Avagy hogyan tanították móresre az újságírókat a Kádár-rendszerben?
Udvarhelyi András
Mielőtt azonban elmesélném a tanulságos történetemet, nem kevésbé tanulságos idézettel kedveskedem olvasóimnak, akik természetesen tiszteltek. Hogy a hatalom, zsarnokság természete mennyire változatlan azt bizonyítja, hogy az ókortól kezdve sok gondolkodót foglalkoztatott. Így Montaigne, a méltán híressé vált filozófus barátját, Etienne de la Boétie-t, aki röpiratot írt Az önkéntes szolgaságról és a zsarnok ellen. A művet akár jelképesnek is lehet tartani, 1990-ben adták ki a puha diktatúra megszűnte után. Íme, az idézet, amelynek olvastán önkéntelenül Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének egy sora jut eszünkbe: mindenki szem a láncban…
„…Mely rugója s titka az uralkodásnak, melyre a zsarnokság épül, s melynek fennmaradását köszönheti. Mert aki úgy véli, hogy az alabárdok, a testőrség vagy a rendszeres őrjárat védi a zsarnokot, súlyosan téved, inkább csak forma szerint van ez így, riaszt, mint madárijesztő, de biztonságot nem nyújt… Nem a lovas dandárok, nem a sok gyalogos alakulat, nem is a fegyverek tartják hatalmon a zsarnokokat. Alig hihető tán, pedig így van: a zsarnok hatalmához négy-öt ember elég, képesek négyen-öten egy népet rabláncra fűzni. Mindig is úgy volt, hogy öt-hat embernél többen soha nem voltak közel a zsarnok füléhez. Törleszkedtek maguktól, vagy ő hívta magához őket, hogy társra találjon gyönyörben s kegyetlenkedésben, de orgazdának is, meg kurvapecérnek. Ez a hat elég, hogy meggyőzze főnökét, célravezető a társadalommal kegyetlenül bánni s ehhez a magáé mellett hasznosítani az ő gonoszságukat is. Ebből aztán újabb öt-hatszáz személy húz hasznot, mint a fentieké a tirannus mellett. Hatszázan kezükben tartanak újabb hatezret, akiket felemeltek, s akik kezébe a megyéket adják, vagy a pénzügyeket, hogy kapzsiságuk meg kegyetlenségük révén kézben tarthassák őket, s ha szükséges, lecsaphassanak rájuk, de főként, hogy annyi gonoszság terhelje őket, hogy ne csak hatalmuk, de létük is ezektől függjön, hisz nélkülük lecsapna rájuk a törvény. Nyomukban még tülekednek annyian, hogy aki e hálót egyszer kiüríteni megkísérelné, rádöbbenne, hogy nem hatezret, de százezreket, sőt tán milliókat tart e kötél, akik mind-mind függnek a zsarnok kegyétől, s hasznot húznak belőle…”
Nos, e pár mondatban benne találtatik a zsarnokság lényege, és hogy mindenki szem e zsarnokság-láncban. A Rákosi- és a Kádár-rendszer jól szervezett zsarnokság lánc volt, amelyben elhitették a „zemberekkel”, hogy az általuk hazudott biztonság egyenlő a szabadsággal. Akár tetszik nekem, akár nem, be kell vallanom, miért is szépítsem, életem végén, miért is ne vallanám be, hogy én is ennek a láncnak voltam egyik szeme.
Most elmesélem, hogyan szocializálták, nevelték, tanították az újságírókat a Kádár-rendszerben. Már az újságíró-iskolán elkezdődött. Az egyik Népszabadságos, szemellenzős, önmaga zsebéhez hithű párttag, vezető újságíró azt találta mondani: Kérem, nem az olvasóknak, hanem a szerkesztőknek írnak. Mert csak a szerkesztőn keresztül jutnak el az olvasókhoz. Én akkor még lelkes, magamat demokratának tartó gyakornok voltam, és egy kissé megütközve, kérdeztem és a sajtószabadság? Mire az előadónő, aki gépíróból lett hithű párttag, majd újságírnok, majd Rózsa Ferenc díjas, azt mondta, az olvasó nem érdekes. Ez megdöbbentett, s jellemző naivitásomra, hogy én addig és mostanság is azt gondolom, hogy az olvasóknak írunk.
Aztán belpolitikai vizsgára került sor, és ott is egy népszabadságos kékfényes rovatvezető kérdezett. – Mit tesz, ha egy faluban mérgezett kútra talál? – felcsillant a szemem és igazam teljes tudatában és persze öntudatosan azt válaszoltam. – Természetesen, kinyomozom a felelősöket és írok egy szenzációs riportot. Nem?
A kékfényes tollnok rám nézett és aztán azt felelte nagyon-nagyon elnézően és jóindulatúan: – Nem, nem, András. Ha ilyen vagy ehhez hasonló üggyel találkozik, felkeresi a pártbizottságot és elmondja, mit tapasztalt és tanácsot kér tőlük. Ha azt mondják, ne írja meg, nem írja meg. Világos? – Világos – mondtam én lesújtottan, mire a „tanár úr” beírt egy kegyelem kettest. Az első munkahelyem a ma már hírhedtté vált BKV. Akkor sem volt jobb, mint manapság. Akkor is koszosak voltak a villamosok, buszok. Láttam, hogyan takarítanak ki két perc alatt egy kocsit. A Guinness könyvébe való rekord volt. Manapság ezt megdöntötték, mert egy perc is elegendő. Legalább is, erre enged következtetni a kocsit tisztátalansága, mi takarítjuk nadrágunkkal, kabátunkkal, úgy hogy észre sem vesszük. Akkor is szidtuk a közlekedést és vele a rendszert: „Ezek már megint”, ez volt az indító mondat… Nos, egy alkalommal elhatároztam, hogy mint Egon Ervin Kisch, a hírneves száguldó riporter, álruhában, azaz munkásnak öltözve, kíséret nélkül, egy éjszakai műszakról írok, hogyan, milyen körülmények között dolgoznak az Óbudai üzemegységben. El is intéztem a művezetővel, hogy nála dolgozom. Már egy órája dolgoztam, lehetett vagy 11 óra, éppen egy hordót gurítottam, amikor megállított a műszakvezető mérnök és el kezdett üvölteni, mit keresek én itt, micsoda „imprista” tempó, – az imperialistát nem tudta kimondani. – Majd teszek róla, hogy kirúgják magát! Besettenkedik az üzembe! Takarodjon! – És azzal, ha nem ugrom félre, seggbe rúg. Nem is jutottam szóhoz, csak menekültem. Másnap sötétképű és sötétindulatú, de igen pártos főszerkesztőm behívatott és közölte, hogy még egy ilyen imprista cselekedet, és kirúg. Megértettem. Ettől az időtől kezdve, mindig Patyomkin falvakról írtam, azaz csak azt lehetett megnézni és megírni, ahová az illető munkahely szakszervezetise vitt. Aztán elküldtek a villamosjegy-lyukasztó feltalálójához, Lexi bácsihoz, akinek szülei Mindszenthy hercegprímás gondnokai voltak. De ez külön történet….
