Utánpótlássport.hu, Csepel.info
Csabai Edvin (korábbi kép)
Tizenhét maratonkenuban szerzett világbajnoki arany, príma pályafutás: Csabai Edvin eddig ezen a vízen hajózott. Most új ágra evezett.
Illetve vissza a Kis-Dunára, csak éppen áttérdelt egy másik ívre: a Csepeli Kajak-Kenu Egyesület utánpótlás kenusainak edzője lett. Azt, hogy meddig hajt, még nem tudja. A pályát viszont már kijelölte, hiszen egy jó kenus nem nézelődik.
A5-ös méretű kék füzet, egy beletűzött toll és egy fekete stopper: ezek Csabai Edvin új kellékei. Nyolc-tíz fős csapata a vízitelep főépületének konditermében, fegyelmezett körben várja, ő pedig lazán huppan le a srácok közé. Precízen jegyzeteli tanítványai teljesítményét, mert mint mondja: – Ha öt év múlva vissza szeretném nézni a formájukat, tudjam, honnan indultak.
Ő maga még érzi, hogy ismeretlen vizekre tévedt, így óvatosan, de egyre lelkesebben húz lapátjával. Bemelegítő evezésénél tart, annál a pontnál, amikor a kenus már az indítótorony felé közelít, és kezd benne kialakulni a legfontosabb: az érzés.
– 2010-es visszavonulásod után sportrendezvény-szervező vállalkozóként és a Nagy Sportágválasztó egyik atyjaként hallottunk rólad. Hogy került stopper a kezedbe?
– A szakma keresett meg: a volt edzőm, Ludasi Róbert hívott fel, hogy feltétlen találkozni szeretne velem, majd felkért, hogy vezessem az utánpótláscsapatot, amelynek trénere távozott az egyesülettől. Kértem huszonnégy óra gondolkodási időt, mivel rengeteg tervem volt erre az évre: sárkányhajózás, táborszervezés. Az edzői munkával nagyon nehéz összeegyeztetni bármi mást, hiszen amikor több korosztállyal foglalkozol, nyáron nincs egy szabad hétvégéd sem. Végül mégis úgy döntöttem, hogy belevágok, mert új kihívásnak tartottam, és úgy éreztem, hogy tartozom ennyivel Robinak és a Csepeli Kajak-Kenu Egyesületnek. Nehéz helyzetben voltak, én be tudtam illeszteni a felkérést az életembe, így úgy éreztem, kötelességem igent mondani.
– December elsején kezdtél. Két és fél hónap távlatából milyen az edzői munka?
– Nagyon élvezem! Visszahozza azokat az élményeket és érzéseket, amelyeket versenyzőként éltem át. Jó, hogy megint nap, mint nap itt vagyok, és szuper gyerekekkel foglalkozni! Kezdjük megérteni a másikat, így zökkenőmentesen haladunk. Az én szám íze szerint történnek a dolgok, de igazából egymást alakítottuk: ugyanúgy formáltak, miként én is őket, így azt mondhatom, hogy ők is élvezik a közös munkát, és én is. Persze, mint minden kamasz, feszegetik a határokat, de már pontosan tudják, hogy hol van az a bizonyos vonal, és nem akarják átlépni. Amíg nem megy az edzés rovására, addig lehet poénkodni. Sőt: szeretem is, ha valakiben van egy kis csibészség, mert ez a pályán is visszaköszön, és spiritusszá válik.
– A gyerekek miben formáltak téged?
– Több dologban, mint én őket. Persze, engem nem volt nehéz, hiszen mindenféle előélet nélkül lettem edző. Úgy is mondhatnám: onnan jöttem, ahol most ők vannak, és furcsa is a másik oldalról látni a versenyzők helyzetét. Emberekkel, gyerekekkel foglalkozni: már ez újdonság volt számomra.
– Mi a legnehezebb egy edzőnek a gyerekekkel való bánásmódban?
– Nem a legnehezebb, de a legfontosabb: motiválni őket. Ha viszont megtalálod velük a közös hangot, empatikus vagy, és vissza tudsz gondolni rá, hogy hasonló helyzetben téged mi pörgetett fel, akkor nem nehéz ez a feladat.
– Neked érdekes lehet erre visszagondolni, hiszen részint közel húsz évet töltöttél itt versenyzőként, részint Ludasi Róbert személyében kemény, távolságtartó edzői minta volt előtted. Ez mennyire hatott a tréneri felfogásodra?
– Robi hatása egész biztosan megvan bennem, nagyon fontos dolgokat hoztam tőle. Főleg szakmailag, hiszen teljesen más mentalitású emberek vagyunk. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor késett el edzésről. Ebben mindig halálosan precíz volt, és erre én is nagyon odafigyelek, mert emlékszem, hogy sportolóként nekem milyen sokat jelentett. Mindegy, milyen híres edző volt már, ha a legnagyobbak, a Koloék nem voltak a telepen, akkor is itt volt időben. Én viszont más viszonyban vagyok a gyerekekkel: ő három lépés távolságot tart, én csak kettőt. Ez alap: a sportban nincsen demokrácia, még ezen a szinten sem!
