Csepel.info

Magyar Nemzet

Lelkiekben nincs talán gazdagabb nemzet a magyarnál. Büszkék lehetünk arra, hogy az 1568-as tordai országgyűlésen hirdették meg a székely magyarok a lelkiismereti és vallásszabadságot, a keresztény türelem mindmáig mintának tekinthető fundamentumát, s alapították meg az egyik legtürelmesebb magyar felekezetet, az unitárius egyházat.

Címertani szempontból is egyedülállóan harmonikus és esztétikus Szent Koronánk jelképezi, hogy Magyarország megbonthatatlan egységben él az égiekkel, a Szentírás alaptörvényeivel. Számos nem magyar nyelvész, irodalmár, zeneművész egybehangzó véleménye, hogy nemzeti imánk, régies írással a Hymnus, Kölcsey Ferenc költeménye s annak énekelt formája Erkel Ferenc dallamával, a világ legösszetettebb, legfilozofikusabb és legszebb himnuszai közé tartozik. Arról nem is beszélve, hogy Vörösmarty Mihálynak köszönhetően van egy második nemzeti imánk, a Szózat, és létezik egy ősi himnuszvariációnk, a Boldogasszony Anyánk, s vannak székelyföldi szentként tisztelt énekeink, a Siculicidium (Nékünk a legszebbik estét), valamint Csanády György és Mihalik Kálmán Székely himnusza. Első számú nemzeti imánk születésnapját is megünnepeljük 1989 óta, arra emlékezve, hogy Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tekintette befejezettnek egyik legszebb s mindenképpen legismertebb versét, a Himnuszt.

Szimbolikusan és valóságosan is jelzi a magyarság spirituális kötődését a kultúrával, a művészetekkel s nyelvünk legnemesebb kultúrahordozójával, az irodalommal, hogy a Himnusz ünnepe egyben a kultúra ünnepe is. Nemzeti imánk gondolati, nyelvi szempontból végtelenül gazdag, összetett költői látomássorozat történelmünkről. A költemény gondolati íve magában foglalja a hun–magyar Bendegúz-vérvonalából származó, honfoglaló Árpád dicsőségét, törökverő hőseink, többek között Mátyás király nagy tetteit és nemzeti tragédiáinkat. S a Teremtőt közvetlenül, fohászkodva megszólító, Isten áldását kérő első sor elhelyezi a kárpát-medencei összmagyarságot az egyetemesség dimenzióiba. Kölcsey mondatainak nyelvi gazdagsága, árnyaltsága, bonyolultsága összekapcsolja Himnuszunkat a Biblia egyik fontos üzenetével, nevezetesen az Ige mindenható voltával. „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél„ – vallja Szent János evangéliumának kezdő mondata. Az Ige hordozója, a nyelv tartotta életben a sokat szenvedett nemzetet a török rabiga, az osztrák társadalmi és kulturális elnyomás, a trianoni országcsonkítás stigmái után is. Kőváry László erdélyi író Székelyhonról (1841) című könyvéből tudjuk azt, amit többek között Széchenyi István is gyakran idézett: nyelvében él a nemzet. Bizony, a magyar nyelv és az irodalom mágneses, földön túli ereje tartotta össze az évszázadokig tartó elnyomó nagyhatalmak, s az őket kiszolgáló örök labancok országromboló tevékenységének kiszolgáltatott Kárpát-medencei magyarságot.