Felvételem az újságíró-iskolára
Most elmesélem, hogyan vettek fel az újságíró-iskolára. 1974-ben történt. Felvettek az ELTE Bölcsészettudományi Kar történelem-népművelés szakára és ez olyan önbizalmat adott, hogy arra gondoltam, hogy megkísérlem a felvételemet az újságíró-iskolára. Ekkor egy könyvterjesztő cég propaganda osztályának voltam előadója, és Köves József író, aki az osztály vezetője is volt, igen színvonalas könyvismertető havi lapot szerkesztett, ami több volt, mint ismertető, a legnemesebb értelemben vett népművelés volt, az olvasás, könyvek, az irodalom megszerettetését szolgálta. Köves Jóskának köszönhetem, hogy újságíró akartam lenni. Elküldött vidéki írókhoz: többek között az akkor Pécsett élő Bertha Bulcsúhoz, Mocsár Gáborhoz, Pákolitz Istvánhoz és persze fővárosiakhoz is: Moldova Györgyhöz, aki már akkor is ontotta a könyveket, Kende Sándorhoz, az ország egyik legképzettebb könyveséhez… Hihetetlenül sokat tanultam tőlük. Egy új világ, a betűk, az irodalom világa nyílt meg előttem. Arra gondoltam, milyen jó ez a foglalkozás, ahol a beszélgetésért még fizetést is lehet kapni. Hamarosan rá kellett jöjjek, hogy nem fenékig tejfel… Jelentkeztem hát az újságíró iskolára, megírtam, hogy már felvettek az egyetemre és szeretnék ezen a pályán dolgozni. Megkaptam a behívót a felvételire. Akkoriban még nem adták el a MUOSZ székházát, amely a Népköztársaság útján volt, ma Andrássy út… Bementem a terembe a szoba közepén egy szék és két-három méterre, velem szemben, ült egy hosszú asztalnál a felvételi bizottság. Kísértetiesen emlékeztetett a katonai sorozásomra, amikor anyaszült meztelenül kellett ülnöm a sorozó bizottság előtt. több mint megalázó volt. Most nem voltam meztelen, de az egész procedúra természetellenessége itt is a lényeget tartalmazta, a cél ugyanis a felvételiző megfélemlítése volt. Azt kérdezte, akkor még igencsak pártos valamelyik országos napilap főszerkesztő-helyettese: – Udvarhelyi elvtárs! – az elvtárs volt akkoriban a keresztnevem. – Kérem, mondja el, mi a véleménye a munkásosztály és a parasztság szövetségéről. – Higgyék el nekem kedves olvasóim, nem gúnyolódtam, amikor és öntudatosan így válaszoltam, előre élvezve, hogy felvesznek:
„A munkásosztály és a parasztság kart karba öltve halad a szocializmus „úttján”. – Így mondtam a té betűt megnyomva, mint pártunk vezére, Kádár elvtárs, akit akkoriban sokan kedveltünk, köztük én is. Minek tagadjam. Rám nézett megrökönyödve a főszerkesztő és így utólag meggondolva, joggal feltételezhette, hogy gúnyolódom és azt mondta: – Hol hallotta ezt a sületlenséget!? – Kádár elvtártól – válaszoltam sértődötten és még idéztem is, hol és mikor… Hallgatás volt a válasz. A vizsgabizottság tagjai nem tudták, most dühöngjenek vagy röhögjenek. Dühöngtek. Az egyik nagy példányszámú női magazin főszerkesztőnője azt mondta, ön be akar férkőzni sorainkba. Mire én érezve, hogy valamit nagyon elszúrtam azt válaszoltam kissé dadogva: – Kérem, én nem akarok beférkőzni a soraikba, én csak újságíró szeretnék lenni. És tényleg gyakran mondja Kádár elvtárs, hogy a munkásosztály és a parasztság kart karba öltve, halad a szocializmus „úttján”. Ön nem alkalmas az újságírói pályára – mondta ki a pártos vizsgabizottsági elnök. Viszontlátásra. Leforrázva oldalogtam ki a teremből. Nem értettem, mi bajuk van ezeknek? Aztán megérkezett a dokumentum is, a vizsgabizottság megállapította, hogy ön alkalmatlan az újságírói pályára. Megvallom, sokszor gondoltam erre később, amikor a pályán voltam.
Eltelt hat év. Már csak egy év volt hátra, hogy befejezzem egyetemi tanulmányaimat és elég jó jegyekkel, amikor arra gondoltam, hiszen a propaganda is ezt hajtogatta, hogy mindenkinek joga van pályát módosítani. Ekkor már valami rendszerbeli hiba miatt, felvettek gyakornoknak a BKV Hírlaphoz. Megint ott ültem a vizsgabizottság előtt. Megint a pártos főszerkesztő-helyettes, aki majdan kideríti magáról a rendszerváltás után, hogy harcolt az 56-os forradalomban, ült velem szemben és ugyanaz a teltkarcsú, szintén erősen pártos női magazin főszerkesztő, ugyanaz a bizottság, amely megállapította, hogy alkalmatlan vagyok az újságírói pályára.
– Udvarhelyi elvtárs! Mit történt itt, 1974-ben, amikor felvételizett – kérdezte, igen rosszindulatúan a főszerkh…
– – Én itt ültem önök előtt. Ön azt kérdezte, mi a véleményem a munkás paraszt szövetségről és azt mondtam, amit Kádár elvtárs szokott, hogy a munkásosztály és a parasztság kart karba öltve, halad a szocializmusnak „úttján”. Miért nem így van? És az ön mellett ülő kövér elvtársnő azt állította, hogy be akarok férkőzni a soraikba. Mire elmondtam nem akarok beférkőzni sehová, csak újságíró akarok lenni. – Gondoltam le van szarva, lesz, ami lesz. Mire a főszerkh. dühbe jött és azt mondta: – Önt a vizsgabizottság alkalmatlannak nyilvánította, és mi tévedhetetlenek vagyunk. – Kérem, – mondtam, mint akinek semmi veszteni valója nincs – utoljára a pápa a múlt század végén mondta, hogy tévedhetetlen. Aczél elvtárs – a kultúrát irányító elvtárs –pedig azt mondta, éppen tegnap olvastam könyvét, hogy mindenkinek joga van pályát változtatni…
– – Nézze, ne pimaszkodjon velünk. Önt alkalmatlannak nyilvánítottuk, és ön most is bebizonyította, hogy alkalmatlan. – Ez felháborító – mondtam, felugrottam a székről, kirohantam a teremből és jól becsaptam az ajtót, hogy csak úgy döndült. Rettenetesen dühös voltam. Már indultam kifelé az épületből, amikor utánam jött Árvai Tivadar, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának munkatársa és azzal vigasztalt: – Ne dühöngj! írj egy kérvényt a hivatal vezetőjének és fel leszel véve. Én ismerem írásaidat, én felügyelem az üzemi lapokat, tudom, hogy jól írsz. Nyugi! Írtam egy levelet a tájékoztatási Hivatalba, amelyben a vizsgabizottság kompetenciáját kétségbe vontam és kértem, vizsgálják ki ügyemet. Hamarosan hívattak a parlamentbe, ott volt a Tájékoztatási Hivatal. Igazoltatás a kapunál, kormányőr kísérő, az izgatottságtól köpni-nyelni alig tudtam. Egy hatalmas barnára festett tölgyfa ajtót nyitott ki előttem a kormányőr és egy hatalmas teremben találtam magam. És ki jön elém? Az, akik az egyetemen ipari andragógiát tanított, és akivel az órák után, elmentünk kocsmázni és a világ dolgairól vitatkozni. Azt mondja: – Te hülye! Te írtad ezt a marha levelet? Igazad van, de minek kell neked mindig kimondani az igazságot. No, ülj le, nyugodj meg. Fel vagy véve! – Micsoda? Ez így megy? Így megy. ne félj semmitől, a pótfelvételin felvesznek. Ezek marhák! Én tudom, hogy belőled jó újságíró lesz. Ne félj, fel vagy véve. Még elbeszélgettünk a felvételi rendszer értelmetlenségéről, aztán hazamentem, de még mindig nem értettem, hogyan vehetnek fel, miután „tévedhetetlenek” és már kétszer elutasítottak. Eljött a felvételi napja. Soha életemben, sem addig sem az óta nem olvastam annyi újságot. Fújtam a ma már méltán elfeledett miniszterek nevét, tudtam mi történik a belpolitikában és világpolitikában. Röviden, pártosan felkészült újságíró-jelölt voltam.
– Ugyanabban a teremben, ugyanazon a széken ültem és ugyanazok voltak a vizsgabizottság tagjai, mint már két alkalommal. A Tájékoztató Hivatal helyettesének nyugtató szavai ellenére ideges voltam. – Jó napot! Udvarhelyi elvtárs! Nagyon jól tette Udvarhelyi elvtárs, hogy fellebbezett, mi is tévedhetünk néha. Önnek kitűnően sikerült az írásbelije, elolvastuk cikkeit a lapjában, nagyon jók. Mi alkalmasnak tartjuk önt az újságírói pályára. Csak néhány kérdésre válaszoljon. Mi az OTP szerepe az ország pénzügyi rendszerében? Mi történt Zimbabwéban az elmúlt hónapokban?
