Múlt-kor
“Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
Nagy Imre november 4-én hajnali 5.20-kor elmondott híres rádióbeszéde azonban csak részben felelt meg a valóságnak. A kormány nem állt a helyén, a fegyveres ellenállásra nem a hadsereg, hanem a felkelő csoportok készültek. A miniszterelnöknek nem is lehetett pontos képe a kialakult helyzetről.
A hadművelet előkészítése
A szovjet vezetés, miután tájékozódott a magyarországi eseményekről, azonnal mozgósításba kezdett. Ennek megfelelően október 24-én hajnalban szovjet egységek – negyjából 6000 katona, 290 harckocsi, 120 páncélozott jármű – jelent meg Budapest utcáin. Másnap október 25-én újabb 3 hadosztály – mintegy 20 ezer ember – csatlakozott a fővárosban állomásozó erőkhöz. A szovjet politikai és katonai vezetés azonban nem számolt komoly fegyveres ellenállással. Tévedtek. Ekkor már nem volt elegendő a katonai erődemonstráció. A fővárosban már jelentősebb ellenállási gócpontok alakultak ki a VIII., IX. kerületben, a Baross és Széna téren, valamint Pesterzsébeten és Csepelen.
Amikor még “tárgyaltak”: Malinyin vezérezredes és Maléter Pál honvédelmi miniszter 1956. november 2-án
Október 30-a két szempontból is fordulópontot jelentett. Egyrészt a szovjet vezetés elhatározta, hogy kivonja a csapatait Budapestről, másrészt döntöttek egy új hadművelet végrehajtásáról. A katonai megoldás mellett főleg Mikoján és Szuszlov kardoskodott, végül Mamszurov altábornagyot megbízták a “Forgószél” fedőnevű hadművelet előkészítésével.
Első lépésként október 30-án újabb egységek – a 31. légideszant gárdahadosztály, 114. és 381. ejtőernyős-deszant ezredeinek alegységei – érkeztek a veszprémi reptérre. Másnap a harkovi 35. gépesített gárdahadosztályt is Magyarországra vezényelték. A Tökölön állomásozó Különleges Hadtest, Lascsenko altábornagy vezetésével megkezdte készletei feltöltését. A Mamszurov altábornagy parancsnoksága alatt álló 38. összfegyvernemi hadsereg az ország keleti részén állomásozott.
Nagy Imre hiába tiltakozott a szovjet csapatmozgások ellen, nem történt semmi. Válaszul november 1-jén a miniszterelnök bejelentette az ország semlegességét, és kilépését a Varsói Szerződésből. Még ugyanezen a napon újabb szovjet harckocsizó hadosztály lépte át a magyar határt, valamint a Babadzsanjan altábornagy vezette 8. gépesített hadsereg Debrecen, Szolnok, Kecskemét, Gyöngyös térségében megkezdte a hadművelet előkészítését.
Három fő csapásirányt jelöltek ki a haditervben. A Különleges Egység feladata volt Budapest elfoglalása, a 38. összfegyvernemi hadseregnek a Dunántúlt, míg a 8. gépesített hadseregnek az ország keleti felét kellett ellenőrzése alá vonnia. A hadművelet megkezdését a “Mennydörgés-444” (“Grom-444”) jelszó elhangzása jelezte.
A jelszó: Mennydörgés
Magyar idő szerint november 4-én hajnali négy órakor megindult az offenzíva Magyarország ellen. A Kreml urai semmit nem bíztak a véletlenre, a célok egyértelműek voltak, ettől függetlenül azonban ismét rosszul mérték fel a helyzetet. Hruscsov megkérdezte Konyev (Varsói Szerződés csapatainak főparancsnoka) marsallt, hogy mennyi ideig tartana a status quo helyreállítása Magyarországon. A válasz rövid és tömör volt: “Három nap. Nincs többre szükség.”
A szovjet csapatok körülvették a Magyar Néphadsereg laktanyáit, helyőrségeit: ahol nem adták meg magukat az első felszólításra, ott azonnali tűzcsapás volt a reakció. A legtöbb helyen nem került sor fegyveres összeütközésre, a sorállományú katonákat lefegyverzésük után szélnek eresztették. A megszállók elfoglalták az összes repülőteret, a Budapestre és az osztrák határhoz vezető útvonalak stratégiai pontjait. Ezzel a lépéssel két legyet ütöttek egy csapásra, megfosztották a “lázadókat” az utánpótlástól, valamint megakadályozták a politikai vezetés nyugatra szökését.
Harcászati szempontból a T-54-es tank és az AK-47-es automata puska (Kalasnyikov) első külföldi bevetetésére Budapest utcáin került sor. Másfelől a magyarországi hadműveletek rávilágítottak a szovjet hadsereg számos hiányosságára, így az altisztek döntésképtelenségére. A városi harcok sem kedveztek a gépesítette alakulatoknak, mivel a tankok csak mentoszlopban tudnak haladni, amely lehetetlenné tette a sikeres páncélos támadás kibontakozását. A felkelő csoportok leleményességükkel próbálták kompenzálni a szovjet technikai fölényt. A páncélosok ellen a leghatásosabb fegyvernek a “Molotov-koktél” bizonyult.
Az első szovjet páncélosok hajnali öt órakor érték el a fővárost. A legszervezettebb ellenállásba a Juta-dombnál (mai Soroksár) ütköztek a betörő szovjet erők. Délelőtt tíz órakor két harckocsit és egy személygépkocsit kilőttek a védők. Kőbányán szintén jelentős sikert könyvelhettek el a szabadságharcosok, miután négy harckocsiból egyet kilőttek, hármat pedig visszavonulásra kényszeríttettek. A szovjet egységek, ahogy közeledtek Budapest belső részei felé, úgy ütköztek egyre nagyobb ellenállásba. Konyev marsall nem véletlenül kért erősítést.
November 5-én a szovjetek támadást indítottak a város egyik legjelentősebb védelmi pontjának számító Corvin köz és környéke ellen. A két fő célpont a Corvin mozi és a Kilián laktanya volt. A sikeres támadáshoz elengedhetetlenül szükség volt a tüzérség hathatós támogatására. Ennek megfelelően délután egykor 170 ágyúval és aknavetővel mértek csapást a körzetre. A hatás nem maradt el, háromkor megindult a gyalogsági támadás is. A támadás váratlanul érte a Corvin köz védőit, így estére gyakorlatilag a szovjet erők kezére került majdnem az egész városrész. Egy kisebb csoportnak Steiner Lajos parancsnoksága alatt sikerült kitartani egészen november 9-ig a Dob utcában.
Ellenállók Budapesten
A VII. kerületben (Baross tér) az ellenállás hamar összeomlott, ennek oka az volt, hogy Nickelsburg László parancsnok a közeledő harckocsioszlop láttán a harc beszüntetése mellett foglalt állást. A többi vezető nem osztotta Nickelsburg véleményét, ám miután az oroszok szétlőtték a felkelők bázisát, a szervezettség végleg szétesett. Egy-egy kisebb csapat a következő napok folyamán még jelentős veszteségeket okozott a szovjet erőknek, amellyel ugyan lassították az előrenyomulást, de megállítani nem tudták.
