Hg.hu
Kevesen tudják, de a fővárosban több mint 3000 bunker és óvóhely található, háború esetén nagyjából 700 000 ember fér el bennük. A háborús hangulatot felidéző túra keretében látogattuk meg egyiküket a Csepel Művek területén – a német tervek alapján épült betonkocka a bombázások alatt 1500 ember életét óvta. Háborús építészet, történelemóra és a bombázások hangulata egy éjszakai bunkertúra keretében.
Állunk egy vaksötét helyiségben, kint repülők zúgnak el és potyognak a bombák, de úgy, hogy a gyomrunkban érezzük a hangjukat. Tudjuk, hogy a falnak nem szabad támaszkodni, mert akár agyrázkódásunk is lehet, és hogy szerencsések vagyunk: korábban 90 ember rettegett itt, mi most tízen kényelmesen elvagyunk. Sőt, a vécé sem bűzlik. Nyomasztó háborús élmény 2011-ben Budapesten
Aztán felgyullad a villany, Levi lekeveri a bombázás hangjait, hamarosan az épületet is elhagyjuk. A sötétben töltött néhány perc a BudapestScenes által szervezett éjszakai bunkertúra csúcspontja. Mire idáig eljutunk, már sokat tudunk a második világháborúban alkalmanként másfélezer embert megmentő betonkockáról, és arról, milyen lehetett akkor az élet a Weiss Manfréd Művekben (a Csepel Művek elődjében).
Már a túra indulása is izgalmas. Idegenvezetőnk, Somogyi Levi (aki nyomatékosan kérte a Levente megszólítás mellőzését) telefonon jelentkezik be a rendőrségen, és a fülünk hallatára nyugtatja meg őket, hogy az előző csoportnak sem esett bántódása; ha mégis megtámadnának minket, akkor hívja az ügyeletet. Mindez szombat este tízkor, amikor a bejárattal szemben lévő szórakozóhelyen üvöltve éneklik a részegek a rock és metál indulókat, a kapun ki-be gördülő autókból tucc-tucc hallatszik, és szempárok látszanak a sötétben – a helyiek tízfős csoportunkat méregetik.
Pedig a Csepel Művek minden körítés nélkül is zavarba ejtő. A város méretű (a háborúban három műszakban, műszakonként 18 ezren dolgoztak itt) képződmény jelenleg törvényen kívüli területnek tűnik. Rengeteg kisebb-nagyobb cég telephelye van itt, de még munkásszálló is, miközben például portaszolgálattal nem találkoztunk. Egyedül itt bolyongani egyáltalán nem tűnik jó ötletnek.
Az idegenvezetés részeként Levi a háborús időszak mindennapjaiba és építészeti érdekességeibe is bevezeti a csapatot. Megtudjuk például, hogy a bombázók megtévesztéseként makett utakat és épületeket készítettek a hadviselő felek, a franciák a megtévesztés csúcsaként egész Párizst elkezdték lemodellezni! Hasonló okokból a „romkép megőrzésével” zajlott az épületek felújítása: a felülről romosnak tűnő épületek nem jelentettek célpontot, így bent nyugodtabban folyhattak a mindennapok.
A színes történetekkel tarkított séta a betonkockánál ér véget, ami még szép is a maga módján, az ablak nélküli jókora tömb falait csak a szellőzőnyílások és a méretes bejárat töri meg. Az épület így a funkció és minimalizmus diadala: semmi más feladata nem volt, mint hogy a benne lévőket életben tartsa, amíg az ellenség bombázza a stratégiailag fontos területet. Betonfalai másfél méter vastagok, az építés során a födémet találták gyenge pontnak, ezért arra plusz acéllemezek és plusz beton került.
A bunkerben mindenhol viszonylag egyszerű, de lehetőleg mindent túlélő technológiákat alkalmaztak az emberi élet védelmére. A szilánkbiztosságot a másfél méteres vastagságú vasbeton falak és a vastag acéllemezből készült ajtók szavatolják, a bombáktól pedig a tetőn két méteres vastagságban megtalálható acéllemezek védik az embereket – ezek egy laprugóhoz hasonlóan veszik fel a becsapódó bomba lendületét.
Az épület a 40-es években ismert harci gázok ellen is védelmet nyújtott, hermetikusan volt lezárva, és a légcserélő rendszer beszívócsonkjai is automatikusan csukódtak egy pillanat alatt, amikor egy rombolóbomba hatalmas léglökése elérte azokat. Az épületen belül a túlnyomás biztosítása életbevágó volt, hiszen csak így lehetett szavatolni, hogy az rengések miatt megjelenő repedéseken keresztül a harci gázok ne tudjanak beszivárogni.