Elmondtam a választ, mire a főszerk… Mézes-mázos hangon így közölte döntését. – Jó, jó, nagyon jó Udvarhelyi elvtárs! Ön jól tette, hogy fellebbezett, fel van véve. Hát így lettem „bárcás”, azaz hivatásos újságíró-gyakornok és az újságíró-iskola elvégzése után, „bárcás” újságíró.
Udvarhelyi András
Olvasom András sorait, ízlelem a mondatait, élvezem a stílusát!
És ekkor belém hasít a TV híradó és a Lomnici-ügy! Mi változott?!
De azt is tegyük hozzá, hogy egy személyes ellentétről volt szó, és nem “intézményi” cenzúráról, mint amilyen pl. a csepeli önkoriban volt 2010-ig.
A két Gyuri bácsi S…s és A..l gondoltak egy merészet, és az első meghívására világgá indutak. Le sem szálltak, csak a gyönyörű napfényes Sau Paulóban. Teltek múltak a kéjjel teli napok, hogy-hogy nem S. Gyuri bácsi pihenés képen odaszól A. Gyuri bácsihoz. Most hogy már nem lihegsz oly annyira, kikapcsolódásképen meg kellene beszélnünk a várható, nem sokára bekövetkező vér nélküli rendszerváltást. Hozzá is láttak a minden akaratukkal megegyező forgatókönyv megírásához. Innentől kezdve, mint társ rendezők előléptek a darab főrendezőivé. De hiszen a forgatókönyvet is ők írták! NA ÉS? Így könnyebben lehetett színpadra vinni, hiszen a mindig, mindenre képes szereplők az évtizedek során bizonyították rátermettségüket. Nem is lehetett bennük csalódni, mindent elkövettek annak érdekében, hogy ne okozzanak csalódást RENDEZŐIKNEK!
Ezek szempontjait most nem kívánom felsorolni, hiszen sokan jól ismerhetik. Nem tudom miért, de hirtelenjében most ez jutott eszembe, emlékezvén a több mint két évtizede történtekre.
“Önt a vizsgabizottság alkalmatlannak nyilvánította, és [B] mi tévedhetetlenek vagyunk [/B].” – Mi változott?
Ha személyi ellentét, még rosszabb!
Ilyen gyatra helyesírással hogyan lehetett valaki újságíró?
“legalább is” — külön írva.
“MUOSZ” — rövid o-val.
“el kezdett üvölteni” — igekötő és ige külön írva! stb., stb.
A rengeteg vesszőhibáról nem is beszélve! Egy érettségiző diáktól is megkövetelhető a magyar nyelv elfogadható ismerete…
Meg az a sok blöff és nyafogás, amiről U. A. ír. Mesziről jött ember azt mond, amit akar…
Helyesen: MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége)
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Kedves Hapci! A “hejesírással’ kapcsolatban igazat adok. De ön is tudja, hogy nem ez a lényeg. Az igazság kimondásakor ugyanis előfordul, hogy dadog az ember és nem figyel a ‘hejesírásra’. Ha ön más dolgokat is így szemlél, hogy nem a lényegről beszél, akkor baj van a gondolkodásával, a szövegmegértésével. A lényeg ugyanis nem az, hogy ki mennyi hibát ejt, – persze elismerem, mindig is elismertem, hogy javítani kellene ‘hejesírásomat’ hanem, hogy valaki mondandója, mennyire aktuális manapság is.
Ami pedig a nyafogást illeti, csak ön ült volna kiszolgáltatottan a vizsgabizottság előtt, önnek kellett volna lenyelnie sértéseket a – néha ostoba – szerkesztőktől, akik a hatalmat képviselték, vajon mit tett volna? Hallott ön az empátiáról? Ha nem, nézze meg az idegen szavak szótárában. A hejesírási hibákért egyébként elnézést kérek. De kiváncsi lennék, ha húsz sort diktálnék önnek, hány “hubát” ejtene. Saját szemében a gerendát, más szemében a szálkát… Egyébként keresse meg a blogomat, ott is talál ‘hejesírási hubákat’, de a lényeg az ellgondolkodtató tartalom, – ha tud gondolkodni.
Baráti üdv. u.a. segédfogalmazó
udvarhelyi andrás 21:59-kor:
“Ami pedig a nyafogást illeti, csak ön ült volna kiszolgáltatottan a vizsgabizottság előtt, önnek kellett volna lenyelnie sértéseket a – néha ostoba – szerkesztőktől, akik a hatalmat képviselték, vajon mit tett volna?”
Kedves András!
A fenti vonatkozásban ne érezze magát egyedül!
Milliók voltak és vannak akiknek ugyanilyen sértéseket kellett elviselniük a náluknál hülyébb munkahelyi-, hivatali-, vagy szolgálati feletteseiktől, és mégsem írnak ódákat a saját sérelmeikről.
Azt pedig ismétlem, hogy:
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Remélem, hogy azért nincs harag. Jó éjt!
Tisztelt U. A.!
Schmitt Pál elnöknek sem válik a dicsőségére, hogy gyatra a helyesírása.
Ráadásul plagizált, valószínűleg csaló módon szerezte meg a kisdoktoriját, amiről 1992 óta hallgat, illetve hazudik. Ő is messziről jött ember, aki úgy vélte, azt mondhat, amit akar…
Főképp pedig azt kellene tudnia, hogy valóban milliók szenvedtek el sérelmeket a múltban (és ma is) — de nem ekkorát, mint Ön, hanem jóval nagyobbat. Amit leírt, az bizony nyafogás, személyes sértettség, stb. — tetszett volna elmenni raktárosnak, ahogyan Hamvas Béla tette, s aki még így sem méltatlankodott saját sorsán.
Tisztelt U. A.! (hapci után.) Megtisztelő Önnek, hogy az államelnökhöz hasonlítják. Bár velem tennék.
Igaz a komcsik hazudoznak, rágalmaznak szokásuk szerint, aztán amikor kiderül az igazság hallgatnak, minta sír a fűben.
Érdekes, amikor támadnak, miden állításuk tény, azonban, amikor kiderülnek lopásaik – amikor a tábornokok maffiájáról van szó – azonnal jön az ártatlanság vélelme.
Szegény prüsszentő, abban él, hogy Hamvas elment raktárosnak, Eszterházy elment Recskre, Nagy elment az akasztófára.
Boldogok a lelki szegények….
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja száját hazudik, ha kinyújtja kezét lop.
Előbb-utóbb mindenki elárulja magát, csókoltatom Joságost!
http://csepel.info/?p=17093#comment-108439 “Meghívó – Gombolyda”
Vátesz szerint:
2011. november 30., szerda – 21:21
Joságos! A köpködést Ön kezdte: kedd 20:56 “Gondolom,hogy az iszlámmal kapcsolatos ismeretei annyira helyt állóak mint a történelmi tudása!!” Én még egyszer sem okítottam ki Önt a helyesírásról, mások ezt számtalanszor megtették, hogy Ön számos helyesírási hibát vét, csak itt a legutolsó hozzászólásában: egyetért! mosdótál! egybeírandó!
Kedd 20:56 helyt állóak egybeírandó!
Szerda 16:02 kétségbe vonásával egybeírandó!
Szerda 18:54 ki búvó egybeírandó! idegen vezető egybeírandó! segéd fogalma egybeírandó!
http://csepel.info/?p=17093#comment-108447 “Meghívó – Gombolyda”
Vátesz szerint:
2011. november 30., szerda – 22:01
Helyesen keressem meg?! Szarvashibáit egybeírva!
