Ismétlés holnap és szombaton az Ősök Terében
Magyar Nemzet, Csepel.info
Hány milliós „munkahadseregről” álmodott Gerő? Mennyit keresett egy sztahanovista? Ezeket a kérdéseket feszegette hétfőn a Hír Tv Ősök tere című műsora.
A magyar társadalomtörténet érdekes fejezete a munkásság ki-, majd átalakulása. Az 1848 és 1948 közötti szerves fejlődés száz évét azonban olyan negyed század követte, amely az erőszak és a felülről vezényelt voluntarizmus jegyében telt. Míg ugyanis a polgári forradalomtól a fordulat évéig eltelt évszázadban teljes mértékben kifejlődött a több rétegre tagolódó ipari munkásság, addig a Rákosi-diktatúra kezdetétől a hetvenes évek elejéig teljesen megváltozott és homogenizálódott a gyárakban dolgozók serege.
A nagyiparban elhelyezkedők száma a dualizmus korszakában ugrott meg: 1910-ben a munkásság egymillió fős volt, ennek kétharmada vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Ebben az évben 50 olyan gyár működött, amelyben ezernél több embert foglalkoztattak. Egy évtized múlva, Trianon évében csaknem 470 ezer főre csökkent a magyarországi munkásság száma. Az 1941-es népszámlálás során viszont már ismét egymillió munkást tartottak nyilván. A nagy vérveszteség és a gyárak többségének elpusztulása, leszerelése miatt 1949-re 960 ezerre csökkent a munkásság létszáma. E demográfiai adatokat Belényi Gyula (Károli Gáspár Református Egyetem, BTK) sorolja fel, aki az idén megjelent Az állam szorításában című munkájában azt írja, hogy míg 1945-ben a romeltakarítás és a nehézipar lassú növekedése volt jellemző, addig 1946 és 1950 között makacsul tartotta magát a munkanélküliség.
A gazdasági recesszió és az ágazatok szerkezeti átalakulása hatalmas munkanélküliség kialakulásához vezetett, amely az ipari és a mezőgazdasági munkásságot is sújtotta. Az 1946-ban feljegyzett 300 ezres munkanélküliség két év múlva 400 ezerre nőtt, majd 1950-re 120 ezer alá csökkent, a munka nélküli ipari munkások száma ekkoriban 70 és 130 ezer között mozgott. A dologtalanság mellett a „koalíciós éveket” tovább keserítette a lakásínség, a növekvő szociális problémák és helyenként az éhínség. Jól jellemzi a helyzetet, hogy a háborút követő első évben a munkások bérszínvonala az 1938-as fele volt, és csak a Rákosi-korszak végén érte el az utolsó békeév szintjét.
A háborút követő évek nagy változása volt – teszi hozzá a munkástörténeti monográfiáiról ismert Tóth Eszter Zsófia (Magyar Országos Levéltár) –, hogy a nők tömegesen álltak munkába, gyakran egészségüket is kockáztatva.
Jelentős változás állt be a munkásság helyzetében az államosítás révén is. 1946 és 1948 között az állami alkalmazásban álló ipari munkások aránya 20 százalékról 80 százalékra nőtt. Az évtized végére pedig – a kommunista diktatúra centralizációs intézkedéseinek köszönhetően – az egész „munkásosztály” állami alkalmazásban állt. A Rákosi-korszakra jellemző erőltetett iparosítás 1948 második felében vált egyeduralkodó felfogássá az MDP vezetésében. A kommunista párt 1949-től folytatott sztálinista típusú iparfejlesztése jelentősen felduzzasztotta a munkásság létszámát. A „szocialista iparosítás” leginkább a vas-, az acél- és a gépgyártást, a bányászatot, a kohászatot, valamint az építőipart fejlesztette. „Gigászi feladatok állnak a közeljövőben a magyar dolgozók előtt” – jelentette ki Rákosi 1948 novemberében. Az 1950-ben induló első ötéves terv a magyar gazdaság totális átalakítását és a nehézipar prioritását eredményezte, ráadásul 1951 februárjában tovább növelték az első ötéves terv elvárásait, amely miatt a gazdaság megroppant. A voluntarista iparprogram első évében plusz 300 ezer főt terveztek munkába állítani, majd ezt folyton tovább emelték, míg végül már 600 ezerre akarták növelni a nehéziparban újonnan foglalkoztatottak számát. A Rákosi-korszak távlati terve egy többmilliós „munkahadsereg” megszervezése volt!
