Mno.hu
A forradalom napjaiban a Divatcsarnokot védte, később sortűz elé állították, és tömegsírba hajították. Dózsa László színész-rendezőként önmaga helyett 1956 kudarcát siratja, de nem nyugszik, és a színpadon állít emléket a pesti srácoknak.
– Hogyan szokott készülni október 23-ra? Ez a nap azért az ön számára egészen mást jelent, mint a többségnek.
– Számomra az ünnep egyben a gyász napja is, sajnos. Élénken élnek bennem annak a napnak az emlékei, amikor megtámadták Budapestet. Ha október 23-ra gondolok, először mindig az Egmont-nyitány jut eszembe, aztán pedig a szovjet támadás képkockái.
– Hogyan kezdődött az ön forradalma?
– A Lehel tér környékén laktam, és hallottam a kiabálást: „Aki magyar, velünk tart”. Én ne lennék az? – kérdeztem magamtól, aztán gyorsan felugrottam az egyik kocsira. Azt szeretném leszögezni, minden tiszteletem a Corvin-közieké, de hasonlóan komoly harcok dúltak a Rákóczi úton, az Üllői úton, a József körúton, a többiről nem is beszélve. Ők talán kisebb figyelmet kaptak utóbb, pedig ugyanolyan hősökről van szó. A történészek hajlamosak a látványosabb oldalát megfogni a dolognak. Donáth Árminék az Astoriánál vagy Priska Tamásék a Royal Szállónál ugyanolyan véres harcokat vívtak, mint a Corvin-köziek.
– Önöknek hol volt a harcállása?
– Mi egészen október 30-ig a Divatcsarnoknál harcoltuk, és úgy mentünk haza, hogy győzött a forradalom. November 4-én azonnal visszamentünk oda, de ekkor nagyon komoly tüzérségi támadás érte Budapestet. Másfél-két napig tudtuk tartani az állásunkat, majd megadtuk magunkat. Nem szívesen beszélek erről, ezerszer kellett már elmondanom, újraélnem. A Szövetség utca és a Rákóczi utca sarkán lévő Rákóczi mozi elé állítottak fel bennünket, és géppisztollyal tüzet nyitottak ránk. A golyó a nyakamon ment át, összeestem, ezután rádobtak egy tojásaknára. Súlyos fejsérüléseket szenvedtem, rengeteg szilánk fúródott a koponyámba. Bevittek a Szövetség utcai kórházba, és megoperáltak. A forradalom leverését követően lassan begyűjtötték a sebesülteket, engem a Mosonyi úti rabkórházba szállítottak át. Itt egy vallatótiszt teljesen szétrúgta a fejemet, a hallócsontjaim egy része ekkor ment tönkre. Több társammal együtt a Kerepesi úti temető egyik sarokparcellájába vittek, és bedobtak egy gödörbe. A sírásók parancsot kaptak, hogy élve ássák el a sebesülteket, halottakat. Ketten közülük máshogy döntöttek. Meglátták, hogy mozog a kezem, és kihúztak a tömegsírból. Ezután a Szabolcs utcai kórházba kerültem, ahol újra megoperáltak.
– Ezután már nem is keresték?
– Sokan feltették már ezt a kérdést, és végül meg is találták a választ. Előkerült a vallatási jegyzőkönyvem, amin rajta volt a vérem, ez alapján sikerült azonosítaniuk. A papíron az állt: „Nem vallott, eltemetve”. A forradalom leverését követően tehát papíron már nem léteztem. Ennek ellenére azonban a főiskolára való bejutásig nagyon sokan segítettek, hogy „eltűnjek szem elől”. 1964-65 tájékán már „lehetett beszélni” erről, akkor sokan értesültek a sorsomról.
– Említette, hogy ezredjére kell már elmesélnie ezeket a tragikus élményeket. Nem fájó újra és újra felszakítani a sebet?