Kedves Hapci! Én nem vagyok “messziről jött ember”. 2001-től – 2008-ig, mikor is a szocikhoz közel álló talpnyalók ki nem rúgtak, dolgoztam a Csepel újságnál. Hejesírási hubáimat, ha voltak, és bizonyára voltak, minek is tagadjam, az olvasószerkesztő javította ki, ő azért volt, van…
Kíváncsi lennék, hogy ön életében volt-e olyan bátor, mint Hamvas és a többiek… Jó lenne, ha megírná a nevét, és akkor tudnám, kicsoda, kivel vitatkozom. Ha önnek nemcsak szavakban Hamvas a példaképe, akkor úgy gondolom, ő nem használna álnevet, hanem bátran bemutatkozna.
Pl. Hapci Hümér vagyok, nem mentem el raktárosnak, mert kifizetődőbb volt megalkudnom, valamikori KISZ, majd párttitkár voltam, aztán a rendszerváltás után privatizátor….. stb… mindig megalkudtam…, mindig a győztes mellé álltam…
Esetleg, jobb lenne, ha álnévként Poloniust, vagy Rosencrantz-ot, esetleg Guildenstern-et használná. (Irod: Shakespeare: Hamlet).
És aztán jó lenne, ha figyelmesen elolvasná az Etienne de la Boétie idézetet Az önkéntes szolgaságról, – hátha megérti – ,amit cikkem elején leírtam, – ezt úgy hívják, vendégszöveg. Mert ugyanis az a lényeg, hogy lehetőleg függetlennek kell lennünk, és nem szolgának.
Kérem, levelem ‘hejesírási hubáit’ kijavítani, persze csak akkor, ha jobban bírja a nyelvet. Várom bemutatkozását, ha nem, akkor arra kell következtetnem, hogy a névtelenség mögé azért bújik, mert gyáva.
Baráti és persze jóindulatú üdv. u.a. segédfogalmazó
Kérdőjelnek pedig azt válaszolom:
Petőfinek igaza van, de ez az igazságszeretet az életébe került. Aki túl akarja élni bármelyik rendszert, annak meg kell adni a császárnak, ami a császáré és istennek, ami az istené. A túlélők szoktak a hősöknek szobrot emelni, lelkiismeret-furdalásból, mert ők nem mertek olyan bátrak lenni, mint a elesett hősök..
Vagyis lefordítva, a volt szép régi világban és a mosti szép-új világban is csak kettős tudattal lehet fent maradni, különben elmehetünk raktárosnak.
Én pedig bevallom, voltam segédmunkás és sok foglalkozásom volt, míg megtaláltam szakmám, amiért bizony kompromisszumokat kötöttem, de aki utál, az azt mondja, megalkudtam. Lehet. De azt hiszem, a lényegem az a pár száz cikkem, amit vállahatok és néhány könyvem, ami megjelent, pl. a Csepeli csevegések és 16 csevegő füzet, egy publicisztika köet, és a Napoleon aforizmagyűjtemény. (Napoleon nevét azért írtam rövid o-val, mert a franciák így írják és Napoleon is így írta.)
De mindez dicsekvésnek hathat. Persze, van benne valami ilyesmi. Ezekben a könyvekben is akadnak ‘hejesírási hubák’, de nem az a lényeg… Mint ahogy a köztársasági elnök esetében sem az a lényeg. Nem szabad valakit a sárba tiporni, csak mert elkövetett életében néhány bocsánatos hibát… Vagy ön hibátlan? Nincs harag.
Üdv. baráti u.a. segédfogalmazó
“?!” szerint
Az alábbi sorokkel egyetértek !’Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd”
U.A pedig:De mindez dicsekvésnek hathat. Annak is hat!
T. U. A.!
Javaslom ne törődjön az ostoba szemrehányásokkal, megjegyzésekkel stb.
Igyekezzék továbbra is megvalósítani mindazt amit az emberiségért megtehet. Tudja a sorsát senki sem kerülheti el, hiszen azt kell tennie ami kirendeltetett.
Az, hogy ilyen szemrehányásokat is kap, azt tudja, hogy emberi gyarlóságból, butaságokból adódik. Talán azt a sorsot is irigylik Öntől sokan, ami kiméretett. Higgye el, el nem tudják sokan képzelni az Ön által történteket, mert nem kerültek soha sem ilyen “területre, helyzetbe.” Egyszerűen “valamilyen oknál fogva” csak fecsegnek, azt a látszatot keltve, hogy bizony ők is így, úgy, amúgy, és mégsem. Vajon miért? A válasz egyszerű: a Mindenható más utat jelölt ki számukra, mégpedig azt amelyre hivatottak kvalitásaik kapcsán, és nem többre, de nem is kevesebbre. Tudja, saját magát ismerni az embernek, -azt, hogy mi végre vagyunk e világon- egyik legnagyobb feladat mindenkinek, a saját maga számára. Szenvednek is nagyon sokan tőle, akár az ismeret hiánya miatt, akár másért………
További sikerekben gazdag és boldog jövőt kívánok szerettei körében.
Fel a fejjel!!!
“Avagy hogyan tanították móresre az újságírókat a Kádár-rendszerben?”
A mindenkori hatalomnak megvannak a módszerei a móresre tanításra!
Csak gondoljunk például I.István királyunkra, aki a z óriás poszter akkori változatát-a kezdetleges nyomdaipar miatt- még kénytelen volt természetazonos alapanyagból megvalósítani és ellenfelei okulására Koppány vezért négy egyenlő részre trancsírozva kiszögeltette!
Vagy Szapolyai idejében a jobbágyok lázadozási kedvét nagyban lehűtötte a karó tetején sivalkodó renitens kollégáik látványa!
Ugyanígy a mai hatalomnak is meg van a saját-állítólag a zemberektől kapott-felhatalmazásuk a szelídebb, ámde annál hathatósabb móresre tanításra!
Ennyit a módszerek sok színűségéről! Egyre humánusabb és egyre embertelenebb eljárások!
T. U. A. úr!
Tegnap este még az elején eszembe jutott valami a kép láttán, s azt igyekeztem megosztani csepeli társaimmal.
Megvagyok győződve, kevesen értik amit írtam, azt gondolván, hogy valami profán poen.
Pedig valóságot tartalmaz, azt Ön is tudja, hogy különböző infóknak a birtokába nem lehet “csak úgy hozzájutni”, amelyek szinte hihetetlennek tűnnek az igen nemesen gondolkodók számára is. Ezek nem közszájon forgó, “pletyka szintű” információk, tudnék mesélni, nem hinnék el! Sokan! Erre mit is mondanának, Ön is tudja.
Azért hajtom meg fejemet Vátesz megnyilvánulásai előtt is, mert Ő nem fecseg, hanem teszi nemes egyszerűséggel a dolgát! Persze, hogy a “nagyokat” mindig is igyekeztek a “szürke egerek” a mélybe rántani, mert képtelenek elviselni, hogy van náluk “magasabb, emberibb, lelkiekben, értelemben többre hivatott, kvalitásainál fogva. Nem tudom, hogy ez esetben Vátesz hova tartozik, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egyfajta fáklyát, Fényt igyekszik az embereknek, emberiségnek mutatni. S ez sem kis feladat, a napjainkban sivárrá sekélyesedett életünkben különösen sokunkra ráfér.
T.Vátesz!Megtudhatnám miért csókoltat?Milyen szög bujt ki milyen zsákból?Mért másoltaI be a tavalyi vitánkat?
Kedves Gondolkodó Úr! Nekem sok időm nincs a levelezésre, mert öregségemre sok bepótolni valóm van. Csak addig szeretnék élni, míg a legfontosabb könyveket el nem olvasom. Sajnos, az emberek többsége az iskola elvégzése után befejezi szellemi fejlődését, és azt is elfelejti amit addig sem tudott. Még a dakota indián is felejt. De ez nem is lenne gond. Az emberi agy így működik, a felejtés természetes. De ami fontosabb, hogy gondolkodni is elfelejt, leszoktatják, leszoktatja magát róla, s így gondolkodásmódja a mindenkori divat szerint változik. Azt a szellemi abrakot eszi, amit a tévében elé tesznek.
Pártspecifikusan gondolkodik, úgy véli, abban a hamis tudatban él, hogy van a pártjának az igazsága, ami megdönthetetlen, és tévedhetetlen és vannak a pártjának tagjai, akik mind-mind becsületesek, tisztességesek, és csak a másik oldalon vannak gazemberek, csalók, hazugok, a buták. Ez a párbeszéd is erről szól.