A IX. kerületben két nagyobb nemzetőrcsoport alakult, amelyeket álmukban ért a szovjet támadás, habár voltak információik az ellenséges csapat összevonásokról. Hősiesen küzdöttek a technikailag is jobban felszerelt túlerővel szemben, de a bukás elkerülhetetlen volt. Angyal István visszaemlékezéséből pontos képet kaphatunk a mindennapi állapotokról: “…Bármennyire is el voltam jómagam is szánva az utolsó percig a védekezésre, hiába írtuk ki fehér papírokra, hogy “Béke vagy halál”- látnom kellett, hogy lehetetlenné válik a harc ebben a formában. A pincékben éjszaka teknőkben aludtak a csecsemők, öregek fulladoztak a nedves, hideg fáspincékben, s azokban a házakban, ahol erősebb volt a tűzharc … sírva könyörögtek az asszonyok, hogy adjuk meg magunkat…” November 8-ra felszámolták az összes fegyveres csoportot a kerületben.
Budán a legfontosabb védelmi pont a Széna tér körül alakult ki, az itteniek nevéhez fűződik Marosán György elfogása (később szabadon engedték a politikust). A szovjet harckocsik a délelőtt folyamán érkeztek a Déli pályaudvarhoz, majd előrenyomultak a tér irányába és szétverték az ellenállókat. A Móricz Zsigmond körtéren zajlott harcokról szinte alig vannak források. A szovjet támadás hírére egy 80 főből álló csoport szervezte újjá az ellenállást, hozzájuk csatlakozott a pápai rohamlöveg zászlóalj egyik egysége. November 5-én 6-7 órás harcot követően a szovjetek körbezárták a körteret, amely egyben az ellenállás beszüntetését jelentette.
Kispesten a védelem központja a helyi rendőrkapitányságon volt, de miután az épületet találat érte, összeomlott a védelem. Két nappal később Koroly T. György parancsnok még egyesítette a fegyvereseket, de a túlerő végül felmorzsolta és visszavonulásra késztette őket. Az óbudai Schmidt-kastélynál az ellenállást egységeiktől elszakadt katonatisztek irányították. Több sikeres támadást hajtottak végre november 7-ig, de végül kapituláltak. Angyalföld esetében érdemes kiemlíteni Homola László parancsnok biztató mondatát, amely jól érzékelteti, hogy milyen hangulat uralkodott a felkelők körében: “Nemcsak az oroszoknak volt Sztálingrádjuk, nekünk is van Budapestünk”.
A legtovább Csepelen és Újpesten tartottak ki a felkelők, ami főleg annak volt köszönhető, hogy a szovjet támadás első hulláma Budapest belső kerületeire koncentrálódott. Más kerületekkel szemben óriási előnyt jelentett, hogy Csepelen nagy létszámban csatlakoztak hivatásos katonák a felkelőkhöz és önálló alakulatként vettek részt a harcokban. A csepeliek ügyesen használtak megmaradt lövegeiket és komoly veszteségeket okoztak a szovjet erőknek, ezzel is lassítva az előrenyomulást. Újpesten a szabadságharcosok felkészültek az intervencióra, a kerület több pontján is sikerrel vették fel a harcot a támadók ellen.
A forradalmárok leleményessége nem ismert határokat, az újpestiek a közeli Csirizgyárból szerezett anyaggal kenték fel az utat, hogy akadályozzák a páncélosok mozgását. A nyomasztó túlerővel szemben azonban itt is csak idő kérdése volt, hogy meddig bírnak kitartani a védők.
A vidéki forradalom vége
A Forradalmi Katonatanácsok a harc nélküli megadás mellett döntöttek. A városokban lévő fegyveres csapatok ezt sok esetben nem tudták elfogadni és inkább a környező erdőkben vonultak vissza. Komoly fegyveres ellenállás csak néhány városban alakult ki.
Veszprémben stratégiai elhelyezkedése miatt a várnál voltak a legsúlyosabb harcok. Pécsen egy csoport a Mecsekbe vezető utakat vonta ellenőrzése alá, majd két napig sikeresen akadályozták a szovjetek előrejutását, de végül november 6-án kénytelenek voltak visszavonulni. Horváth Géza vezetésével november 9-én kilőtték azt a parancsnoki kocsit, amelyben történetesen Pécs város szovjet parancsnoka (Kornyusin őrnagy) utazott, aki belehalt sérüléseibe. A folyamatos szovjet támadások hatására a csoport november 22-én átmenekült Jugoszláviába.
A keleti országrészben két nap alatt 32 magyar katonai helyőrséget foglalt el a 8. hadsereg. November 11-ére a szovjetek gyakorlatilag megtörték a fegyveres ellenállást az országban. A veszteséglistákat tekintve – a forradalom teljes időtartamára vonatkoztatva – a következőket láthatjuk. A szovjet honvédelmi minisztérium adatai szerint a hadsereg 669 katonát veszített, 1540 pedig megsebesült. Ezzel szemben a Magyar Néphadsereg állományából 185 fő vesztette életét, és 137-en megsebesültek.
Természetesen az összes magyar áldozat számát jóval nehezebb megadni, az elsődleges becslések szerint a harcokban 2500 fegyveres és civil halt meg (ötből négyen Budapesten). A sortüzekben további 300-350 ember vesztette életét, a megtorlások során pedig 229-en. A kórházak legalább 20 ezer sebesültet ápoltak. Végül mintegy 200 ezer ember a kivándorlást választotta.
‘56 emlékeit felidézve a jelen és a jövő számára szól az üzenet, az önzetlen hazaszeretetről, a becsületről, a tisztességről, a szabadságvágyról és a zsarnokság gyűlöletéről.
Európában minden délben értünk, magyarokért szólnak a harangok. A magyar nép évszázadokon át Európa védőbástyája volt. A maga szabadságküzdelmeivel Európa szabadságát is védte. Mégis, amikor ez a kis nemzet a maga szabadságküzdelmeit vívta, a világ bár elismerte, magára hagyta.
Így volt ez 1956-ban is.
1956. október 23-a „a bátorság, az öntudat, a diadal napja volt”. A magyar nép felkelt a szovjet elnyomás és kiszolgálóik, az ávósok uralma ellen.
Ilyen egységes és fenséges talán még nem is volt ez a nemzet. A fegyverrel küzdő fővárosi és vidéki felkelők mögött ott állt az egész ország, a megszállókat kiszolgáló törpe kisebbség kivételével, akiknek utódai ma is a nemzeti érdekeink ellen tevékenykednek.
Az ’56-os forradalmat, akárcsak az 1848-ast, a magyar ifjúság vitte győzelemre. A hatalmon lévők megpróbálták vérbe fojtani a felkelést. Október 24-én már szabadságharc kezdődött. Az itt tartózkodó 5 szovjet hadosztály mellé további 17érkezett, szállta meg és támadta Magyarországot
A Néphadsereg tisztességes katonái otthagyták az egységüket, és a felkelők mellé álltak. Megtagadták a népellenes parancsok végrehajtását.
A változásokba az ávósok nem nyugszanak bele. Szervezkednek a Köztársaság téren a pártházban. November 3-án tárgyalások folytak a szovjet kivonulásról. Maléter Pál honvédelmi miniszter este küldöttséggel Tökölre ment, ahol letartóztatták.
Kádár János November 1-én Moszkvába repült, ahol a szovjet vezetők közreműködésével új kormányt alakítottak, és november 7-i Parlamentbe érkezését követően legalizálta a szovjet megszállókat.