– A fájdalom nem a saját élmények miatt maradt meg, hanem annak a perspektívának az elvesztése miatt, hogy a forradalom nem érte el a célját. Hiszen ez az ország már rég nem itt tartana, ha akkor győzünk. Sokszor beszélgetek hadtörténész barátaimmal, akiknek az a véleménye, hogy óriási hiba volt Tökölre menni és a szovjetekkel tárgyalni, a magyar légierő ugyanis nagyon erős volt akkor. A Záhony felől a 4-es úton dübörgő szovjet tankokat egy komoly szőnyegbombázással le lehetett volna söpörni. Egyértelmű persze, hogy ezután is le tudtak volna győzni bennünket, de ezután már talán nehezebb lett volna. Addigra véget ért a szuezi válság, ami komoly diplomáciai lehetőséget jelentett volna.
– Az ön emlékei megegyeznek a történészek által felvázolt képpel?
– Nagyságrendileg többen haltak meg a forradalmárok közül, mint azt a történészek vélik. Rengeteg bajtársam volt, akinek a sorsa máig ismeretlen. Budapest azokban a hetekben tele volt „hullagúlákkal”, több tízezer holttest hevert az utcákon, a temetők is „megteltek” velük. Nagy Imre szavai, miszerint csapataink harcban állnak, olyan szinten lelkesítően hatott ránk, hogy ezek a tízezrek gondolkodás nélkül áldozták fel magukat a forradalomért. Tisztelet azoknak a hazaszerető embereknek, akik felvették a harcot. Sajnos a honvédség egészéről ez már nem mondható el.
– Az ’56-os szerepvállalása mennyiben befolyásolta színészi karrierjét?
– Elég nagyszájú gyerek voltam, úgyhogy amikor a főiskolán megkérdezték, mi az a seb a nyakamon, felálltam, és azt válaszoltam: forradalmár voltam. Harsányi Gábor utólag azt mesélte, a hideg futkosott a hátán akkor. Sosem hallgattam el a múltamat, úgyhogy azt mondhatom, befolyásolta a sorsom alakulását a forradalmi szerepem. Ádám Ottó tehetségesnek tartott, és felvett a színművészeti főiskolára. Utána is rengetegen segítették a pályafutásomat, de azért voltak, akik nem mertek szeretni.
– Érte valaha olyan támadás, hogy az Érdemes Művész kitüntetést vagy más díjat ’56-os múltja miatt kapta meg, nem pedig szakmai alapon?
– Nem nagyon érhetett, mert Kerényi Imre már 20 évvel ezelőtt felterjesztett az Érdemes művész-díjra. Korábban azonban a színházi nómenklatúra megtette áldásos hatását. Most Dörner Györgyöt támadják igen erőteljesen, korábban viszont bebizonyosodott, hogy az „úgynevezett jobboldali színházak” nagy sikerrel működnek. Veszprémben Eperjes Károly, Szolnokon Balázs Péter végez nagyszerű munkát, pedig korábban rengeteget támadták őket. Az Újpesti Színház, és személy szerint én is megkaptam a magamét, de a színikritikusok megvédtek bennünket. Egyesek sokszor feltették a kérdést: minek magyar drámát játszani, minek Németh Lászlót rendezni? Én azt mondom, ha Németh László elavult, akkor Shakespeare és Szophoklész is az.
– Úgy tudom, nemsokára újabb jeles kitüntetést vehet át.
– A Nagy Imre-díjra terjesztettek fel, és immár biztossá vált, hogy megkapom. Nagyon büszke vagyok rá. Ha úgy vesszük, 50 évvel ezelőtt ő volt a főnököm. Ő maga nyomtatta ki azt a jelvényt, melyet később megkaptunk néhány bajtársammal. Bibó István is elnyerte ezt a kitüntetést, szóval határtalan örömöt jelent, hogy engem is érdemesnek találtak rá.
– Október 23-án debütál a Pesti srácok az Újpesti Színházban. Rendezőként fontosnak tartja a forradalom megjelenítését?
– Nagyon fontos a kérdése, ugyanis ma már mindenki ötvenhatosnak tartja magát. Olyanok is hirdetik magukat, akik ott sem voltak, belőlünk viszont, akik valóban harcoltunk, lassan szobrokat faragnak. Itt élünk, lüktetünk, de sajnos egyre inkább úgy tűnik, a halott ötvenhatos az igazi hős. A ma is élő ’56-osokon egyfajta levetkőzhetetlen megnyomorítottságot érzek, pedig ők az igazi hősei a forradalomnak. Visszatérve a kérdésre, rendkívül fontosnak tartom, hogy a fiatalság megértse: hús-vér emberek voltunk.