A betonkocka jelenleg próbateremként funkcionál, erre a célra ideális jó akusztikája és a tökéletes csendet garantáló falai miatt. Az össze silyen bunker 1942-43-ban épült a német tervek alapján, és annak ellenére, hogy alig fél év alatt felhúztak egy betonkockát, kiváló a kivitelezés minősége is. Levi állítása szerint össze sem lehet hasonlítani a szocialista érában épült, mára sokkal leromlottabb állapotban lévő hasonló épületekkel.
Lehet, hogy kívülről csak érdekes a bunker, de bent már torkon ragad a történelem. Vastag páncélajtók, a helyes viselkedésre buzdító feliratok mindenhol: innen tudjuk meg, hogy támadás alatt tilos a falnak dőlni, vagy azt, hogy a TC jelentése: Tőzeg Klozett. Víz híján a mai biovécék elődjét használták – el lehet képzelni, hogy milyen hatékonyan töltötte be funkcióját.
A munkások kisebb-nagyobb helyiségekben szorongtak a bombázás alatt, rettegtek az életükért és szeretteikért, akik a közeli, a találatoknak szintén kitett lakóépületekben tartózkodtak. A túra során bejárjuk az épület szintjeit, felfelé egyre szűkebbek a helyiségek és a folyosók. A legfelső emeleten bérli túravezetőnk a képeken is látható, háborús relikviákkal zsúfolt kisebb termet, itt ér véget a kirándulás.
Sugárzásmérők, gázálarcok, gyógyszerek, fotók, plakátok és oktatóanyagok mindenhol, egy napot is el lehetne tölteni a nézelődéssel. Itt van az épület szellőztetésének központja is, áramszünet idején két szobabiciklivel lehetett (és lehet ma is) biztosítani a légcserét. Ennek része a három lépcsőjű filter-rendszer is, amely szűrőpapír és aktív szén segítségével köti le a káros anyagokat. Amikor a kinti levegő nagyon szennyezett volt, a bentit forgatták, és reménykedtek, hogy nem fogy az oxigénszint a kritikus alá.
A túra csúcsa a gyárban a negyvenes években, tizenévesen futári feladatokat ellátó Rezső bácsival készített interjú levetítése. És a lámpaoltás, ami alatt a hifiből ízelítőt kapunk a bombázás hangjaiból.
A bunkertúra több mint történelemóra és Budapest egy szem előtt nem lévő szeletének megtekintése. Közel hozza, átélhetővé teszi azokat a háborús mindennapokat, amelyeket a legtöbben csak könyvek és filmek alapján képzelünk el valahogy.
Forrás: HG.hu
Lapunk külön cikkben idézte fel ezeket a világháborús bunkereket, és az akkori bombázások légkörét. Azt a cikket itt olvashatják.
Pesterzsébet nagy részét három angol légitámadás (1944. április 3-án, 13-án és 16-án) döntötte romba. A halottak száma 213 volt és ezres nagyságrendű a sebesülteké. A lakóházak közel egyötöde romossá vált. Teljesen romba dőlt a városháza (tornyainak felépítésére máig sem volt pénz), leégett a villanytelep, súlyosan megsérül a Széchenyi utcai polgári iskola és még számos iskola, valamint a vasútállomás. A városi tanács Albertiba költözött. A túlélők máig tűnődnek azon, hogy miért kapta a város ezeket a szörnyű szőnyegbombázásokat. Többen a csepeli, a ferencvárosi katonai célpontok közelségét vélik felfedezni ebben, mások azt a néhány mozgó német légelhárítót teszik felelőssé, akik az átvonuló repülőgépeket rendszeresen lőtték hol egyik, hol másik utcasarokról. Elképzelhető, hogy az átvonuló gépek pilótái által leadott jelentések összegezése során az angol katonai vezetőség a területet, komoly hadicélpontként értékelte.
A megátalkodottak végig bombázták Pesterzsébet civil lakósságát. Török Floris utca és környékét.
Nem is akármivel, – láncos bombákkal! – mert ugye a bátor harcosok tudták, hogy mi a legpusztítóbb fegyver a civil lakóság ellen.
A ruszkik becsületére, hogy nem tették ugyanezt nehéz tüzérséggel!
Tették ezt olykor, amikor ennek már semmi értelme nem volt.
Persze civil ártatlan embereket ölni még a “csillagos bombázóknak” sem válhatott dicsőségére.
Szégyellhetik magukat így 68 év távlatában is.
A Faterom és Én ezért utáljuk azokat, akik ezért meg azért fegyvert és bombát gyártanak.
Nem épp az emberiség örömére.
Utcákat és tereket ezekről az emberekről, akik a háborúból is hasznot húznak, elnevezni egy kicsit csúfos dolog.
A Faterom nem érti, hogy miért nem tanalja a Gogle térképen a fegyvergyáros nevére átkeresztölt Szabadkikötő utat.
Talán, mert a térkép szerkesztői sem szeretik azokat, akik gyilokot gyártottak, vagy gyártanak.