Önnek nem kell mondanom, mert e levelet csak formálisan írom önnek, de nem elsősorban önnek ajánlom, hanem a törzsi gondolkodóknak. A törzsi gondolkodó olyan, mint a pártos gondolkodó. Elvárja, hogy mindenki úgy gondolkodjék, mint ő, és ha hatalom van a kezében – mint például T.M.-nek, O.F.-nek, akkor mindent megtett, hogy a másik véleményét ne mondhassa el. Ezek az önjelölt cenzorok természetesen demokratáknak tartják magukat. De ez csak álarc, valójában kis diktátorok a maguk szemétdombján. Sajnos, a múlt, közelmúlt, és jelen tanulsága, ahány ember, annyi cenzor.
De a cenzorok mindig megbuknak. Az internetnek sokat köszönhetünk. Mert ahogy a Horthy-, Rákosi- és a Kádár-rendszer nem tudott mit kezdeni az informális propagandával, értsd, hogy Mari néni elmondta, Pista bácsinak, hogy Ezek már megint mit csináltak, stb., úgy az internet, a face book és még kit tudja, miféle elektronikus találmányok lehetetlenné teszik a szellemi monopóliumot. Lehet hozni bármiféle médiatörvényt, a szólás szabadságát nem lehet teljesen kiszorítani a közéletből. Lehet szidni a liberalizmust, de az szabadelvűség ajándéka a szólásszabadság.
Ajándéka és átka. Ajándéka, mert a cenzorok nem érnek idáig, és átok, mert a butuskák, műveletlenek is úgy érzik, – hiszen demokrácia van és szólásszabadság – hogy el kell mondaniok balgaságaikat, mint például e beszélgetőkörükben Hapci úr. De talán rájuk is szükség van.
Egyszer Berkesitől, a Kádár korszak egyik népszerű bestseller írójától megkérdezték, hol helyezné el magát a magyar irodalomban és ő nagyon bölcsen ezt válaszolta, tudatában lévén önnön értékének: nézze, kérem tudomásul kell venni, hogy az erdő fái között vannak karcsú, hatalmas jegenyék és méltóságteljesen az égbe fúródó magas fenyők, és vannak kisebb fák, nyárfák, bükkök, stb és vannak bokrok is. Én bokor vagyok.
Nos, örüljünk, hogy van kihez mérnünk magunkat. Hapci úr még fejlődhet? Talán. Csak a kíváncsiság, a kételkedés, a lényeglátás, a mértéktartás, a műveltség senecai követelményeinek való megfelelés teheti gondolkodóvá embert.
Popper Pétertől megkérdezték, hogyan lehet művelt az ember. Ő azt válaszolta – lásd az Ők én vagyok című könyvének elején – Olvasni kell. – És aztán? – Aztán gondolkodni. – És aztán? – Megint olvasni és megint gondolkodni. Egy életen át a végtelenségig. Olvasni, gondolkodni.
Jó olvasást és gondolkodást kívánok Gondolkodó úr.
Kedves Udvarhelyi András!
A 00:44-kor elküldött hozzászólásának nekem szóló részre vonatkozó válaszomat ismét azzal az intelemmel kell kezdem, hogy “Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez”, és azzal folytatom, hogy a húrok pengetésének a megkezdése előtt, mindig figyelmesen olvassa el azt, amire reagálni akar!
A fentieket azért írtam le, mert annak ellenére, hogy én egyetlen szóval nem kritizáltam sem Önt, sem az Ön helyesírását, Ön mentségül a köztársasági elnök “hibáit” emlegette fel azzal, hogy “Nem szabad valakit a sárba tiporni, csak mert elkövetett életében néhány bocsánatos hibát…”, majd megkérdezte, hogy “Vagy ön hibátlan?”.
Az Ön által leírtakra az alábbiakat válaszolom:
1.) Soha nem állítottam magamról, hogy olyan hibátlan vagyok, mint amilyen szeretnék lenni.
2.) Az Ön helyesírását és az Ön személyét sem a fenti hozzászólásaimban, sem máskor és máshol, soha nem kritizáltam, és soha nem akartam Önt a sárba tiporni.
A Petőfitől idézett sorokkal, majd tegnap 22:20-kor saját szavaimmal is csak arra figyelmeztettem, hogy “milliók voltak és vannak az országban akiknek ugyanolyan sértéseket kellett (és kell manapság is) elviselniük a náluknál hülyébb munkahelyi-, hivatali-, vagy szolgálati feletteseiktől mint Önnek, és mégsem írnak ódákat a saját sérelmeikről”.
Ezt azért írtam, mert tényleg feleslegesnek tartom, hogy lényegi kérdések megvitatása helyett, a rég múltban elszenvedett egyéni sérelmeinkből eredő bánatainkat daloljuk el egymásnak.
3.) Azt pedig különösen elfogadhatatlannak tartom, hogy akikkel vitába keveredik, azokat rögtön az előző rendszer élharcos szekértolójának próbálja beállítani, mint ahogy az alább idézett szövegben a “hapci” néven fórumozóval tette:
“Hapci Hümér vagyok, nem mentem el raktárosnak, mert kifizetődőbb volt megalkudnom, valamikori KISZ, majd párttitkár voltam, aztán a rendszerváltás után privatizátor….. stb… mindig megalkudtam…, mindig a győztes mellé álltam…”
Az Ön fenti eljárása azért is elfogadhatatlan, mert azt nem tudom, hogy “hapci” melyik szem volt a zsarnokság láncában, de azt tudom, hogy Ön viszonylag fontos láncszem volt a diktatúra agitációs és propaganda gépezetében még akkor is, ha Ön ott jobbító szándékkal tevékenykedett.
Harag nélkül üdvözlöm! “?!” (Kérdőjel és felkiáltójel együtt.)
MINDEN BAJNAK A FORRÁSA, A MÚLTBAN GYÖKEREDZIK, S ONNÉT ERED, MINT EREDENDŐ!!!
A KIRÁLY ÉS A HÓHÉR
Űl a király nagy kevélyen
A fényes királyi széken,
Magas urak (aljas szolgák!)
Körülveszik, kezét nyalják.
De a trónus inogni kezd…
Földindulás okozza ezt?
Földindulás: néplázadás!
Gyarapodik szemlátomást.
Mint a folyóvíz a gátot,
Eltépte a nép a láncot,
S békójának töredéke
Fegyver mostan a kezébe’!
Ing a trónus egyre jobban,
Sompolyognak alattomban,
Sompolyognak el az urak.
A királynál csak egy marad.
Tudjátok-e, ki ez az egy,
Aki maradt, aki nem megy?
Orcája hó, ruhája vér,
Keze halál, neve hóhér.
Szól a király: “Mind elhagyott!
Csak másodmagammal vagyok.
Te vagy tehát, te vagy nekem
Egyetlenegy hű emberem!”
“Azért, hogy én itt maradok,
Híved, király, én sem vagyok,”
Szólt a hóhér előlépve,
“Királyoknak nincsen híve.
Kik a trónus körül járnak,
Nem egyebek ők, mint árnyak,
Tart az árnyék, míg süt a nap,
Ha ez elmegy, vége annak.
Itt maradtam én teveled,
Mert nekem te adsz kenyeret,
Együtt lenni kell minekünk,
Egymás nélkül nem élhetünk.”
Pest, 1848. április
Ditte!
Saját termés? ! Esetleg plágium?! Az nagy divat most! ))) 🙂 (((
Egy saját termésű plágium, de már látom bebuktam. Abban reménykedtem, nem derül ki, hiszen már úgy is csak a “herripotter” van a tanmenetben, ezt a lánglelkű Petőfit talán már nem ismeri senki.