– Edvin bácsi?
– Egy pillanatra sem! A társaság felével sporttársak voltunk. Ha már egyszer tegeződtünk, nem váltunk át magázásba, csak mert megváltoztak a státuszok.
– Most tartotok a téli alapozás végén: kezd már kialakulni, hogy kik lesznek Csabai Edvin első edzői évadában a favoritok?
– Itt az elődömet, Vass Dávidot kell dicsérnem, hiszen nagyon jó csapatot adott át nekem, négy korosztályos válogatottal. Moldován Milán, Módos Péter, Simon Sebestyén, és Zupkó Balázs már kerettagok, de vannak még páran, akik előrébb léphetnek. Az első versenyeken azonban én is tanulok majd.
– Edzőként mikor lennél elégedett magaddal?
– Nem gondolok még ennyire előre. Azt szeretném, ha a csoportomból ki tudnám hozni a maximumot, aztán persze új távlatok nyílnak. De egyelőre ezt az évet szeretném úgy végigvinni, hogy mindenki elégedett legyen. Ne csak én: a srácok is!
– A kenu eddigi legnehezebb olimpiai évét kezdte, hiszen a három ötkarikás versenyszámból eddig csak egyben sikerült kvótát szerezni. Az utánpótlást nézve hogy látod: 2016-ban biztosabban jutnak el a sportág képviselői Rióba?
– Ott tartunk, hogy kajak-kenuban sincsen biztos út, bár a lányok hozzák a formájukat. Nem lesz olyan olimpia, ahova a magyarok gond nélkül bevonulnak, mert a mezőny nagyon a nyakunkra nőtt. A pekingi olimpián kilenc ország között oszlott el a tizenkét aranyérem. Kiegyenlítetté vált a mezőny, nincsenek már annyira kiemelkedő nemzetek, mint korábban, és, mint amilyenek mi is voltunk. Ezt tudomásul kell venni, és harcolni kell, már egy kvótáért is.
– Ha már a lányokat említetted: a női kenu világbajnoki versenyszám lett. Fogsz nőket edzeni?
– Nem tervezem, de nem zárkózom el előle. A többség szkeptikus volt a szakággal kapcsolatban, én viszont abszolút liberális vagyok: ha kenuzni szeretnének, kenuzzanak. Ha jelentkezni fog nálam egy lány, én biztos nem fogom elküldeni!
– Azt mondtad, a motiválás a legfontosabb. Egy példakép erős tényező lehet ebben, tizenhétszeres világbajnokként pedig alkalmas vagy a szerepre.
– Részben igen, de inkább úgy fogalmaznám meg: elfogadják, amit mondok. A saját példámból tudom, hogy milyen fontos a feltétel nélküli bizalom megléte. Ha olyan emberrel dolgoztam volna, akivel szemben egy hangyányi kétely is felmerül, akkor biztos, hogy nem hozom ki magamból a maximumot. Robiban mindig bíztam, és ezt érzem a tanítványaim felől is. Külön-külön el szoktam velük beszélgetni – főleg azzal, akivel kell. Szerintem az lehet igazán nagy motiváló tényező számukra, ha látják rajtam, hogy nekem is fontos a fejlődésük. De akkor nekik is legyen az! Ellenkező esetben nekem sem lesz az. Döntsük el együtt: vagy legyen mindkettőnknek fontos, vagy egyikünknek sem.
– A motiváció másik része a siker. A maraton viszont a kenu kevésbé ismert, nem olimpiai szakága. Mit mondasz majd, ha eléd áll az egyik tanítványod, és megkérdi, hogy miért nem írnak róla annyit, és miért nem szerepelhet az ötkarikás játékokon?
– Ez furfangos kérdés volt.
– Miért?
– Mert én is hasonló cipőben jártam, így annak idején természetesen én is feltettem ezt a kérdést. Ha nem is a Robinak, de magamnak. Ha lesz maratonistám, meg mondom majd neki, hogy lehet, hogy nem foglalkozik vele annyit a közvélemény és a média, de a környezete, azok, akik igazán számítanak, értékelni fogják a teljesítményét. És természetesen ő maga is.
– Hogyan maradj meg a köztudatban: mint tizenhétszeres világbajnok vagy mint sikeres utánpótlásedző?
– Az egyiken már túl vagyok, a másiknak viszont az elején járok. Most az a fontos, hogy jó edző legyek. Ez az új cél, és előre tekintek.
Forrás: Sajó Annamária, Utánpotlassport.hu
Kapcsolódó:
Csabai Edvin, aki sokszorosan megnyerte az ő olimpiáját