Szovjet tankok ezrei dübörögtek az országban a főváros felé, mielőtt a – második intervenciót – a november 4-i hajnali támadást megindították volna. November 2-án már a Fehérvár felől jövő országúton szovjet tankok százai álltak bevetésre várva. De jöttek Pécs felől, a keleti határ felől egyaránt. Bevonultak a vidéki városainkba, megszállták a repülőtereinket, körbezárták a fővárost és az országot.
A megszállóknak pontos információik voltak a fővárost védő szabadságharcos csoportok elhelyezkedéséről. Ezeket többek között a Tökölre menő küldöttség egyik tagja, Szűcs Miklós ezredes hozta tudomásukra, de segítettek nekik az ávósok is.
Vecsés felől Kispesten át jöttek végig az Üllői úton, a Soroksári úton, hogy a ferencvárosiakat megsemmisítsék. A Juta és Hangya dombon Mecséri ezredes és Kálmán Béla százados a szabadságharcosokkal nem tudták megállítani őket. A budai oldalon Budaörs sem tudta tartani magát a Dunántúlról özönlő páncélosok előtt.
A Boráros téri, Tompa utcai, Práter utcai, Tűzoltó utcai csoportokhoz szinte pontos címre mentek. A Corvin-köz, mint célpont egyértelmű volt. A Baross térieket a Thököly út felől támadták. A kőbányaiakat a Zalka Máté térnél és az Élessaroknál. Budán a Móricz Zsigmond körtér, a Vár, a Széna tér és a Schmidt-kastély volt a fő célpont. Csepelt bombázták is.
Iszonyatos pusztítást végeztek. Halottak és kiégett háborús romok maradtak utánuk mindenütt. A szabadságharcosok, amíg tudtak védekeztek, de menekülniük kellett. A Néphadsereg vezetés nélkül volt, és nem védte az országot, sőt erre a HM-ben lévő hazaáruló katonai vezetőktől parancsot kaptak.
Ha néhány tisztességes magyar katonatiszt egységével nem szállt volna szembe a megszállókkal, a néphadsereg egészét árulással lehetne megbélyegezni.
A szabadságharcosok a budai hegyekbe húzódtak. Sokukat útközben mészárolták le.
A fővárosi utcákon válogatás nélkül szedték össze a fiatalokat. A statárium jegyében a szovjetek legtöbbjüket helyben kivégezték. Ezreket hurcoltak el a Szovjetunióba.
Magyar kiszolgálóik pedig börtönökbe, internálótáborokba gyűjtötték be a szabadságharcosokat.
Grebenyik gárdaparancsnok 1.sz. napiparancsa statáriumot hirdetett, és leszögezte, hogy a magyaroknak a szovjet egységeknek kell engedelmeskedniük.
Megteltek a börtönök Magyarország színe-virágával. Az ifjúság, az értelmiség, a munkásvezetők rácsok mögé kerültek.
Az ’56-os szabadságharc leverését követően minden eddigit felülmúló megtorlás és bosszú kezdődött.
Haynau egyéves rémuralma eltörpül az ’56-ot követő megtorlás mellett.
A halálraítéltek búcsúszavaitól visszhangzottak a börtönök.
A hősök elkaparva, arccal a földbe, egymásra dobálva temetetlenül hevertek.
’56 igaz történéseiről még beszélni sem lehetett.
A megtorlás statisztikai adatai még korrigálásra szorulnak.
A KSH adatai – objektív okok miatt – lényegesen alacsonyabbak a valódinál. Kahler-M. Kiss: Kinek a forradalma?- c. tanulmányukban közölt adatok szerint indokolt 23.761 elítéltről beszélni, és szerintük a kivégzett áldozatok száma is 400 körül van ( ennél sokkal több lehet ). Előbbieken kívül 16-18.000 magyar polgár került közbiztonsági őrizetbe, többek közt a tököli, kistarcsai és más táborokba. 200.000 körül van azoknak a száma, akik elhagyták az országot.
A börtönben lévő szabadságharcosok is vezették az un Gyűjtő vagy más néven Csitvári krónikát, a kivégzésekről, pontosabban a siralomházba vittekről. Ha számolunk is tévedésekkel, igen megdöbbentő a hivatalosan elfogadott 239-400 kivégzett személy mellett az ő ötezer feletti számadatuk, ami ’56 előtti adatokat is rögzített.
A szovjetek által kivégzettekről nem rendelkezünk adatokkal. Ők utcákon, tereken is agyonlőttek embereket, valamint a Ludovika-Akadémia épületében működött egy „Hadbíróságuk”, ahol tolmács és védő nélkül ítélték azonnali halálra az elfogottakat.
A Kárpátaljára történt internálásokkor a foglyokat az uzsgorodi (ungvári) börtönön kívül Sztrij, Drogobics, Csernovci és Sztanyiszlav város börtöneiben helyezték el. Csak az ungvári börtönben a november 15-i jelentés szerint 846 magyar fogoly volt, köztük 23 nő és 68 kiskorú, köztük 9 kislány. Szerov november 19-i jelentéséből kitűnik, hogy ezen kívül is voltak deportálások. A deportálások a szabad világ tiltakozása miatt maradtak félbe.
Ez a világot is formáló magyar forradalom sajnos nem teljesülhetett ki. Nem tehette szabaddá Magyarországot.
Az akkori nemzetközi politikai helyzetben a Hruscsov vezette szovjet agresszió szabad utat kapott a világ másik vezető nagyhatalmától Eisenhower személyében.
Büntetlenül vérbe fojthatták a magyar szabadságot, és megszállhatták az országot.
Egy fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy a szovjet csapatok elhagyják Magyarországot. Az, hogy a Szovjetunió szétesett, az valahol a macskaköves pesti utcákon kezdődött.
Ha végignézünk a magyar történelmen, tapasztalhatjuk, hogy győzelmeink az összefogással, kudarcaink a széthúzással függnek össze. Ellenségeink az osszad meg, és uralkodj elvet alkalmazva kerekednek ma is fölénk.
Mindent meg kell tennünk, hogy ne tudjanak megosztani bennünket. Csak így őrizhetjük meg 56 ifjú hőseinek méltón az emlékét.
Albert Camus világhoz kiáltó szavai ma is érvényesek.
Élők! Emlékezzetek!
„…A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon… Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullania – s ez a vérfolyam most már lassan alvad az emlékezetben… Csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk azt, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra.
A magyar munkások és értelmiségiek… királyi örökséget hagytak ránk, amelyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, melyet ők nem nyerhettek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!”
Soha ne felejtsük el;
’56 igazi céljait – szabadság és függetlenség, semlegesség, nemzeti összefogás és nemzeti út. Melyekből több, még ma is várat magára.
Végre megjelent egy olyan tárgyilagos értékelés 1956. november 4-ről, amely nem a kommunista Nagy Imre valótlanságokat tartalmazó beszédével és a beszéd után történt lelépésével tekinti befejezettnek a forradalom után folytatott szabadságharcot.
Nagy Imre a beszédében valótlanul állította, hogy “csapataink harcban állnak”, mert a kormány részéről nem adtak parancsot a magyar csapatoknak a támadó szovjet csapatokkal szembeni ellenállásra.
Ennek jórészt az volt az oka, hogy Maléter Pál – aki a Kilián laktanyából még október 27-én is lövetett a corvinközi forradalmárokra – a honvédelmi miniszterré történt kinevezése után jelentette ki, hogy “soha nem fog tűzparancsot kiadni a szovjet katonák ellen”.
