha másért nem, hát azért, mert például nem írtam már hónapok óta.
– Szerintem Rilke tárgyiassága – hogy hétköznapi dolgokat bont ki, és létükben átvilágítja őket – rád is jellemző, emellett a hiány mellett, amit mondtál.
– Biztos, hogy így van. Meg az is igaz, hogy néha nem fogom fel abban a pillanatban, hogy mit írok, hanem később, amikor újraolvasom, akkor értem meg igazából, mire is gondoltam. Így sok mindent elárul magamnak magamról, amit írok. Még az is lehet, hogy ez a jelenség arra utal: időtálló versről van szó. Hiszen az idővel dacolva tud tükör lenni. Mert szögezzük le: amit az ember megír, annak csak kis hányada emeli az életművet. A többit elnyeli az idő.
– Az történt veled nemrég, ami angol regényekben olvasható: a magába sorvadt angol család elmegy Olaszországba nyaralni, és a lelkek ott rádöbbennek, hogy mi az élet. Te egyetemi ösztöndíjasként Padovában töltöttél egy évet. Rájöttél, hogy mi az élet?
– Olasz szakos voltam a Pázmányon, amikor Erasmus-ösztöndíjat kaptam. Fél évre szólt. Amikor letelt, úgy éreztem, még egy félévet el tudnék viselni Padovában. Az itáliai szellemiség, a mediterrán légkör már kamaszkoromban vonzott. Tizenöt évesen kerültem be a Stádium irodalmi műhelyébe, amit Kárpáti Kamil irányít. Az ő műveinek nagy része itáliai ihletésű; ha van olyan, hogy szellemi örökség, akkor az én számomra ez az volt. És talán ennek folyományaként kezdtem olaszul tanulni.
– És Dantéig jutottál.
– Nehéz dolog ez a Dante. Az Isteni színjátékot nagyon kevesen olvasták végig. Hogy miért, azt nem tudom. Olyan szellemisége van ennek a műnek, amely már távoli a mi számunkra. Nem az a kérdés, hogy magas költészetről van-e itt szó – mert az teljesen nyilvánvaló –, hanem hogy én, a mai olvasó, milyen magas szinten tudom átadni magam neki. Iszonyú messze vagyunk már ettől a szellemi világtól. Ez egy reneszánsz előtti reneszánsz.
– Sőt szokták mondani, hogy az Isteni színjáték nem is reneszánsz mű, hanem a középkor lezárása.
– Valaminek vége van, valami elkezdődik. Ez az ambivalens érzés az egész művön végigvonul.
– Ha hallgatom, hogy te hogyan beszélsz embertársaidról, akkor úgy érzem, hogy eléggé utálod a mai kort, és a mai emberekről sincs túl jó véleményed. Ennek viszont ellentmond, hogy verset írsz, hiszen aki ír, az reménykedik.
– Embergyűlölet nincs bennem. Sőt még közöny sincs. De úgy érzem, le kell zárnom bizonyos ajtókat, hogy élni tudjak. Ez nem azt jelenti, hogy utálom az embereket; a korral vagyok haragban meg azzal a világgal, amiben élünk. De talán nem is a harag a jó szó. Az ember, ha költő lesz, védtelenné válik. Kiadja magát a világnak. Ugyanakkor őrzi is magát. Van egy elefántcsonttornyom, amelybe bezárkózom. Ez persze nem ilyen egyszerű, mert nem hinném, hogy amikor verset írok, más ember vagyok, mint amikor az utcán mászkálok. Hiszek benne, hogy költő vagyok minden pillanatban. “
magyar tanárok nem = magyartanárok
🙂
Szépek a csaj versei, tényleg tetszenek. Végre nem hülye szabad versek, nem elszállt semmitmondások. Csak óhatatlanul arra gondolok ilyenkor, hogy ez mind szép és jó, de mit érlel majd annak sorsa, ki feleségül veszi? Kerül-e eléje jól megkomponált babgulyás vagy remekbe szabott rakott káposzta, esetleg pirosra sült malac vagy farsangi fánk? Mert a fiatalság elmúlik, a leányzó se lesz mindig olyan, hogy álló szerszámmal s türelemmel végig hallgassa az ember a legújabb verseket, mire végre kialakul az azonos hullámhossz és elhiszi, hogy kedvese is hisz benne s végre elkövetkezhet az egy testté válás költőnők esetében korántsem egyszerű menete. S akkor mi lesz, ha kicsit is elszállnak az évek? A szerelem már nem csábít, az ágyikó melege kihűlt, legfeljebb reumával lehet nyögni benne, s akkor is jönnek a költemények egy jó forró házi húsleves helyett. Na ez már viszont elviselhetetlen. Jól gondold hát meg, szerelmes lovag a Pegazus hátán…
Köszönöm professzor úr!
Dr. Grűn úr!
Tessen szíves nagyobb sebességre kapcsolni, mert állva maradt, létrafokokat tekintve.
S vajon magamat kinevezni, előlépetni etikus?
” prof. em. Dr. islander szerint:
2012. február 20., hétfő – 18:26
magyar tanárok nem = magyartanárok”
Mint ahogy a vörös szalag sem azonos a szőrös valaggal! Bionyám! ))) 🙂 (((
Dr. Grün
hát biza’!
🙂 LOL
de mi az a bionyám? valami paleolit étel?