Népszabadság
Amíg más gyerekek kisautóval meg falovacskával játszottak, addig Bartyik Vilmos megszállottan olvasta Dékány András Turkovich Daniló kapitányának történeteit, kis hajót farigcsált, és az első eső után szaladt ki az udvarra, hogy megúsztassa a pocsolyában fából készült tengerjáróját.
A szél felszárította a kerti óceánt, a felnőttek pedig máris kérdezgették: mi leszel, ha nagy leszel? Én bizony tengerész – válaszolt eltökélten a kisfiú. A szülői reakció kíméletlenül húzta vissza a valóságba: hiszen nincs is tengerünk…
Az lehet, de tengerhajózásunk ennek ellenére igenis van! Az árbocos gyermeki vágyakat aztán felváltotta a szülőknek való engedelmesség, villamosipari technikumba ment, majd mérnök lett egy tervezőintézetben.
Huszonkilenc éves már elmúlt, amikor munkahelyén kezébe akadt egy újsághirdetés, ma is emlékszik minden szavára: „A Mahart Tengerhajózási Üzemigazgatósága keres harminc évnél nem idősebb, katonaviselt férfiakat, erősáramú villamos végzettséggel forgalmi szolgálatba, tengeri hajókra.” Úgy érezte ez kizárólag róla, neki szól, hiszen villamosmérnök, életében először volt értelme a kétévi katonáskodásnak, ráadásul fél éve volt hátra, hogy betöltse a harmincat. Azon nyomban felállt az asztalától a tervezőirodában, és elment tengerésznek jelentkezni.
Hat hónapra rá már ott volt az „Újpest” Duna-tengerjáró fedélzetén. A magyar hajók a hetvenes években hoztak karácsonyi narancsot, a textilgyáraknak gyapotot Egyiptomból, ingáztak Nyugat-Európa és a Távol-Kelet között. Abban az időben nem lehetett külföldre menni, pláne Nyugatra nem, így amikor meglátta útlevelén a pecsétet, „érvényes öt világrészre”, könnyek szöktek a szemébe, megnyílt előtte a világ. Addig csak a sajtóból értesülhetett például Ferdinand Marcos fülöp-szigeteki diktátor stiklijeiről, majd eljutott az eddig csak olvasott történetek magjába, és a helyiek szemével láthatta a mindennapokat. Ahogy a hadsereg katonái reggelente beszállnak a motorcsónakjaikba állig felfegyverkezve és gerillákkal harcolnak, majd este vidáman vacsoráznak, mintha mi se történt volna. Még mindig élénken él Bartyik Vilmosban a kép, amikor az egyik katona mosollyal az arcán húzta fel pólóját és mutatta lőtt sebét a hasán, majd hátán a golyó kimeneti helyét. Meglepte, hogy még így, összefércelve is mennyire mást gondolt a halálról, a világról. Ebben a buddhizmus nyomós szerepet játszott: a hit az újjászületésben, a lélekvándorlásban és a karmában, mely a következmény-okság elvén alapuló erkölcsi világrendként nyújt eligazodást az univerzumban.
A hajó tengerrel körbezárt, elszigetelt világában előfordult, hogy huszonöt órán át dolgozott egy nap, ahogy haladtak az idővonalon át. A trópusokon a gépház leghűvösebb helyén is negyven fok volt, de fenn, a segédgéptérben hatvan felett járt a hőmérséklet. Amikor felegyenesedett, érezhette, ahogy az elektrikus műhely kulcsa sziluettet éget a mellkasába. Olykor kiment a fedélzetre és belevetette magát a hatszor háromméteres medencébe, és nagyot csobbant a harminc fokos („jéghideg”) tengervízben. Ekkor újra magához tért a hőség okozta ájulásközeli állapotból, és már ment is vissza dolgozni. Kezdődött az egész elölről.
Ha volt egy kis pihenőidő, a pupán (a hajó farfedélzetén) telepedtek le beszélgetni az emberek. Mindenki előadta saját jól bevált történetét, volt, amelyet a hallgatóság ugyan már nyolcadszorra hallott, de mégis mindig kicsit másképp. Úgy terjedtek a pupán a sztorik, mint faluhelyen a népmesék. „Mesélj valami jót, az se baj, ha nem igaz!” Bartyik Vilmos például Charlie kapitányról, aki úgy hívta fel a pincért és kért ételt meg italt vendégeinek, hogy a telefonból körülbelül egy méter hosszan lógott a drót anélkül, hogy bárhova csatlakozna, le-fel sétálgatva a parányi kabinban leadta a rendelést. Barátai nevettek is rajta, de mikor rá két percre megérkezett a pincér sörrel, ginnel, whiskyvel, kávéval és a szendvicsekkel, szóról szóra az ő rendelésükkel a tálcáján, értetlenül néztek. Pedig a válasz a kapitány szerint evidens: tudta, ki mit fog kérni, így már előre szólt, a magyar bányatelefont (leánykori nevén telep nélküli telefont) meg amúgy is teljesen használhatatlannak tartotta, ezért is vágta el csípőfogóval a zsinórt, mondván így is éppen úgy működik, mintha falra lenne szerelve.