Tehát november 4-én nem a csapataink, hanem csak a civil forradalmárok és a hozzájuk önként csatlakozott katonák folytatták a megszálló szovjet csapatokkal szembeni ellenállást és szabadságharcot.
Mint a fenti cikkben is olvasható, egyes helyeken a fegyveres ellenállás még november második felében is folytatódott, ezért ezekkel az ellenállókkal szembeni méltatlanság november 4.-én a forradalom és a szabadságharc befejezésére emlékezni.
November 4.-e csak a szovjet csapatok általános támadásának az évfordulója!
Hát igen az akkori katonaság finoman szólva elárulta a hazáját sajnos! DE és ez nagyon fontos, hogy azok az emberel akik egy független törvényes kormányt védelmeztek akár az életük árán is. Viszont nagyon nagy szégyen az, hogy ezeket a hősöket hazaárulónak merték a vértől csöpögő utódok. (neveket szándékosan nem írtam!).
Felesleges lett volna besorozott magyar fiatalok ezreit vágóhídra küldeni és lemészároltatni.
“Gordon”!
Ugye, szerinted az 1956. október 23-án kezdődött forradalmi próbálkozás is felesleges volt, hiszen utólag okoskodva azt lehet mondani, hogy feleslegesen haltak meg a néhány hetes forradalom és szabadságharc, valamint az utána következő megtorlás áldozatai?
Gordon! “Felesleges lett volna besorozott magyar fiatalok ezreit vágóhídra küldeni és lemészároltatni.” Nem igazán értelek de legalább olyan fegyver lett volna a kezükben amivel nagyobb (jobb) hatásfokkal tudtak volna harcolni! Ez az egyik a másik A honvédségnél esküt tesznek a hazáért!!! ezt ne feledd!!!!!!!!!!!!!
Előrebocsátom: a bátyámnak 56-ban menekülnie kellett, s 92-es haláláig kétszer láttam.
Ennek ellenére az a véleményem, hogy 56-ban valakik szándékosan mártírokat csináltak
emberekből. Épeszű ember nem hihette, hogy sikeresen szembeszállhat az oroszokkal.
“?!” ! A baj az, hogy amit “királyerdei” ír az nem egészen tárgyilagos.
Kedves “ebihal”(
Nem “királyerdei” írását, hanem a “mult-kor.hu”-ról átvett vitaindító cikkben leírtakat neveztem tárgyilagos értékelésnek.
2011. november 04., péntek – 17:23
“Gordon”!
Ugye, szerinted az 1956. október 23-án kezdődött forradalmi próbálkozás is felesleges volt”
Nyugi. Arról beszélek, hogy november 4-én olyan méretű haderő zúdult Magyarországra hogy gyakorlatilag minden ellenállás értelmetlen volt (a hősiesség ellenére). Értelmetlen lett volna a néphadsereg besorozott fiataljait nekivezényelni a szovjet hadseregnek, mely akkor szárazföldi fegyvernemekben mindenkinél erősebb volt (USA-nal is).
2011. november 04., péntek – 17:23
“Gordon”!
“Ugye, szerinted az 1956. október 23-án kezdődött forradalmi próbálkozás is felesleges volt”
Nem, nem volt értelmetlen, mert véget ért az 50-es évek diktatúrája és a megtorlás után, a hatvanas évek kezdetétől enyhült a rendszer. a magánéletbe kevésbé szólt bele a reszim. Változott a rendszer karakterisztikája. Tehát sikerült változásokat elérni.
“A honvédségnél esküt tesznek a hazáért!!! ezt ne feledd!!!!!!!!!!!!!” – írja Papi.
Nem felejtem el. Ez egy létező dilemma az adott helyzetben. A tiszteknek el kell dönteniük, hogy eskü vagy az emberei halála. Én arra utaltam, hogy még több ezer fiatal meghalt volna. A ruszkikat semmilyen erő nem állította volna meg. Görgeyt se tekintem árulónak és azokat se akik 1849-ben Világosnál végül nem mentek neki a ruszkiknak.
Meg azokat sem, akik hosszú ostrom után végül feladták Komárom várát. Persze a Zrínyi effektust is megbecsülöm és büszkeséggel tölt el, de azért néha tényleg nem érdemes hogy több halál legyen.
Valamit így is sikerült elérni. Az se kevés. Az utókor az erkölcsi győzelmen túl a mindennapokban elért változásokért is hálás lehet. Sok ember élete élhetőbb lett miután a megtorlás véget ért. Erről 19:21-esemben írtam.
Arról meg még nem is beszéltünk, hogy akár tetszik nekünk vagy akár nem, jelenleg ’56 miatt becsül minket a világ történelmet ismerő része. A többit (pl.: 1848-49) sokkal kevésbé tudják, Trianon is csak nekünk fáj… a ’44-’45-ös őrületről meg ne is beszéljünk.
“Védtük a keresztény Európát 44-45-ben” – szokták mondani a törit felületesen ismerők.
A valóság más: a visszavonuló német nácik (mert nem minden német volt náci) seggét védtük és áldoztuk fel pl. Budapest épített örökségének jó részét…
A világ ’56 miatt becsül minket.
Becsüljük mi is magunkat.
Emlékeztető “Gordon”-nak!
1989. évi XXII. törvény a honvédelemről:
5. § (5) A fegyveres katonai szolgálatot teljesítők katonai esküt tesznek.
Az eskü szövege:
Én …………………………….. esküszöm, hogy a Magyar Népköztársaságnak hűséges katonája leszek.
Alkotmányunkhoz, törvényeinkhez híven, becsülettel teljesítem kötelességemet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsának engedelmeskedem.
Esküszöm, hogy hazámat, annak határait, függetlenségét és alkotmányos rendjét életem árán is megvédem.
Az ellenséggel alkuba soha nem bocsátkozom, ellene mindenkor bátran harcolok. Zászlóinkat, csapatainkat, bajtársaimat el nem hagyom.
Fegyvereinket és egyéb harci eszközeinket megóvom.
A katonai ismereteket elsajátítom.
A nemzetközi hadijog előírásait megtartom, az állam- és szolgálati titkot megőrzöm. Alárendeltjeimről a legjobb tudásom szerint gondoskodom.
Teljes életemben mind békében, mind háborúban szeretett magyar hazám igaz polgárához méltó módon viselkedem.
Az 1956-ban szolgálatot teljesítő katonák is valami hasonló esküt tettek, és az eskü alábbi mondatban vállaltak teljesítése a katona számára nem lehet mérlegelés tárgya:
“Esküszöm, hogy hazámat, annak határait, függetlenségét és alkotmányos rendjét életem árán is megvédem.”
Én senkit nem küldenék vágóhídra egy ’56 novemberéhez hasonló helyzetben. Paragrafusokat lehet betegesen mormolni, de az élet felülír(hat)ja azokat.
Nem hazaáruló az aki nem áldoz fel fiatal életek ezreit/tízezreit egy vesztett ügy oltárán. A fegyveres ellenállásnak nem volt értelme. Ezt sokan belátták, többek között a forradalmárok is, akik a város különböző pontjain több esetben pont a lakosok kérésére adták fel állásaikat (ne pusztuljon a civil lakosság, az épületek és az infrastruktúra).
