Csepel.info

Népszabadság

Így készült a legnagyobb neon – Népszabadság/archív – Mikó László

Párthatározatok, tanácsi rendeletek és idegenforgalmi szakemberek ajánlásai mellett még sláger is született róla: Neonfényes Budapest című dalát 1966-ban énekelte lemezre Németh Lehel.

Akkoriban már cégek, üzletek, termékek és szolgáltatások, áruházak, presszók, éttermek százait hirdették az esténként felgyulladó – nem ritkán: hibásan villogó – tarka fénybetűk, bevilágítva a főváros főútvonalait, majd lassan meghódítva a mellékutcákat és idővel a Duna-partot is.

Aztán eljött a rendszerváltás, a privatizáció, a magyar gazdaság nagyműtétje. A nagy cégvásárlások és az átalakulások ideje, amikor a magyar melós végre a gyakorlatban ismerhette meg, voltaképp miként is működik a valóságban mindaz, amit a kapitalizmus politikai gazdaságtana címen addig csak a marxizmus-tankönyvekből ismert. A felszabdalt, részben vagy egészben eladott vállalatok pedig új tulajdonosokat és új, olykor csak egy rt.-vel megtoldott nevet kaptak.

Azoknak pedig, akik azokban a forradalmas időkben a főnök szobájában függő Lenin-portré, a titkársági faxgép, a kapcsolati cím- és telefonlisták vagy a maradék írógéppapírok lenyúlásával voltak épp elfoglalva, kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy mi lesz a vállalat régi neonreklámjával.

A hajdani tulajdonosi szerkezettel és az érvényüket vesztett kollektív szerződésekkel együtt szemétre kerülő régi cégnevek és -emblémák akkor már szinte egyetlen helyen őrizték makacsul a régi dicsőséget: a háztetőkre, a gyár- és házfalakra erősített neonreklámokon.

Igaz, ott még hosszú éveken át. Betűik – amíg volt, aki fizesse a villanyszámlát – egy darabig jól bírták a gyűrődést, majd engedve az idők parancsának, lassan kiégtek. De másfajta gondok is voltak velük: karbantartás híján lassan kezdtek meglazulni, életveszélyessé válni a sok emelet magasan lévő fém-, üveg- és kábelmonstrumok, miközben a helyet bérbe adó lakóközösségek, házkezelőségek és önkormányzatok hiába vártak a pénzükre. Nem fizetett értük és nem is szereltette le őket senki. Az átalakult cégeknek ritkán volt szokásuk elismerni (jog)elődjeik szerződéseit. A neonok tehát maradtak, a maguk fénylő, villogó, sercegő, majd lassan kiégő betűivel.

Ha alaposabban szétnéznek a fővárosban, láthatják, hány döglött fényreklám éktelenkedik még ma is Budapesten. Valódi értékek is akadnak közöttük. A világ gazdagabbik részén már helytörténeti, kereskedelmi és designmúzeumok féltett darabjai a régi neonok. Pár éve az egyik hazai civil kezdeményezés, a magukat neonvadászoknak nevezők kis csapata arra vállalkozott, hogy összegyűjti, feltérképezi és megmenti a még fellelhető példányokat. Az Elektrotechnikai Múzeum munkatársaiban partnerre is akadtak kezdetben megmosolyogtató vállalkozásukhoz: a gyűjtemény felújítja és eredeti állapotukban mutatja be a megmentett darabokat.

Fotónkon, Mikó László 1969 januárjában készült felvételén a Belgrád rakpart 27-es számú ház tetején dolgozó munkásokat látunk. A jármű- és haszongépjármű-kereskedelemmel foglalkozó cég, a Mogürt fényreklámját szerelik. Budapesten ez volt akkoriban a legnagyobb neonhirdetés. Jó időben Kelenföldtől Óbudáig látható volt az amúgy cseppet sem szép fényüzenet, amelynek nyilván nem ilyen monumentális méretben és nem ott, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél lett volna a helye.

Városi legenda-e vagy igaz, nem tudjuk, de állítja egy neonszakos blogger, hogy 1974 novemberében az Élet és Irodalom glosszaírója azon töprengett, vajon a Gellért Szálló melyik lakója kap kedvet a hirdetést szobája ablakából megpillantva, hogy akár az éjszaka közepén is a nyakába vegye a várost, és szaladjon Ikarus buszt, Csepel vagy Rába teherautót venni.

nol.hu

This entry was posted on 2012. február 6. hétfő at 15:06 and is filed under Gazdaság, Közterületek, Történelem. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.