A sztálini iparosításért óriási emberi árat kellett fizetni – mondja Belényi Gyula. Ezek közé sorolja, hogy a mezőgazdaságból tömegesen csoportosítottak át munkaerőt a nehéziparba. 1951-től például Gerő Ernő javaslatára államilag toboroztak gyáripari munkásokat az agráriumból élő területeken, és megkezdték az „5000 bányászt!” elnevezésű akciót, amellyel a bányászati terv túlteljesítéséhez gyűjtöttek új munkaerőt. A kényszerfoglalkoztatás is hatalmas mennyiségű ingyenes (rabszolga)munkát biztosított az irracionális iparosítás termelékenységének fenntartásához. Ezt biztosították többek között az olyan munkatáborok, mint amilyenek Recsken, Kazincbarcikán, Tiszalökön és Komlón működtek. „Az internáltak intézményes munkáltatása népgazdasági érdek” – vallotta Vas Zoltán 1951-ben, abban az évben, amikor felállították Garasin Rudolf ÁVH-ezredes felügyeletével a szovjet mintára létrehozott Közérdekű Munkák Igazgatóságát. A tömegesen iparvárosokba – például az 1951-ben felépített Sztálinvárosba – költözők és a fővárosba vándorlók borzalmas lakásviszonyok és alacsony kereseti körülmények között éltek, miközben a hajszolt munkatempó mellett tízezrek vállalták az ingázást vagy a sebtében felhúzott barakkokban való ideiglenes megszállást – világítja meg Tóth Eszter Zsófia az ötvenes évek elejének égető munkásproblémáit.
Munkaversenykampányok sora volt a munkásság kizsákmányolásának egyik eszköze. 1950-ig élmunkások, attól kezdve sztahanovisták álltak a „munka frontján”, és vívták a „széncsatát”. A Rákosi-diktatúra ugyanis nemcsak normaemeléssel, hanem Sztálin- és koreai műszakkal, valamint a normatúlteljesítés irracionális elvárásával kívánta többlettermelésre ösztönözni a dolgozókat. Tóth Eszter Zsófia kutatásai szerint a szédületes, gyakran 1200 százalékos normatúlteljesítést produkáló – az állam által előre kiválasztott – sztahanovistákat munkatársaik nem szerették, ráadásul fizetésükben egy idő után nem jelent meg a pluszmunka ellentételezése. Belényi Gyula ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy az igazi ellenállást a munkahelyeket ellepő állambiztonságiak váltották ki, akik sorozatosan provokálták a bér- és normacsalási, valamint szabotázspereket.
A feszültség kitörése nem váratott sokat magára: 1951 karácsonya előtt a Csepel Autógyárban spontán munkabeszüntetésre került sor az ünnep előtti bérkifizetés elmaradása miatt. Majd 1956-ban tömegesen fogtak fegyvert a gyári munkások, hogy megszüntessék a nevükben gyakorolt „proletárdiktatúra” zsarnokságát.
A Rákosi-korszak esztelen iparosításának emberi áráról szólt hétfőn az Ősök tere. Az adások időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05, kedd 10.30 (ismétlés); szerda 16.05 (ismétlés); szombat 15.05 (ismétlés).
Ha megértenétek azt amit most Orbán csinál, akkor ezt az írást nem tettétek volna ide.
Már csak az azonosságok miatt sem.
“Magyar foglalkoztatási ráta a maga 57,3 százalékával az egyik legalacsonyabb Európában. (Svájcban például az aktívak 78,6, Ausztriában 71 százaléka dolgozik.)
Nehezíti a helyzetet, hogy a közel három millió nyugdíjas közül mindössze másfél millióan vannak azok, akik korbetöltött öregségi nyugdíjasnak számítanak. A korkedvezményes öregségi nyugdíjasok száma 320 ezerre rúg, míg 750, illetve 220 ezren rokkantnyugdíjasként vagy megváltozott munkaképességű rokkantként kerültek be a rendszerbe”
Mitől lenne magasabb a foglalkoztatás az ugarrá tett 93 ezer négyzetkilométeren?
Nem a lakosság tunyább, mint máshol: nincs ipar, mezőgazdaság, a szolgáltatás egy része zsebből működik. A rokkantnyugdíjasok számában topon vagyunk.
Mindenki oda menekül, ahová tud.
Hagyd Félix…mire napjaink is történelem lesz, addigra esik le. A politikai beállítottságot nehezebb megváltoztatni, mint a bőrszínt…
Most hogy jön ide a zOrbán?
Gordon, most sehogy…:) Majd ötven év múlva…:)
Akkor lapozhatunk.
Tovariscsi!
Kezdjük újra! Akkor csak vicceltem!!!
A birodalom visszavág?