Itt már nem csak pártokról van szó! hanem arról, hogy az idegenek romboló-ország-, és nemzetidegen, nemzetromboló… jelenléte az országban elviselhetetlen, és ezért teljességgel megengedhetetlen is tovább…!!! Az, hogy ezt a (régi) népi-nemzeti alapálláspontot képviseli-e hitelesen valamely párt az országban, avagy sem, az is irreleváns már ilyen állapotok közepette,amik csak eszkalálódnak tovább…
Tisztelt Persektíva! Az idegengyűlölet soha nem hozott hasznot az országnak. Egy kis “történelmi lecke”. A kabarok is honfoglalók voltak. Német páncélos lovagok, bizánci, olasz, meg német papok segítették megteremteni az egyház rendszerét az országban. Az idgen ajkú, talján Gellértnek szobra van a Gellért hegy oldalában.
Már az Árpád-házi királyok hívtak idegen ajkú népeket: kunokat, jászokat, akik az évszázadok folyamán asszimilálódtak. Az uralkodók hívtak idegen ajkú mestereket. A Felvidéken cipszer németek, Erdélyben szászok telepedtek meg, örmények is beköltöztek Erdélybe, és hasznos részei voltak a nemzetnek. A németek a magyar ipar megteremtéséért, városiasodásért sokat tettek.
Aztán a tatárjárás után – a két milliónyi magyarságból egy millió maradt – így szükség volt a betelepült románok és tótok munkájára. A román nemesek magyar nemesnek számítottak: Hunyadi János, az egyik legnagyobb magyar államférfi és hadvezér román származású volt, fia az egyik legjelentősebb magyar uralkodó félig magyar félig román volt. Királyaink sok országból hoztak feleséget maguknak. Szent Imre félig német, félig magyar volt. Károly Róbert és Nagy Lajos francia-magyar származásúak. Frangepán és Zrínyi horvát származású volt. Folytassam? A mohácsi csatában, sok idegen vitéz esett el. Buda visszafoglalásakor a szövetséges seregeknek csak alig tizede volt magyar. A 18. században svábokkal, szervekkel, szlovákokkal telepítették be a háború miatt elnéptelenedett területeket. Mi lett volna ebből az országból idegenek nélkül? A 19 században a zsidók szerepe a magyar ipar fejlesztésében elvitathatatlan. Petőfi tót származású volt, Damjanich szerb, Bem lengyel, mind jó magyarok.
Aki ma idegenezik, nemzetidegenekről zagyvál, nemzetrombolót kiált, annak először a nyolc általános, a gimnáziumi történelmi tananyagot meg kellene tanulnia.
Ki a magyar? Ki mondja meg? A politikusok? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Csak a teljesítmény számít. ű
Ajánlom figyelmébe, Perspektíva úr, hogy olvassa el Szekfű Gyula által összeállított kötetet, címe: Mi a magyar? 1939-ben jelent meg, de sok megállapítás aktuális még. Tehát Perspetíva úr, tanulja meg a történelmet, mielőtt leír csacsiságokat. Egyébként tisztelettel: u.a. segédfogalmazó
?! Úr! Nincs harag. Én nem akartam önt megbántani, és a kritikát is elfogadom, ha mögötte korrektséget sejtek. Jó éjszakát. u.a. segédfogalmazó
Egyébként! Nem kellene megvárni, amíg kívülről kényszerítenek a megegyezésre, az élet rákényszerít bennünket úgyis a párbeszédre. Üdvözlet. u.a. segédfogalmazó
Magyar az, aki velünk érez!
Kedves Tarjányi Úr! Na, végre, egy ember, aki nevét adja gondolataihoz. Ez becsületre méltó, hiszen azt jelenti, hogy vagy bátor az úr, vagyis nem fél, esetleg nincs veszíteni valója, talán meggondolatlan. De remélhetőleg az első megállapítás a találó.
Sajnos meghatározása nem fogadható el. Igaz, ugyan hogy minden meghatározás sántít, kiegészíthető, átfogalmazható, de azért ez túl rövid és velőtlen, hogy elfogadható legyen. Tehát erősen kritizálható. Egyébként politikai életünkben, magánéletünkben és közéletünkben is az a fő gond, hogy a fogalmakon nem ugyanazt értjük. Vagyis nem egy nyelven beszélünk. A magyar nyelv nagyon plasztikusan mondja: magyar-áz. Tehát, mielőtt beszélgetni kezdünk sajnos, fogalomegyeztetésre van szükség. Így aztán a félreértések elkerülhetőek. Talán.
Ön komolyan gondolja, hogy magyar az, aki velünk tart? Értem én az analógiát az 56-os felvonulók idézését, akik azt skandálták, aki magyar, velünk tart!
De a békeidőben más a helyzet, nem annyira tiszták a frontvonalak.
Kikkel tartsunk?
Kik a velünk?
Mindenki, aki Magyarországon él? Csak a jobboldaliak, csak a baloldaliak, csak szélső jobbosok, szélső balosok. A kék szeműek, a barna szeműek, a nemzeti színű szeműek, csepeliek, a “panelprolik”, a panelprolizók? Kirekesztendők szélső jobb szerint úgynevezett “nemzetidegenek” a zsidók, cigányok, a komcsik, a liberálisok? Vagy az erősen balosok szerint kirekesztendők a nacionalisták, a soviniszták, a nyilasok, a konzervatívok? Ha minden szempontot elfogadnánk, akkor ki maradna az országban? Ha csak az egyik csoportot üldöznék ki, ki lenne az ellenség, aki ellen harcolni lehetne. Milyen unalmas lenne ez a mi szép új világunk. Jó van ez így! Ez a lehető világok legjobbika – vallja – gúnyos, ironikusan – Pangloss mesterrel Voltaire, és igaza van. Vagyis azt mondja, ez nem a lehető világok legjobbika. Érdekes ellentmondás. Nem? Egy megoldás van: Il faut cultiver notre jardin. Magyarul: Műveljük kertjeinket.
Illyés Gyulának van egy meghatározása, de az is túl rövid és erősen vitatható. De az is igaz, hogy aztán tanulmányok sorában tárgyalja a kérdést, mi a magyar, ki a magyar.
Magyar az, – mondja – ,aki magyarnak vallja magát. Én úgy gondolom, ez sem elég a meghatározáshoz. Az is kell, hogy a közösség is magyarnak tartsa. Vagyis az egyén és a közösség viszonya, kapcsolata a meghatározó.
De melyik az a közösség, amely hivatott arra, hogy megmondja, ki a magyar, mi a magyar?
Érdemes elővenni a már ajánlott Szekfű Gyula könyvet és talán Márai, “házi szentem” Életbölcsességek januártól decemberig című, 2004-ben kiadott könyvét, de lehet Petőfit, Kölcseyt, Vörösmartyt is olvasni. Ne elégedjen meg az egymondatos válaszokkal. ez nem üzleti ügy, nem kell elsietni, ez nem hirdetés, ezt nem lehet itt és most és akciósan meghatározni, ez túl bonyolult. Azt hiszem erre nincs kész válasz, a sok összeolvasott szövegből kell megalkotnia mindenkinek a maga magyarság fogalmát. Magyarság meghatározást a Tesco nem árusít, és nem biztos, hgoy valamelyik pártbolt elfogadható kész választ tudna adni rá.
Külön tisztelettel üdvözlöm a nevének használatáért
: u.a. segédfogalmazó
“Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan. Tamási Áron”
“Magyarnak lenni nem születés, hanem vállalás dolga!” – írta Illyés Gyula.
Én meg azt mondom, “magyar az, aki velünk érez!”
Én nem azt írtam, hogy magyar az, aki velünk tart, pontosan ídézve “aki magyar, velünk tart!” Az én definícióm túllép Illyésén, mert nem tartom elégnek, hogy vállalja, hogy valaki magyar, szerintem ő sem azt érthette rajta, hanem hogy sorsközösséget vállal a magyarsággal. A “velünk érez” azt jelenti, mindenben és mindenkor közösséget vállal velünk, magyar az akinek fáj ha a paraszt nem tudja eladni a kemény munkával megtermelt árúját, magyar az akinek fáj ha a munkást elbocsátják, magyar az akinek fáj Trianon! Nem a nemzetiszínű zászló előtt kell magyarnak lenni. Persze én megértem mások fájdalmát is, de a kétféle fájdalom nem kell hogy szükségszerűen kizárja egymást!