Nem szabad mindent és mindenkit feláldozni. A város nem lehet a végtelenségig hadszíntér. Nem erőd, hanem emberek élnek benne.
Nem tetszik nekem a Gordon-féle “Törtszív kisasszonyos” (Csaba Péter! Ki az?) megközelítés, ugyanis vágóhídra a marhákat küldik.
A magyarok szabadságáért küzdők nem marhák. Sajnos nemzeti ünnepeinken csak a vesztes “marháinkra” emlékezünk.
Ilyen alapon ítélik el azokat, akik Doberdónál, vagy a Don kanyarban estek el.
A harcokat vezetők, tábornok, nem mindig nyernek, általában 50% veszít, ez az arány a forradalmakban 20% alatti a győztesek aránya. De ők a hősök. Ők akikre ma emlékezünk, kevesen.
Ők azok, akik Csepelen a legtovább tartották magasan a forradalom fáklyáját.
Őértük égnek az ablakokban a mécsesek.
Ceterum censeo…A kommunista, ha kinyitja száját hazudik, ha kinyújtja kezét lop.
“Gordon”! Az 56-os forradalomban és szabadságharcban a Magyar Néphadsereg alaposan leszerepelt.
1956-ban a Magyar Néphadsereg létszáma 125 ezer fő katona + 25 ezer fő polgári alkalmazott volt.
Rendelkezésükre állt kb. 700 harckocsi és több mint 5.000 löveg, továbbá több vadászrepülő és bombázórepülő hadosztály.
A november 4.-i támadásban szovjet részről az Magyar Néphadsereg 1/3-ának megfelelő szovjet erők vettek részt, de ennek ellenére a szovjet főparancsnok hadijelentésében az alábbiak olvashatók:
“November 4-én hajnalban csapataink megkezdték Magyarország területén
a rend helyreállítását és a népi demokratikus hatalom visszaállításával kapcsolatos
hadműveleteket, melyek során a Magyar Néphadsereg alakulatait a szórványos
ellenállás ellenére lefegyverezték és szétkergették.”
Ez a szégyenteljes eredmény annak volt köszönhető, hogy a tisztikar 65 %-a párttag, a többi pedig tagjelölt vagy a párt ifjúsági szervezetének a tagja volt, és kevés kivételtől eltekintve ugyanúgy szovjetbarát volt, mint Maléter Pál honvédelmi miniszter.
Jól szemlélteti az Magyar Néphadsereg teljesítményét az is, hogy a harcokban a szovjetek 669 katonát veszítettek és 1540 sebesültjük volt.
Ezzel szemben a Magyar Néphadsereg állományából 185 fő vesztette életét, és 137-en sebesültek meg, de ezek döntő többsége dezertőrként a szabadságharcosok oldalán harcolva esett el, vagy sebesült meg.
Ugyanakkor kb. 2500 fő fegyveres civil halt meg a harcokban (ötből négy Budapesten).
“1956-ban a Magyar Néphadsereg létszáma 125 ezer fő katona + 25 ezer fő polgári alkalmazott volt.
Rendelkezésükre állt kb. 700 harckocsi és több mint 5.000 löveg, továbbá több vadászrepülő és bombázórepülő hadosztály.
A november 4.-i támadásban szovjet részről az Magyar Néphadsereg 1/3-ának megfelelő szovjet erők vettek részt” Idézte: ?!
Olvasataimmal egyeznek a számok. Nekünk ez állt a rendelkezésünkre és semmi más.
Azt meg ne feledjük el, hogy a Szovjeteknek meg ott volt még körülbelül 20X ennyi, azonnal mozgósítható haderő, fegyverzet.
Ezzel épeszű dolog lett volna szembe menni?
Megőrült aki azt állítja, hogy a szovjet hadsereget a magyar néphadsereg meg tudta volna állítani.
“?!” még nem jött rá (szomorú, mert állítólag katona volt), hogy egy hadsereg “üzemeltetéséhez” nem csupán fegyverekre van szükség, hanem hátországra, ellátmányra is (üzemanyag, élelem, szállítás, lőszerek, orvosi ellátás, kommunikáció, alkatrészek stb.).
Ráadásul a semleges Ausztriát leszámítva nem éppen baráti államok vettek körül minket. A románok is szívesen bejöttek volna (esetleg a Tiszántúl egy részét leszakítandó).
Kinek hiányzik ez?
folyt.köv
“?!”szerintem nem gondolja komolyan, hogy győzhettünk volna egy Szovjetunió elleni nyílt háborúban.
Magyar gyerekek/fiatalok tízezreit feláldozná egy vesztett ügy oltárán?
Nem szabad lerombolni a teljes országot, ha fegyverrel nem győzhetünk. Nem lett volna értelme egy komolyabb vérfürdőnek. A fiatalok ha lejár a seregben az idejük, akkor leszerelnek. Menjenek haza, éljék az életüket, dolgozzanak, szeressenek, küzdjenek, alapítsanak családot. Nem kell apokalipszist csinálni.
A katona nem a saját életét védi, hanem a honfitársaiét! Évszázadokon, sőt évezredeken keresztül ezért tartották el az emberek ezen társaikat, hogy baj esetén akár életük árán is védjék meg a hordát, a nemzetséget, a törzset, a törzsszövetséget, az államba szerveződött embereket. Amely katona ezt nem teljesíti, az becstelen, ingyenélő! 56-ban a magyar fiatalok örök példát szolgáltattak hazaszeretetből, vérüket bőven hullatták a magyar nép szabadságáért, önrendelkezéséért. Én minél több visszaemlékezést látok 56-ról, annál inkább csodálom hazám 56-os fiait, lányait. Csodálatos az az összetartás, együttérzés, ami akkor összerántotta amúgy széthúzó természetű népünket! Nem hiszem, hogy ez valaha még megismétlődik!
“?!” szerint:
2011. november 04., péntek – 20:07
Akkor Január 1-től, amire felesküdtünk, az érvénytelen lesz, nem?
“Alkotmányunkhoz” miatt…
“A katona nem a saját életét védi, hanem a honfitársaiét!” – írja Vátesz.
Ő miért nem áldozta fel magát mikor katona volt?
Hisz akkor is itt voltak a szovjet megszállók?.
Szájhős. 🙂
Még harcolhatok a utolsó töltényig, most sokkal nagyobb veszélyben vagyunk mint 56-ban! Akkor a függetlenségünk, önrendelkezésünk volt a tét, ma a létünk. A tankok elfoglalták az országot, a bankok viszont a magyarság kipusztulását készítik elő. A végsőkig eladósodott emberek nem mernek gyermekeket vállalni, elvándorolnak vagy öngyilkosok lesznek. A helyüket átadják a sivatagi népnek, amely szűkében van az édesvíznek, s amelynek szomszédai a túlszaporodással a létüket fenyegetik!
De mikor áldozod már fel úgy magad, amiről beszéltél?
Számomra így nem vagy hiteles.
Lehet hogy egymás ellen fogunk harcolni, s te a sivatagiak oldalán leszel “idegenvezető”!
😉
Csak lássalak már egyszer harcban!
Mert eddig csak beszéltél a harcról… 😉
Vigyázz, mert én voltam katona 11+7 hónapig, tartalékos főhadnaggyá léptettek elő 1996 okt. 23-a alkalmából. Téged is jól tudnálak vezényelni, egy-kettő, egy, jobbra át!