A hajózás öt év szolgálat után véget ért számára. Már minden kikötőben járt, ahová a Maharttal el lehetett jutni, az újdonság varázsa elillant, de a munka nagyon kemény volt továbbra is. A mérleg egyik serpenyőjében a csodák voltak, a másikban a szenvedés. Viszont úgy tartja: minden csoda annyit veszít a súlyából, amennyi az általa kiszorított víz súlya. Ilyenkor választani kell.
A hullámokat elhagyva parti beosztásba kérte magát, hajócsoport felügyelő lett. Az iroda és az egy szál íróasztal nem bizonyult elég mozgalmasnak. Épp új szállodák épültek a környéken, melyek komplett gépészeti üzemekkel rendelkeznek. Úgy döntött, ismét mérnöknek jelentkezik, oly sebesen hagyta el az irodát, ahogy anno a tervezőasztalt. 1982-ben már ő volt a Novotel műszaki igazgatóhelyettese. Kifejezetten megszerette a szállodai folyamatos pörgést. Sose fogadtak el tőle olyan választ, hogy nem megy. Mindent meg kellett oldania, hiszen „ezért tartották”, ám egy bizonyos idő után úgy érezte magát, mint az, aki nagyon szeret evezni, de ezt a szórakozását ezentúl csak gályarabként gyakorolhatja.
Kiküldték 2003-ban egy négynapos fejtágítóra Párizsba. Felmászott az Eiffel-torony tetejére, elment a Tengerészeti Múzeumba, csak a Louvre elé nem állt be két órára a sorba, hogy két percig nézhesse a Mona Lisát. A tavasz első napja, a zene napja volt Franciaországban. Füstölgő talpakkal kikönyökölt a Szajna partján, nézte, ahogy elúszik a dinnyehéj. Egy hajó jött felé, Helvécia felirattal az orrán, kék lobogóval, rajta tizenkét csillaggal az árbocán. Eltűnődött. Ezek Európában szabadon jönnek-mennek. Nem kérnek tőlük útlevelet, nem vizsgálják át még a zoknijukat sem. Elhatározta, hogy lesz egy hajója, és csak azon fog élni, miközben bejárja a világot. Azonnal rávetette magát az internetre, eladó hajókat keresgélt. De rá kellett jönnie, sosem lesz annyi pénze, hogy megvegye az igazit. Mi sem egyszerűbb, gondolta, akkor épít egyet, mit neki zordon Kárpátok… Tervezni kezdett, számolni, munka után azonnal ment a vízpartra hajót eszkábálni, majd mikor elérkezett a nyugdíj, otthagyta a szállodát, és reggeltől estig csak fúrt, csiszolt, illesztett.
A hajónak neve legyen Amapola. Tavaly nyáron került először a Dunára. Nem sokkal ezután lódult is a kedvenc muskotályos pezsgő. Az üveget úgy kell nekivágni, hogy egyből eltörjön. Bartyik Vilmos szerint Fa Nándornak nem véletlenül kellett kétszer visszafordulnia, végül feladnia második föld körüli versenyét, hiszen a hajóján nem tört el a pezsgősüveg. Ennyire muszáj egy tengerésznek babonásnak lennie. Az amapola egyébként spanyol szó, pipacsot jelent. Ez Bartyik Vilmos egyik kedvenc zeneszámának címe, tízből kilencszer ezt a dalt fütyörészi. Ráadásul édesanyja kedvenc virága volt a pipacs, mely csak vadon él meg, ha leszakítják, azonnal elhervad, a vázában sem marad meg. A pipacs szót pedig idegen nyelvű ember nem tudja kimondani, és egy tengerész számára sértés, ha hajója nevét nem tudják szépen ejteni. Nemzetközi kikötőben még betűzni is könnyű: Alpha –Mike – Alpha – Papa – Oscar – Lima – Alpha. Az Amapola már a második hajója. Az elsővel valaha a Balatonon magyar bajnokságot nyert, meg Kékszalagot, kétszer.
Bartyik Vilmos nyugdíjas éveit azonban nem csak a fedélzeten vagy a kajütben tölti. A Tilos Rádió notórius betelefonálója. Egyszer ugyanis méltatlankodva felhívta a megadott számot, mert elégedetlen volt az adás színvonalával, a vitából végül az lett, hogy meghívták a műsorba, így odaszokott. Továbbá lektorálta és kiadta Sir James Bisset angol író, a Queen Elisabeth volt kapitánya önéletrajzi trilógiáját. Saját blogot is indított, ahol hajónapló stílusban írja Amapolával közös történetüket. Internet nélkül már nem is tudna élni.
Hogy az Amapola mikor kezdi világ körüli útját, azt még nem tudni, de nem is ez számít. Soha többé nem akar szárazföldön aludni, és ha nem indul el világ körüli útjára, már az se baj. A kézzel farigcsált hajó már nem álom, már nem gyermekjáték a pocsolyában, hanem valóság a Dunán, valahol a Csepel-sziget mellett.
Névjegy
Bartyik Vilmos villamosmérnök, tengerész Született: 1945. július
A MAHART Duna-tengerjáró hajóin dolgozott, majd a Novotel szálloda műszaki igazgatójaként ment nyugdíjba. Amapola nevű hajóját saját maga építette. A tenger megszállottja, soha többé nem akar szárazföldön aludni. Első vitorlásával egyszer magyar bajnokságot, majd kétszer Kékszalagot nyert. „Két és fél” gyermek apja, háromszor nősült, boldog ember, gyógyszert nem szed.