Nem kell semmilyen közösségnek megmondania, hogy ki a magyar, azt mindenkinek magának kell eldöntenie magában! Aki nem érzi magában ezt, az sajnos csak magyarországi lakos, ami nem baj, de nem kell vele hívalkodni. A tüntetően ballibek egyenesen kérkednek vele, egyfajta “parasztpukkasztásból”, minthogy polgárpukkasztani nem igen lehetne bennünket! Erre szoktam azt mondani, bármely más országból eltanácsolnák őket, ha a többségi nemzetet így sértegetnék, dehát itt az antiszemitizmus stigmája, ami előtt mindenki meghunyászkodik. Én ezt úgy szoktam megoldani, hogy mondom “másutt is lehet boldog lenni!”
Legyen bárki bármilyen származású, vallású, Magyarországot hazájának vallhatja, tudnia kell azonban, bármit tesz az nemcsak saját magára, hanem azonossági csoportjára nézve is következtetésre ad okot és alkalmat! Na, aki ezt nem érti, az kezd rögtön rasszizmusról kiabálni!
“A tapasztalat az élet tanítómestere! Copyright Tarjányi László” Továbbá,
“Semmi bajom a Seychelle-szigetiekkel, igaz hogy eddig még egyet sem láttam, így negatív tapasztalataim sincsenek. Copyright Tarjányi László”
Én azt szoktam javasolni, a békés egymás mellett élés megoldásának, hogy minden népnek és etnikumnak a saját munkájából és tehetségéből kell élnie!
“A réten nyílik százféle virág, és mind a saját gyökerén él! Idézet magamtól.”
Kedves Tarjányi Úr! Sok mindennel egyetértek. De mit jelent a minket kifejezés? Van baloldali magyar és van jobboldal és van közép-magyar? Nem akarom provokálni, de ez jutott eszembe. Az ön meghatározása szerint – erősen leegyszerűsítve – az a magyar, aki együtt érez magyar társaival, aki erkölcsös. Valóban igaz. De az erkölcs és magyarság és jobboldaliság és baloldaliság nem esnek sokszor egybe, ismerek jobboldali és baloldali karrieristát és közép-magyar karrieristát is. Nézzen körül. És meglátja őket. Akinek van szeme a látásra az lát, ha akar. És azzal is egyetértek, hogy virágozzék ezer virág, de engedjék is a mindenkori hatalmon levők, akár jobbosok, akár balosok, akár közepesek.
A sajtószabadságról kezdtünk beszélni és ez a csevegés arra enged következtetni, hogy a sajtószabadságnak sok mindenhez köze van. Például a közszabadsághoz.
S ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg, a sajtószabadság tipikusan liberális követelés volt 48-ban és később is. Az, hogy a nemzeti konzervatívok is elismerik szükségességér azt jelenti, hogy a liberalizmus hatással van gondolkodásukra, a liberálisok pedig, ha józan ésszel gondolkodnak, akkor elfogadják a hagyomány tiszteletét, a nemzeti értékeket, mint fontos értékeket. Én elfogadom mindkettőt. Mert én egy szociál-balil-liberális, nemzeti-konzervatív zember vagyok.
De mindez a gyakorlatban dől el. Az lenne a legfontosabb, ha nem a pártlojalitás döntené el. hogy ki kerül egy, a nemzet számára fontos posztra. Nem árt, ha ért a szakmájához. Minden ésszerű érvelést, értéket elfogadok. baráti üdv. u.a. segédfogalmazó
Kedves Udvarhelyi úr! A hozzászólásomban nincsen benne a “minket” szó, így nem tudom megállapítani, mi nem tetszik Önnek a definíciómban.
“magyar az, aki velünk érez!” definíció egyáltalán nem bonyolult, nincsen benne politikai vonatkozás, azt Ön próbálja belemagyarázni! Abban nincsen semmi politikai vonatkozás, hogy valaki érzi a paraszt és a munkás fájdalmát, meg a Trianon okozta fájdalmat. Nem kötelező magyarnak érezni magát annak aki itt lakik, erre mondtam azt hogy az csak magyarországi lakos, ami nem baj, de nem kell vele hívalkodni.
“Nem kell semmilyen közösségnek megmondania, hogy ki a magyar, azt mindenkinek magának kell eldöntenie magában!” Talán ezzel van baja? Miért is kellene valakiről állítani valamit valakinek vagy valamely hivatalnak, ha az illető nem érzi magát annak?
Azt meg nagyon is komolyan gondolom, hogy virágozzék a réten száz vagy akár ezer virág, DE MIND ÉLJEN A SAJÁT GYÖKERÉN!!! Ez a békés egymás mellett élés receptje!
A sajtószabadság pedig nem a legfontosabb dolog, főként azért meg kevesek kiváltsága! Kérdem én, a többség mikor tudott élni ezzel a joggal, mikor kérték ki a véleményüket, miért a legfontosabb egy foglalkozási csoport önkifejezésének biztosítása? Vannak dolgok amelyek ártalmasak, senki nem mérgezheti meg egy város ivóvizét, de megmérgezheti egy városnyi ember lelkét valamely irománnyal a sajtószabadság okán? Na ezt nem értik meg a liberálisok, hogy nem lehet csak úgy összevissza firkálni és sértegetni egy nemzetet! Erre szolgálna az a kitétel, hogy ki minek érzi magát, s adott esetben esetleg jobban tenné, ha egy másik nemzetet boldogítana! Például, ha én elköltöznék Izraelbe, nem vizelnék a Siratófalra. Mindenkinek oda kell alkalmazkodnia, ahol él, s nem nemzetközi standardokat kellene követni illetve hivatkozni rá! Ezt a jobbos meg balos besorolást meg tessék elfelejteni, a magyarok jól el voltak ezer évig, hogy senki sem sorolta be így be őket!
Kedves, Különösen kedves vátesz! Azért különösen, mert nem mindig van alkalma a zembernek Váteszekkel eszmét cserélni. Ugyanis a vátesz abban helyzetben van, hogy látja jövőt, amit én nem. Viszont én látom a múltat, vagy legalábbis sokat tanultam róla és talán tapasztaltam is. Ez pedig nagy hátrány.
Amikor ön azt írja, hogy aki magyar, velünk tart, az azt jelenti, hogy aki nem önnel tart, az legfeljebb magyarországi lakos. Nos, innen már csak egy lépés a hazaárulás, a leliberálisozás. De lehet, hogy ön még logikailag nem tart itt.
Nem úgy kell valamit meghatározni, hogy ki vagy mi nem vagyok, hanem, hogy ki vagyok. Ha azt mondja, amivel egyetértenék, hogy az a magyar, aki erkölcsös, elfogadom, de az az érzésem, kevesen maradnának, és kiderülne, hogy csak magyarországi lakosok. Tehát az erkölcsi meghatározás nem elég. Ön látszólag toleráns, azt mondja, mindenki éljen a maga gyökerén, de mi van, ha ez a gyökér nem hasonlít az ön gyökeréhez?
A békés egymás mellett élés például az, amit mi csinálunk most, hogy megvitatjuk nézeteinket és nem megyünk felakasztani, felnégyelni és még csak az APEH-nél em jelentjük fel a másikat. Elmondjuk és nem félünk a következményektől.