Egyébként a magyarokat az amerikaiak a világ legjobb katonáinak tartják! 125 honvéd két napig feltartott 5000 oroszt, s mind egy szálig elvesztek, de egy sem adta meg magát!
“Gordon”!
Te igen keményen szoktál ítélkezni Horthy Miklós kormányzó felett, mert szerinted felelőtlenül belevitte Magyarországot a II. világháborúba, továbbá azért, mert szerinted elügyetlenkedte 1944. október 15.-én a háborúból való kiugrási kísérletet.
1944-ben, 1956-ban is kb. ugyanazok a kényszerhatások érvényesültek, és 2011-ben is ugyanazok érvényesülnek.
A II. világháborúba való belépéskor a kis Magyarország érdekében Horthy Miklós pontosan ugyanúgy kénytelen volt az európai kontinens országait leigázó őrült Hitlert kiszolgálni, mint ahogy jelenleg Orbán Viktor olyan nyikhajokat kénytelen kiszolgálni mint pl. Barroso, aki 1975-ben még egy maóista ifjúsági szervezet vezetője volt Portugáliában, vagy az éretlen Barack Obamát azzal, hogy a tőlünk többezer km-re lévő Afganisztánban magyar katonák is részt vesznek az amerikaiak piszkos háborújában.
1944. október 15-nek és 1956. november 4-nek pedig az a közös vonása, hogy 1944-ben a Magyar Honvédség németbarát tisztikara ugyanúgy hagyta cserben Horthy Miklóst, mint ahogy 1956-ban a Magyar Néphadsereg szovjetbarát tisztikara cserbenhagyta Nagy Imrét akkor, amikor Nagy Imre a rádióban azt közölte a világ felé, hogy “csapataink harcban állnak”.
Mindkét esetben az történt, hogy az idegenszívű magyar tisztek cserben hagyták (elárulták) az aktuális magyar kormányt, és ezt soha nem lehet nekik elfelejteni.
A fentiekből következik az is, hogy nem szabad különböző mércével mérni Horthy Miklós, valamint Nagy Imre és Orbán Viktor miniszterelnök cselekedeteit, még “Gordon”-nak sem, mert a körülményeket soha nem szabad figyelmen kívül hagyni!
Az idegen
Ennek az “?!” izének teljesen elment az esze ?
Ezeket a baromságokat biztos az ikertestvéreddel együtt találod ki mert egyedül nem lehetsz ennyire megátalkodott hülye.
Mennyi provokátor, és még több okoskodó.
Nem értem az egészet!Itt van ennyi zseni és mégis csak itt tartunk.Az egyik 30 évesen(nagyapó)ossza az észt,azt amivel még véletlenül sem rendelkezik.A másik le hülyézi a világ vezető politikusait abból indulva ki,hogy Ő sokkal okosabb náluk és nem is érti mért nem Ő
rá hallgatnak.Aztán van katonai zsenink is!!Ő bizony tudja hogyan kellet volna a Szovjet erőkkel
felvenni a harcot.Az nem baj,hogy a mi 700 harckocsinkkal szemben ők 2000 tankkal érkeztek
és ha szükség lett volna rá órákon belül még 7000-ret tudtak volna ide vezényelni!!Szerénységem viszont látta mire voltak képesek Szovjet elvtársaink!Bizony,bizony
nov.4.-e a gyász napja.A nagy orosz medve ezen a napon taposta el a forradalmat!Tetszik az ügyeletes zseniknek vagy nem de az adott időben esélyünk sem volt arra,hogy győzelemre vigyük a FORRADALMAT!!!
Kedves Gordon sok baromságot adtál elő a hazafiságról és a haza védelméről. (bocsi)
Tudomásul kell venni, hogy hódítók mindig voltak és lesznek. Hol ezek, hol azok válnak azzá, amivé.
Volt már példa, hogy egy nép miként szállt szembe a hódító fasisztákkal, és fordítva.
Megváltozott a világ már a hódítás eszköze is más lett. – A lóvét használják fel a világ hatalmasai az ócska bank világ segítségével.
Jól bekajáltatnak, hogy jaj de szépvilágot fogunk magunknak építeni. Tömnek a lóvéval, közben lezüllesztik az országot.
Már akkor is tudják, hogy soha nem tudjuk visszafizetni a lóvét, amikor adják.
És, hogy a népeknek a gerince is megroppanjon virtuális válságot, idéznek elő.
Majd fenyegetőznek és megszégyenítik a kis nemzeteket.
56-ban még vártuk a segítséget. Szuezre meg a f- som tudja mire hivatkozott a nyugati világ.
A mai napig sem érkeztek meg az ENSZ katonák. Szóra sem méltattak bennünket. Itt maradtunk magunkra martalékul a dögkeselyűknek.
Azért büszkén mondhatja ez a kis nemzet a világnak Európának, hogy megállítottuk a fenevadat.
Eltakarodtak!
Gordon!
Azt mondja a Fater, vésd jól az eszedbe, hogy a szabadságharc az soha nem lehet „vágóhíd,” mint ahogy ócska hasonlatodat használod.
Csak így tisztelettel, – szabadság harc!
Mint ahogy Zrínyi sem a vágóhidra vitte seregét. Eger védői sem érezhették, hogy vágóhídon vannak.
A nyugati demokráciák többször tanújelét adták annak,hogy számukra mi nem vagyunk fontosak. Erről már régebben folytattunk egy kimerítő eszmecserét.Az U.S.A. nem avatkozott be
1956-ban, egész egyszerűen azért mert nem az ő érdek szférájához tartoztunk.Aztán ott volt a szuezi válság!A nyugat számára a csatorna használata jóval fontosabb volt mint Magyarország.
Ez nem is csoda,hisz Nasszer erősen Szovjet barát politikát folytatott!Így aztán a nagyok meg egyeztek,a kis Magyarország pedig veszített.A csatorna válság megoldódott,a Szovjet be
avatkozást pedig a két ország ügyének tekintették!Az U.S.A. nem kereste a bajt magának!
A SZ.U.1956-ban a világ második katonai hatalma volt.Valójában senki sem tudta milyen erővel rendelkezik.
Mi viszont megtapasztalhattuk!!
“Mint ahogy Zrínyi sem a vágóhidra vitte seregét.” – mondja a fater.
Nem, mert őket amúgy is kivégezték volna a törökök. Szokás volt a várakat feladó harcosokat lekaszabolni.
Gordon! Zrinyi szigetvári hőstette 1566-ban történt!Eger várát 1552-ben védte meg Dobó István!1956-ban azért egészen más volt a helyzet!Más volt az ellenség!
Igen. Más volt a helyzet és más volt az ellenség. A háború menete is is más volt, a haditechnika is más volt. Épp erről beszéltem 15:40-esemben.
Zrínyiék úgy vállalták a rohamot, hogy sejthették: ha feladják a várat, akkor le lesznek kaszabolva….
… akkor már inkább a hősies kirohanás…
… jobban mutat az életrajzban. 🙂
Ezzel szemben 1956-ban (Nándorfehérvár 500. évfordulóján) a magyar néphadsereg 125 ezer katonájára nem várt kivégzés, ha feladja az országot (bázisain marad), tehát értelmetlen lett volna vágóhídra küldeni magyar fiatalok tízezreit.
Gordon írta: “Szokás volt a várakat feladó harcosokat lekaszabolni.”