– A mai fiatalok számára elképzelhetetlennek tűnik, hogy ebben a korban valaki fegyvert fogjon, és kimenjen az utcára harcolni.
– 15 évesen harcoltam a forradalomban, de az utcán férfivá értünk. Elég, ha megnézzük Mansfeld Péter hozzáállását. Én nagyon szerettem őt, egy igazi vagány volt. Láttam a vallatási jegyzőkönyveit, soha nem hátrált meg, és nem tudták megtörni. Megvárták, míg betöltötte a 18. életévét, és kivégezték. Sajnos nem ő volt az egyetlen.
– Nem félt attól, hogy önért is eljönnek majd?
– Majdnem másfél évig eszméletlen voltam, az is csoda, hogy egyáltalán életben maradtam. Most már csak az álmok kínoznak olykor. A gyermekem a villamossíneken játszik, fel akarom venni, de jönnek a tankok. Eltalálnak, és vége. Az álom sokkal rosszabb, mint a valóság. Amikor eltalált a golyó, az nem fájt. Csak egy ütést éreztem, aztán elájultam. Az álmok viszont mindig visszatérnek, nem hagynak felejteni.
– Idén hogyan ünnepli október 23-át?
– Ennek a fantasztikus darabnak a bemutatásával, ami szívügyem. Azok a fiatal színészek, akik szerepelnek benne, tökéletesen megélték az én ötvenhatos lelkemet. Lenyűgözve hallgatom őket próbáról próbára. Ha a fiatalok megnézik majd ezt a darabot, biztosan sokkal emberközelibbé válnak majd számukra a forradalom eseményei. Ez nagyon fontos.
– Hogyan tekint vissza már-már csodásnak nevezhető megmenekülésére? Többször is a halál torkából tért vissza: isteni beavatkozás volt, vagy a vakszerencsének köszönhető?
– Alapvetően materialista embernek tartom magam, de hiszek egy legfelső hatalomban, enélkül nem is lehet élni. Úgy vélem, hogy a két dolognak egyszerre köszönhetem az életemet. Azt ugyanis nem lehet irányítani, hogy a golyó hol menjen át a fejemen, ez véletlen. Az viszont, hogy egy sírásó észreveszi, hogy megrándul a kezem, miközben százával temeti el élve a forradalmárokat, már egy másfajta beavatkozásnak köszönhető. Az már Isten keze volt.
Forrás: Mno.hu
Néhány bizonyíték arra, hogy a kommunizmus zsidó “filozófusok” agyából pattant ki…
A zsidó Felix Teilhaber 1919-ben így nyilatkozott „A szocializmus egyértelműen zsidó eszme, hiszen bölcseink évezredekig hangoztatták. Engem úgy neveltek, hogy zsidó embernek kötelessége a szociális jogokért való harc, haladónak és szocialistának kell lennie. A mi hitünk mindig a szocializmus volt.”
A szintén zsidó Kurt Eisner mondta 1908-ban, hogy „a szocializmus hite lesz a kivezető út a siralomvölgyből és a földi sors reménytelenségeiből.”
Leo Rosenberg 1917-ben a proletáriátust, mint világmessiást dicsőíti. A Bolsevik Politikai Bizottságban ott volt Lenin, Trockij, Kamenyev, Zinovjev és Szokolnikov.
1917-ben a Forradalmi Központi Bizottság 21 tagja között 6 zsidó származású volt, ami 28,6%-ot jelent. A zsidók magas részvételi aránya nemcsak a Szovjetunióra korlátozódott.
Ferdinand Lassalle, Eduard Bernstein és Róza Luxemburg is zsidók voltak. 1924-ben Németországban, a Kommunista Központi Bizottság 6 vezetője között 4 zsidó volt, ami 2/3-os arányt jelent.
Bécsben, a 127 un. Ausztro-Marxista közül 81 személy, tehát 60% volt zsidó. Magyarországon, az 1919-es Tanácsköztársaság alatt a 48-ból 30 zsidó töltött be népbiztosi funkciót. Ugyancsak szokatlanul magas volt a szovjet Cseka-titkosszolgálatban a zsidók aránya.