– Lehet?
Csepelen a második világháború alatt tovább bővült a hadi termelés, ekkortól a lakosság száma meghaladta a közel 40 ezer főt. A súlyosabb légitámadások 1944 tavaszától kezdődtek.
A német megszállást követően a gyár az SS kezelésébe került. Ennek fejében volt az, hogy a Gestapo közreműködésével (ifjabb) Chorin Ferenc elhagyhatta Magyarországot és megúszta a deportálást.
1944. december 4.-6. között a lakosság ellenállva a németeknek és a nyilasoknak, megakadályozta a község kiürítését.
Csepelt 1945. január 9-én szállták meg a szovjetek. Parancsukra megkezdődött a volksbundisták, nyilasok összegyűjtése. Velük együtt internálták a teljesen ártatlan német származású és német nevű lakosokat. A szovjet hadsereg megjelenésével a térségben nem következett be béke, a harcok Budapesten még több mint egy hónapig folytak. Ekkortól már a német belövések, berepülések váltak mindennapossá. Az átvonuló katonák, a fogolyszedés, a zsákmányolás és a lakosság elleni erőszak félelmet keltett a csepeliekben.
A falu és a gyár a bombatámadások súlyos nyomait viselte, a Szent Imre tér teljesen elpusztult.
Kérdezd meg a Fatert,hogy a Lámp(usk)a gyárban mit gyártottak?
A Gyárban a Kistömegben?
A Dimávagban?
Napersze az elvtársak csakis a békeharc miatt gyártották. 🙂
Talán nem kellett volna nagypofával hadat üzenni a fél világnak.
lolka szerint:
2011. október 03., hétfő – 18:57
Ki emlékszik arra, hogy a Petőfi és Posztógyár ú sarkán volt valamikor a járdán az óvoda kerítésénél egy kiálló beton alap. Állítólag óvóhely lejárat volt, csak betemették földdel. Mintha máshol is láttam volna ilyeneket a gyárkörül régebben…
Lolka: igen azon a környéken több helyen is lehetett még látni a betemetett lejárókat gyerek koromban. Apukám mesélte. hogy fedett keskeny beton óvóhelyek voltak padokkal a két oldalukon. Ma már nincs nyomuk, le van aszfaltozva a járda. A környéken több helyen viszont megvannak még a betonból készült egy személyes bunkerek, figyelő vagy mifene szolgálatra használták. Itt olvashatsz róluk: http://map.bunkermuzeum.hu/
“ede”-köszi szépen…
Ide fogom bekergetni az összes fideszest! 😉
Valakinek nincs infója, hogy ezek hogyan látogathatók?
A kiemeltekben, Csillagtelepen jártam, dolgoztam, azok is jók, csak a gyárban lévők jobban érdekelnének.
,,Talán nem kellett volna nagypofával hadat üzenni a fél világnak.”
Gordonnak fingja nincs a XX. századi magyar történelemről, csak érvek nélkül löki a hülyeségeit. Olvass utána, hogy Magyarország miként sodródott bele a háborúba. persze nem az Ormos Máriához hasonló marxista történészek firkálmányaira gondolok…
A rend kedvéért:A II.V.H.-ba 1941 IV.11.-n lép be Magyarország, a Jugoszlávia elleni hadba lépéssel.Kassa bombázását követően hadüzenet,Szovjetunnionak,Nagybritanniának és az USA-nak.Ami Ormos Máriát illeti:ha ön azt tudná csak amit ő már elfelejtett t.Szúrós dinnyehéj akkor doktorálhatna!!
Fórumozgatásom közben lettem figyelmes a fenti bejegyzésekre.
Hogy Szúrós dinnyehéj konkrétan milyen forrásokra gondolt, azt nem tudom, de a “Magyarország miként sodródott bele a háborúba” témában ajánlom Vécsey Olivértől a Horthy-család története című könyvet, azon belül is a következő fejezeteket: Veszedelmes szomszédság: Második találkozó Adolf Hitlerrel, A világháború kitörése, A második bécsi döntés: Erdély magas ára, Háborúban állva, Kiszakadni a Harmadik Birodalom gyilkos öleléséből, Magyarország megszállása, Két tűz között, A kiugrás előkészítése, A kormányzó bukása, Az utolsó tollvonás…
Csak egy történet!
Kormányzó úr a zunokájával a földgömböt nézegeti.
Papa! Ezt a nagy pirosat hogy hívják?
Szovjetunió
Ezt a zöld kicsit?!
Németország!
Papa! Dolfi bácsinak nincs földgömbje?!
A bunkertúra izgalmas program, de ez a Somogyi Levente nem sokat ért a témához… Német tervek alapján épült óvóhelyek, honnét vette ezt a marhaságot. Magyarok tervezték és építették.