Te már csak tudod, a zsidók Jerikó elfoglalásakor nemcsak a harcosokat, hanem mindenkit, beleértve a nőket és a csecsemőket is, mind kiirtották! Így aztán nem mondhatjuk, hogy a németek tulajdonképpen a jerikóiak késői leszármazói voltak! 😉
A szombati 20:50-es hozászolásomban erről írtam! Arról senki sem ejtett szót milyen volt a magyar haderő felszereltsége.Nem a mennyiség a minőség az amiről szólok.A T 54-es harc kocsi
korának legjobb tankja volt.Először nálunk vetették be élesben és ebből a szovjet erők legalább
1500db-bal látogattak meg minket!Aztán ott voltak a Joszif Sztálin nehéz harckocsik.Kézi fegyverként pedig AK-val voltak felszerelve.A honvédségnél ekkor még a PPS volt hadrendben.A
Magyar Néphadsereg kizárólag T 34-es tankokkal rendelkezett!Értelmetlen volt volna minden ellenállás.Ezt persze azok a önjelölt szakértök akik itt osszák most az ÉSZT honnan is tudhatnák!
Gordon!
56. után is kivégezték a forradalmár fiatalok ezreit és gyerekeket. – vagy vártak, míg nagykorú lesz.
Szóval továbbra is ócska dolognak tartom a hasonlatod a szabadságért küzdő emberek áldozatos harcát a vágóhídhoz hasonlítani.
Összetéveszted továbbá a háborút és a forradalmat, is mint fogalmat.
Lényeges különbség van kettő között.
Lényeges a különbség van a honvédség szerepvállalásában is.
Más a rabló hadjárat az országok között és más a szabadságra vágyó elkeseredett emberek harca, forradalma az adott politikai rendszer ellen.
Nagy gáz volt az egész! – az ENSZ csapatok ide küldése.
Mert ugye a világégés után a szövetsége nyugati hatalmak lökték kis országunkat koncnak oda a ruszkiknak, mint a “szövetségesüknek”. Nem is értem miért vártuk akkor, hogy az ENSZ rendfenntartókat a szabadságért küzdő emberek megsegítésére hazámba küldik.
Jeniszej!
Kádárék több embert végeztettek ki mint Haynauék. Ez a tény. Azonban az mendemonda, hogy több ezer embert kivégeztek volna. Kevesebb mint ezer embert végeztek ki.
“Összetéveszted továbbá a háborút és a forradalmat, is mint fogalmat.
Lényeges különbség van kettő között.”
Bizony lényeges különbség van, mert 1956-ban a forradalom október 23-án volt (plusz 22-i előzmények)… amikor a ruszkik megjelennek az már szabadságharc volt a mi részünkről. A ruszkik részéről háború.
folyt.köv
“Más a rabló hadjárat az országok között és más a szabadságra vágyó elkeseredett emberek harca, forradalma az adott politikai rendszer ellen.” – írja Jeniszej.
Ez így van. Ez a felhatalmazás és legitimáció érdekes kérdésébe vezet be minket (háborús ok pl.). Egy szabadságharc idején “legitim” megölni az ellenség reguláris katonai erejéhez tartozó embert, de pl. nem legitim a határt átlépve az ellenség civil társadalmát támadni (ezért nem legitimálja semmi pl. a civilek ellen korunkban végrehajtott terrorcselekményeket sem). Erről korábban már többször írtam.
Szerencsére utóbbi szempontjából ’56 tiszta. Mi nem robbantgattunk lakóházakat Moszkvában.
Ezért külön köszönet az akkoriaknak. Megőrizték a szabadságharc tisztaságát. Így van szilárd, tiszta erkölcsi alap amire építkezni lehet.
“Nem is értem miért vártuk akkor, hogy az ENSZ rendfenntartókat a szabadságért küzdő emberek megsegítésére hazámba küldik.” – kérdezi Jeniszej.
Talán mert volt rá példa, hogy küldtek katonákat egy államba.
Korea esetében megtették.
Jó nagy háború lett belőle.
Szerintem összességében jobban jártunk, hogy nem jöttek nyugati csapatok. Nagy háború lehetett volna belőle és a fejünk fölött, a hazánkban zajlott volna. Már ’44-’45-ben is el kellett volna kerülni hogy hazánk hadszíntérré változzon.
Jóságos 20:43-masával egyetértek.
El kellene merülni hadtörténelemben mielőtt valakik szamárságokat firkálna be ide. Pl. illene tudni hogy mi az a T-54 meg T-34.
Jó alap ha a potenciális fórumozó legalább ennyit tud.
Gordon!
A példának felhozott Koreai konfliktus a háború volt a javából!
Felhívtam a figyelmedet, a szabadságért küzdő népek forradalma az nem háború és még kevésbé “vágóid”.
Összetéveszted továbbá a háborút és a forradalmat, is mint fogalmat.
Lényeges különbség van kettő között.
A háborúk azok rabló jellegűek. A szabadságért küzdők harca meg forradalom. A léhűtő politikai hatalommal szemben.
Hazugság volt 56-ban azt világgá kürtölni azt a hazugságot, miszerint „csapataink harcban állnak”.
Jeniszej szerint:
2011. november 06., vasárnap – 23:54
Van a szabadségért vívott háború, amit “polgárháborúnak” szoktak mondani. ’56-ban ez a kijelentés igen kétértelmű volt, ahogy írod.
Nem a szuezi válság miatt nem jöttek az amcsik, csak nem akartak egy III. világháborút kirobbantani, de a nem ismert Szovjet fegyvereket sem itt akarták “megkóstólni”.
Annak ellenére, hogy szóra sem érdemes egyedeknek tekintem az olyan gumigerincű patkányokat akik a győzelem előzetes mérlegelésének az eredményétől függően tartják szükségesnek a haza fegyveres védelmét, a téma lezárásaként, az alábbiakban néhány mondattal reagálok a két gumigerincűnek, “Gordon”-nak és “Joságos”-nak az írásaira:
“Gordon” írta:
– “november 4-én olyan méretű haderő zúdult Magyarországra, hogy gyakorlatilag minden ellenállás értelmetlen volt.”
(November 4.-én sem a kormány, sem a katonai vezetés nem tudta, hogy milyen erővel támadnak az oroszok. Egyrészt azért mert a tárgyalásokon az oroszok csapatkivonásról beszéltek, másrészt azért, mert azok a szovjetbarát tisztek, akik november 4. után rögtön beálltak a megtorlásokat végrehajtó karhatalmi tiszti különítményekbe, minden eszközzel akadályozták, hogy a katonák felvegyék a harcot az oroszokkal.
Vitathatatlan tény, hogy a szovjetbarát magyar tisztikar nem azért nem vitte harcba a beosztottjait, mert meg akarta kímélni őket, hanem azért, mert a szovjetekhez hűségesebbek voltak mint a hazájukhoz és a Nagy Imre által vezetett kormányhoz.)
– “véget ért az 50-es évek diktatúrája és a megtorlás után, a hatvanas évek kezdetétől enyhült a rendszer. Tehát sikerült változásokat elérni.”
(Az irhájukat féltő gumigerincű patkányok már 1957. április 4.-én és május 1.-én is fenntartás nélkül ünnepelték a forradalmat a Nagy Imrével együtt alakított kormányt eláruló Csermanek-kádár Jánost és bandáját, és nem kockáztatták az irhájukat annak ellenére sem, hogy akkor még semmi remény nem volt a pozitív változásra.