Most tavaly április óta a magyarság újabb esélyt kapott arra, hogy rászolgáljon a Himnusz első és utolsó versszakának záró fohászára: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.” Azaz, ideje már, hogy a hosszú, legutóbb nyolc esztendeig tartó nadír után végre a zenitek, a csúcsok felé törekedjen a magyar nemzet. Mert van miért Kölcseyhez fordulnunk erkölcsi és szellemi munícióért. Mögöttünk állnak olyan esztendők, amikor nemzeti kultúránk legalább olyan komoly veszélybe került, mint a felelőtlen, adósságokat halmozó nemzetgazdaságunk, a pénzuralom hatalmának kiszolgáltatott közoktatásunk. Ezek a látszólag különböző veszedelmek nagyon is egy tőről fakadnak. Mert mit várhattunk attól az 1994-től ’98-ig dicstelenkedő kormánytól, melynek szocialista államtitkára kijelentette, hogy egy másodfokú egyenletet többre becsül a magyar történelemnél? Az sem véletlen, hogy ebben a korszakban pattant ki az elképesztő ötletszikra is egy másik szocialista–liberális politikus agyából, mely szerint meg kellene hirdetni egy irodalmi pályázatot egy optimistább Himnuszra. A 2002-től 2010-ig tartó nyolc év vadkapitalista, monetarista, fehér materialista, nemzetikultúra-ellenes kabinet kormányzásától kerültek a megszűnés határára patinás értékhordozó színházak, art mozik, művelődési házak s az irodalom, a nyelv művészetének műhelyei, könyvkiadók, folyóiratok, bibliotékák, értékközpontú könyvesboltok. Azt kell mondanunk, természetes, hogy a nemzet szent ereklyéit, kulturális alapértékeit megkérdőjelező, művészeti intézményeit tönkre tévő kormány felelőtlenül, hazárd módon tette kockára az ország működőképességét, s halmozott föl az eljövendő nemzedékek kontójára milliárdos, a Kádár-kormány pazarlásait is túlszárnyaló államadósságot. A módszer is azonos, mind a Kádár korban, mind az 1994-től 1998-ig, majd 2002-től 2010-ig újjáéledő posztkádárizmusban is: egyfelől esztelen takarékoskodással és sarccal, a nemzeti kultúra és a nemzetgazdaság elsorvasztásával, másfelől az országot és a fiatalabb nemzedékek jövőjét agyonterhelő hitelekkel vitték jégre Magyarországot, s hozták nehéz helyzetbe a rendszerváltozást újrakezdeni kényszerülő nemzeti, keresztény kabinetet. A szocialista–liberális kormány régóta áhított, 2010. áprilisi bukása után derült ki feketén-fehéren, hogy az micsoda Augiász istállóját hagyott maga után, utolsó éveiben, a bukás biztos tudatában szándékosan, még inkább megnehezítve a takarítók munkáját.

Mi lehet számunkra hát a Himnusz igen is biztató, Istenhez fohászkodó, a megszenvedett, megbűnhődött múlt és a szebb jövendő hitében fogant üzenete? Az, hogy Isten azon az emberen és azon a nemzeten segít, amely saját magán is képes segíteni. A fölemelkedés záloga a kultúra, annak tudomásul vétele, amit Orbán Viktor miniszterelnök úgy fogalmazott meg: kultúra nélkül élni talán lehet, de nem érdemes. Hosszú ideje első alkalom, hogy a nemzeti kultúra képviselői nem ellenzékből, hanem kormányzati támogatással ünnepelhetik a magyar kultúra napját, a Hymnus születésnapját. Azt kívánjuk magunknak, hogy nyelvromboló, üzenetmentes epigonirodalom helyett hozzuk végre helyzetbe a bibliai alapokon álló, maradandó értékeket hordozó literatúrát, filmutánzatok helyett a legnemesebb hagyományainkat újjáélesztő magyar filmet, kiürült, ízetlen bohóctréfák porondja helyett nemzeti teátrumot. Legyünk végre büszkék arra, amire okkal és joggal lehetünk büszkék, irodalmunkra, kultúránkra, nemzeti himnuszunkra. Kívánjuk a magyarnak a magyar kultúra ünnepén azt, amit Himnuszunkból viszonylag ritkán szokás idézni: „Hozz rá víg esztendőt”.

mno.hu

This entry was posted on 2011. január 22. szombat at 21:31 and is filed under Kultúra, Történelem, Vélemény. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.