Az oroszok aránya a Csekában csak 36% volt, míg az ukránoknál 75%-ot tett ki a zsidó csekások száma.
„A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke, vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.” /Alekszander Iszajevics Szolzsenyicin (1918–2008)/
Örök dicsőség 56 hőseinek, örök mocsok a leverőinek!
Mai eszünkkel felfoghatatlan, hogy felkelt egy nép, s azt mondta elég volt!
Ma az egyik senkiházit a másik után szavazzák a hatalomba!
MEMENTÓ! Jelentés a legutolsó budapesti csatáról.
(Megjelent az IGAZSÁG című újság 1956. október 30.-i különkiadásában.)
Práter utca és Kisfaludy utca sarok. A sarkon orosz légelhárító ágyúk állnak, mellettük szandálos, de lelkükben égő fiatalok.
Hat napig dúlt itt a csata. Budapest legborzalmasabb harcainak egyike.
Az orosz tankok a Körúton végigszáguldozva lőtték ki a lakásokat, gyújtották fel az üzleteket és lőtték a békés lakosságot.
Tíz-húsz méterenként egy-egy vérbefagyott hulla, orosz páncélosokban megégett katonák, akiket az önkény küldött ide, hogy legyőzzék a forradalmat, az ifjúság csatáját.
Állítom, hogy ezek a fiatalok, közel ezren, akik megszállva tartották a régi Mária-Terézia laktanyát, a Práter utcai iskolát, a Kisfaludy utca 29. számú házat és a Práter utca 9. alatti épülettömböt, állítom, hogy ezek a fiatalok döntötték el csodálatos magatartásukkal a budapesti csaták eredményét.
Ezek a fiatalok puskával a vállukon, kézigránáttal a zsebükben, literes benzines üveggel a kezükben mentek a föl-és alá száguldozó tankoknak, és napok alatt tízesével gyújtották fel azokat, olyan bátorsággal amilyenhez foghatót talán a világtörténelem sem ismer.
A környéket megszálló fiatalok többsége 18 éven aluli fiú volt.
Holttestük tömegével borította a környéket. Vérük egybefolyt az esővel, de még akkor is szorították a puskát, a géppisztolyt, amelyet ha nap alatt úgy megszerettek, mint a legnagyobb kincsüket.
Ezek a fiatalok a legnagyobb golyózáporban járták a városrészt, amelyet a Práter utca végéről és a Körútról belövő orosz tankok pásztázták a gránátjaikkal.
A legnagyobb golyózáporban, minden másról megfeledkezve küzdöttek a szabadságunkért, és közben élelmiszerrel látták el a pincékbe és óvóhelyekre menekült lakosságot.
„Nem tesszük le a fegyvert, amíg nem teljesítik a követeléseinket – mondották – vagy győzünk, vagy meghalunk.”
Győztek, de sok százan meghaltak. Siratjuk őket mi is, nem csak a szüleik. Soha többé nem látjuk őket, de harcos akaratukra, és leírhatatlan bátorságukra emlékezni fogunk ameddig élünk.
Nem felejtjük el, hogy ezeknek a legyőzhetetlen hősöknek köszönhetjük, követeléseink részben teljesültek, más részük pedig teljesülni fog.
Szent esküvéssel fogadjuk ezeknek a gyerekeknek, hogy hősiességük útmutatásul szolgál a jövőre, mert tíz egynéhány év után most derült ki, hogy milyen drága a szabadság, a szólásszabadság, a gyülekezési szabadság, és a piros-fehér-zöld zászló.
Itt búcsúzunk Tőletek fiatalok, akik aládobtátok a benzines üveget a tank alá, és a tankkal együtt magatok is felrobbantatok.
Itt búcsúzunk tőletek ti hősök, ti igazi magyar ifjak, akik közül soknak még lakása sem volt és MTH-s otthonokban laktatok. Akik napokig szinte étlen-szomjan harcoltatok és példát mutattatok az egész világnak arról, hogy kell a szabadságot megszerezni és hogyan kell ezért az életet is feláldozni, ha kell.
Áldás legyen poraitokra és dicsőség nevetekre, harcoló szabad magyar ifjúság.
(Zsolnai László)