Az a felháborító, hogy ezek a gumigerincűek most még igazolni is próbálják a gyávaságukat azzal, hogy értelmetlennek nevezik a fegyveres ellenállást.)
– “A tiszteknek el kell dönteniük, hogy eskü vagy az emberei halála.”
(Csak a gumigerincű patkányok vallják ezt a nézetet. Ha egy a hazájához és az esküjéhez hű tiszt arra kap parancsot, hogy szükség esetén az emberei és a saját élete feláldozása árán is biztosítsa egy katonai művelet sikerét, akkor nem mérlegelhet, hanem az élete árán is köteles teljesíteni a harci feladatait. De ezt Ti nem érthetitek!)
– “jelenleg ’56 miatt becsül minket a világ. Becsüljük mi is magunkat!”
(Undorító számomra, amikor az utólag esélytelennek látszó fegyveres ellenállást eleve helytelenítő gumigerincű figurák osztozni kívánnak a világ megbecsülésében azzal a néhány ezer emberrel, akik bátran vállalták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal szemben, és ki is szorították őket Budapestről.
A Szabadságharc november 4.-e utáni kimenetelét alapvetően a szovjetbarát tisztikar árulása mellett az is lényegesen befolyásolta, hogy október végén Nagy Imréék a szabadságharcosok nagy részét lefegyverezték.
Ezek együttes következményeként állt elő az a helyzet, hogy amikor az ENSZ-ben napirendre kerülhetett a magyar-kérdés, addigra nem volt jelentős ellenállás Magyarországon, ezért okafogyottá vált a nemzetközi fellépés. Pedig ha magyar katonaság teljesítette volna a kötelességét, akkor ENSZ támogatással egy Ausztria státuszához hasonló semleges státusz is kijöhetett volna a forradalom és szabadságharc eredményként.)
A másik gumigerincű “Joságos” írta:
– “A honvédségnél ekkor még a PPS volt hadrendben. A Magyar Néphadsereg kizárólag T 34-es tankokkal rendelkezett! Értelmetlen volt volna minden ellenállás.”
(Ha a szabadságharcosok az elavult kézi fegyvereikkel és benzines palackokkal vissza-vonulásra tudták kényszeríteni a szovjet csapatokat, akkor a sokkal jobb kézi fegyverekkel felszerelt és nehéz fegyverzettel is rendelkező magyar hadsereg fel tudta volna tartózni a szovjet csapatokat egy ENSZ határozat meghozataláig, de e helyet az esküszegő és áruló tisztikar nagy része beállt karhatalmistának és a szovjetek elleni fellépés helyett a forradalmárok és szabadságharcosok üldözésében jeleskedett.)
-“Szerénységem látta mire voltak képesek Szovjet elvtársaink! Az adott időben esélyünk sem volt arra, hogy győzelemre vigyük a FORRADALMAT!!!”
(Fentebb az ilyen figurákról beszéltem, akik még ma is nagy betűvel emlegetik a “Szovjet elvtársaikat”, miközben cinikusan arról írnak, hogy “esélyünk sem volt arra, hogy győzelemre vigyük a FORRADALMAT!”, pedig a legcsekélyebb szándék sem volt bennük a FORRADALOM gőzelemre vitelére.)
A fentiek miatt visszautasítom, hogy ezek a gumigerincűek akarják meghatározni, hogy mit gondoljunk Mi többiek az 1956-os forradalomról és szabadságharcról.
Zoli049!
“Polgárháború” ?
Mit nem mondasz.
Ne hagyd, hogy a bértollnok megtéveszen.
Zoli049!
Hol irtam ilyet????
Lehet ,hogy már nem emlékszem vissza?
“Van a szabadségért vívott háború, amit “polgárháborúnak” szoktak mondani. ’56-ban ez a kijelentés igen kétértelmű volt, ahogy írod.”
Jeniszej szerint:
2011. november 07., hétfő – 01:34
… Nekifutok újra! 🙂
Jeniszej szerint:
2011. november 06., vasárnap – 23:54
“a szabadságért küzdő népek forradalma az nem háború” Írtad Te.
Én meg azt, hogy van még a polgárháború, vegyük Libiát. A szabadságukért harcolt a nép egyik és a másik oldala egymással.
’56-ban ez a kijelentés igen kétértelmű volt, ahogy írod.” Írtam én,
erre, amit írtál Te:
“Hazugság volt 56-ban azt világgá kürtölni azt a hazugságot, miszerint „csapataink harcban állnak”.”
A lényeg, hogy a szabadságért lehet vívni háborút, polgárháború néven, meg ’56-ban nem volt ez jó és egyértelmű bejelentés, hogy “csapataink hadban állnak”.
Kedves nekifutó barátaim! 😉
A népek forradalma a szabadságért elnyomó kizsákmányoló rendszerrel szemben mindig túlerővel szemben indul meg.
A szabadságért küzdők legtöbbször egy álig felfegyverkezett a hatalom, rezsim pribékjeivel szemben, legtöbbször békés fegyvertelen tüntetéssel indul.
A Fegyvertelen tömeg mindig álig felfegyverkezett hatalom söpredékével áll szemben, és vívja meg egyenlőtlen küzdelem árán harcát.
Mindig a fanatikus szabadságra vágyókból lesznek az áldozatok a hősök.
Áldozat nélkül a társadalom csak nagyon ritkán változik vagy változott meg.
Most itt következhetne a forradalomhoz vezető út megmagyarázása. Azt is, már sokan mások is leírták, hogy mikor következik be a forradalom a társadalmakban.
Egy kiszélesedett szabadságért indult forradalom soha nem hiába való a túlerővel szemben, mert ha el is bukik a forradalom, de így az eszme az tovább erősödik.
Forradalmak sorozata indult a környező országokban, a világban Kis Hazánk 56-os forradalma után.
Az eredmény az lett, hatalmas erővel rendelkező agresszor eltakarodott és győzött a hősök álma a Szabadság a túlerővel szemben.
Kedves barátaim remélem, belátjátok a szabadságért indult népek forradalmát soha nem szabad a “vágóhídra hajtott” marháihoz hasonlítani, mint amiket, “akiket” odahajtanak.
A szabadságért küzdőket, ha hajtja is valami az a szabadság eszméje!
Ez azért nagy különbség, mint az ócska bértollnokok által használt hasonlat és a Gordon szójárásában használt hasonlat.
Ha parancsot adsz a néphadsereg besorozott fiataljainak egy értelmetlen harcra, az nem önkéntes vállalás, az az ’56-os helyzetet figyelembe a vágóhídra hajtással egyenlő.
Mint ahogy a Don-kanyar is vágóhíd volt…
Gordon!
Azt hazudta valaki 56-ban, amit a saját fülemmel hallottam akkor! “Csapataink harcban állnak.”
Mi volt ez, ha nem provokáció!
Vajon kinek a megbízásából hangzott el az a valótlanság.
A Forradalmunknak mindig csak csoportjai voltak. Így a Jutadombi, Corvin közi és a többi.
Harcban álló csapatok csak egy provokátor eszmevilágában jelenhetett meg amit világgá is kürtölt.
A magyar honvédség nem emelt kezet a forradalom ellen, leszerelt és civilként fiaink a nép mellé álltak. Szerencsére így hadat sem, üzenhetett senki sem. Igaz a másik oldalon ezt szerették volna berángatni egy háborúba az országot.