Ami pedig a liberalizmust illeti. Liberalizmus nélkül a magyar történelem nem létezne. Most ünnepeljük majd március 15-én, amely liberális ünnep, nemzeti liberális. A liberális nem szabadosságot jelent, hanem szabadságot, liberté, szabadság, francia szó, a szabadság, amiről Petőfi ír, magyar szó, de a fogalom ugyanaz. Emlékszik? Milyen gyönyörűen írja: Egyik kezemben szép hitvesem szelíden hullámzó kebele, másik kezemben a szabadságharcok története. Lehet, hogy nem pontosan idézem, nézzen utána. A Petőfi által imádott szabadság ellen volt az akkor konzervatív Európa, és csináltak istennek tetsző szent Szövetséget, és isten nevében bosszút álltak az akkori liberálisokon, nemcsak a 13 tábornokon, akik a szabadságért haltak. Az a gond, hogy a jobboldaliak, – mert bizony van jobboldal és baloldal a nagy francia forradalom óta, – a jobboldaliak megfeledkeznek arról, hogy a liberalizmus nélkül sem technikailag, sem gazdaságilag nem tartana a világ ott, ahol tart. Nemcsak az árnyoldalait kell nézni a liberalizmusnak, és technikai haladásnak. Amikor a vasutat kipróbálták, a konzervatívok törvényben írták elő, hogy egy zászlóvivőnek kell a vonat előtt haladnia, mert úgy mond veszélyes a vonat. És még sorolhatnám. De nemcsak az un. nagy találmányok köszönhetőek a liberális gondolkodás térhódításának, hanem a kicsik is. gondoljon az öltözködésre. Ha egy férfi a 20. század elején kis úszónadrágban, vagy egy szép nő bikiniben jelent volna meg a strandon, kinézték volna, talán még közszemérem okozás miatt el is ítélték volna. Az élet minden terén, – még a vallás terén is – az ember szabadságvágya érvénysült, lassan, de biztosan. És ez így van, ha egyesek a liberalizmust szitokszónak tartják, akkor is. Persze tudom, hogy csak azért, mert nem tanulták meg a történelmet. Sajnos országunk lakosságának többsége nem tudja sem a világ, sem a magyar történelmet. Még a képviselő urak sem. Ha egy politikus, azt mondja, hogy merjünk nagyok lenni, akkor nem számol a következményekkel. Úgy tudom, hogy csak egyszer történt, hogy Dávid legyőzte Góliátot. Akár tetszik, akár nem, az életben, a politikában, a góliátok győznek.
Aki így érvel, bár elvégezte a jogi egyetemet, nem tudja, mi a liberalizmus, szociáldemokrácia, hazafiság, konzervativizmus. Ez utóbbi nem egyenlő a maradisággal, hanem a hagyományok és szokások ésszerű tiszteletét jelentik. Itt uram, vagy hölgyem, nem tudom ön nőnemű vátesz, vagy hímnemű vátesz, fogalom tisztázásra van szükség.
Ön azt írja, hogyha Izraelbe költözne, nem pisálna a Siratófalra. Gratulálok, ezt azt jelenti, hogy tanult illemtant, egyetértek. Meg azt írja, mindenkinek oda kell alkalmazkodnia, ahol él. Ez félig igaz, de a nemzetnek, ahol élünk, alkalmazkodnia kell Európához, nem Európának a nemzetnek, különben ráfizetünk. A szó szoros értelmében. Ne higgyen a pártszövegnek, hogy Európa megtámadott bennünket, az támadta meg a Európát, a szabadságjogokat, aki nem tartotta be, amit aláírtunk, amikor beléptünk az Unióba. Európának liberális alkotmánya van, ezt tudomásul kell venni, ami azt jelenti, hogy a szabadságjogokat minden tagállamnak be kell tartania.
Még a sajtószabadságot is. Ez nem egy szűk réteg gondja, mint ahogy az sem, ha politikai elitünk időnként kihasznál bennünket. A sajtószabadság az egyik legfontosabb szabadságjog. Nézze újra meg 48-49 történelmét. Mi volt az egyik első dolog? kiszabadították a sajtóvétség miatt leültetett Táncsicsot. Az már más kérdés, hogy Mészáros Lázár betiltotta lapját, mert túlzottan radikálisnak tartotta. Nézze meg, a 12 pontban ott található a sajtószabadság is. Sőt, az első pont. Ennyire fontos önnek a sajtószabadság? Bizony, ne vegye sértésnek, de a történelmet ismerni illenék. A munkamegosztásban az újságíró, nevében is benne van, új híreket, újdonságokat közöl az olvasóval, az olvasó pedig hentes, vagy fodrász, politikus vagy vátesz mindennapi fogyasztó, megnézi, elolvassa, és így akarva-akaratlanul a média befolyása alatt van. Napoleon volt az első a modern korban, aki ezt felismerte. Megnézheti könyvemben, a Hülyék ezek az újságírók, alcím: Napoleon és a sajtó című fejezetben, 82. oldal. (Napoleont azért írom rövid o-val, mert a franciák így írják.) Nos, a nagy Napoleon írja: Nem szabad a sajtót magára hagyni. a magára hagyott sajtószabadság olyan, mintha az ember puskaporos hordón ülne.” És még egy idézet, hogy szórakozzon is, mert ez az újságírás egyik feladata: “A sajtó irányításához csak ostor és sarkantyú szükséges.” Nos, a magyar történelem során még ritkán volt sajtószabadság. Mindig nagyon is korlátozott volt ez az un. ajtószabadságnak hazudott szabadság. Persze, tudom, hogy abszolút értelemben nincs sajtószabadság, de az ön és a zemberek és a politikusoknak is érdeke, hogy legyen enyhén korlátozott sajtószabadság és ne rúgjanak ki újságírókat, amint valamelyik párt megnyeri a választást. Sajnos az elmúlt húsz év azt bizonyítja, hogy egyik párt sem tartotta tiszteletben a sajtószabadságot. Ez persze nekem személyes ügyem, mert esetemben mindkét nagy párt úgy gondolta, ahogy Napoleon. Köszönet is érte, így középen állhatok, mint a belgák.
Ami pedig a magyarokat illeti. Én is az vagyok, meg ön is. Bár lehet, hogy engem ön csak magyarországinak tart, mégis azt mondom újra, hogy nekünk kell alkalmazkodnunk Európához és nem nekik hozzánk. a magánéletben is alkalmazkodni kell, akkor a nagy politikában miért ne kellene? Történelmünkben, amikor rosszul mértük fel az erőviszonyokat, mindig rajta vesztettünk. Persze uraink nagy része többnyire megúszta. No, ennyi elég történelmi leckéből amit nem kioktatásként írtam, hanem hogy tisztán lásson. Vagy, hogy lássa, így is lehet gondolkodni. És megígérem, március 15-én, de csak 15-én, kitűzöm a kokárdát, amely szintén francia liberális találmány. a magyar zászló is a trikolór mintájára készült. Jó napot és jó gondolkodást kívánok, mert úgy látom, ön a gondolkodó Váteszekhez tartozik. És ez nagy dolog manapság, amikor a zemberek többsége nem gondolkodik, csak beszél meggondolatlanul. Nekem már régi vágyam, hogy Csepelen megalakíthatnánk egy párbeszéd klubot, ahol értelmesem emberek vitatkozhatnának. De ahhoz az kell, hogy az álnevekkel írók, felfedjék, kicsodák. Elnézést a hejesírási hubákért és a bőbeszédűsgért.
Baráti üdvözlettel: u.a. segédfogalmazó
Érdekes színfolt, hogy újólag előkerült ez az “anyag.” Érdemes olykor szembesülni néhány hozzászólónak, korábban leírt véleményével.
Tisztelt Udvarhelyi úr! Azt hittem rájött, hogy Vátesz és Tarjányi László ugyanaz. Az utóbbit akkor használom, ha egykori közszereplőként írok. Megint elbeszélünk egymás mellett. Előzően is felhívtam a figyelmét, én nem azt írtam, aki magyar velünk tart! Én azt írtam, “magyar az, aki velünk érez!” Szíveskedjék ennek megfelelően értelmezni az előző hozzászólásomat! Egyébként nincs okom nem szóvátenni, hogy Ön egykoron már belémkötött, amikor egy riportot írt a MIÉP rendezvényéról a Királyerdei Művelődési Házban, amiben kifogásolta, hogy miért járnak feketében, és miért vannak könyvárusok a helyszínen. A válaszcikkben én kifejtettem, a fiatalság egyfajta polgárpukkasztásból jár feketében, s Mátyás király Fekete Serege sem volt fasiszta. Másrészt Ön miért nem rőjja fel Salamon Berkovitznak, hogy talpig feketében jár! A könyvárusokat meg a művelődési ház vezetője pénzért engedte oda, senki sem hívta őket, s minden rendezvényen ott vannak, legfeljebb más könyvet kínálnak.