“A tavaszi választások előtti hónapokban már világosan látszott, hogy a globális hatalmi rendszernek nincs különösebb kifogása a Fidesz soha nem látott arányú győzelme ellen. Ez azért volt különös, mert a globális birodalom minden esetben azt várja el a vele együttműködő lokális uralmi elittől, hogy biztosítsa a birodalom kifosztó szivattyúinak zavartalan működését, és tartsa féken az emiatt mindig lázadozni kész kifosztott bennszülötteket. Logikailag tehát azt kell feltételeznünk, hogy valamilyen hallgatólagos egyezségnek mindenképpen léteznie kellett, mert ahogy 2002-ben és 2006-ban, úgy 2010-ben is minden eszköz rendelkezésére állt a globális hatalmi rendnek ahhoz, hogy ne csak a kétharmadot, de egyáltalán a Fidesz „sima” győzelmét is megakadályozza. Hogy a háttérben feltehetőleg már régóta formálódó rejtett, és számunkra egyelőre ismeretlen alku mit tartalmazott, azt nem tudhatjuk, ám az eddig is sejthető volt, hogy a következmények lassan úgyis kirajzolják majd ezeket a tartalmakat. A magánnyugdíjrendszer felszámolása ürügyén keltett most már egyre hisztérikusabb válságörvénylések talán adalékul szolgálhatnak e rejtett alku jobb megértéséhez. Ehhez először is rögzítenünk kell, hogy a birodalmi függések világában a lokális politikai rendszerben a választásokon elért, akár százszázalékos győzelem sem jelenti a hatalom megszerzését. Egy helyi politikai párt csupán az uralmi jogosítványokat szerezheti meg a nyugatias demokrácia politikai mutatványos bódéjának egyre kopottabb, lepusztultabb választási színpadán. Aki a hatalmat birtokolja, az az adott közösség döntő fontosságú lelki, erkölcsi, szellemi, fizikai és anyagi erőforrás-áramlási rendszereit ellenőrzi. Tekintettel arra, hogy az elmúlt harmincöt évben előbb az eladósítással, aztán a privatizációs folyamatokkal teljesen kiszolgáltattuk ezeket a meghatározó értéktereinket a birodalom multinacionális hálózatoknak álcázott kényszerítő-hatalmi rendszerének, így a magyar társadalom újratermelési folyamatainak irányítása is ennek a struktúrának a kezében van. A bankrendszertől az energetikán át a kiskereskedelemig, a távközléstől a biztosítási rendszeren át a médiáig hétköznapi létünk újrateremtésének minden elemét ő ellenőrzi. A választási győzelem csak arra elég, hogy egy párt megszerezze a legfőbb uralmi pozíciókat és jogosítványokat. Ezzel azonban csak arra szerez jogot, hogy ő hajtsa végre és szervezze meg a birodalmi hatalmi rend utasításaiból adódó feladatokat a lokalitás területén. Kétségtelen, hogy ebben van némi szabadsága, és bizonyos körülmények között kezdeményezheti akár a birodalmi szivattyúk szívási intenzitásának apróbb módosítását is, de ennél többre aligha képes.
Az áprilisi választás drámai lényege azonban éppen abban állt, hogy a magyar választók döntő többsége jelezte, hogy kifosztottsága legvégső fiziológiai határához jutott, tehát azt várja az uralomra kerülő elittől, hogy kössön gyökeresen új alkut a globális hatalommal a magyar társadalom alapvető újratermelési folyamatait illetően. Az új kormányt alkotó elitcsoportok talán kaptak is valamilyen halvány ígéretet a birodalomtól, hogy erre az új alkura sor kerülhet. Ám minden jel arra utal, hogy a „gazda” nem kívánta/kívánja teljesíteni még az eleve bizonytalan körvonalú és halvány ígéreteit sem. Ennek valószínűleg az az oka, hogy maga a birodalom is súlyos erőforrás-deficittől szenved, így a választások után brutális és megalázó módon jelezte az új kormánynak, hogy esze ágában sincs enyhíteni a kifosztás eddigi szintjét, sőt az általa egyre inkább sürgetett szerkezeti reformokkal inkább növelni akarja azt.
Ezzel a „szerződésszegéssel” azonban a globális hatalom a kölcsönös szerződésszegések beláthatatlanul veszélyes eszkalációját indította el, és most ennek lehetünk tanúi. Bár a három kifosztó szivattyú, az adósságok kamatszivattyúja, a multik profitszivattyúja és a magánpénztárak járulékszivattyúja közül ez utóbbi látszott a „legártatlanabbnak”, a birodalom azonban láthatólag itt kíván a legbrutálisabban visszavágni. Egyre nyíltabban mozgósítja valamennyi belső kollaboráns osztagát, az MSZ-LMP „utó-SZDSZ”-ként működő intim liaisonjától a változatlanul a birodalom zsoldjában uszító médián át Bokros Lajosig, hogy akár polgárháborús fenyegetéssel is, de meghátrálásra kényszerítse a kormányt. Bokros, aki önálló kollaborációs intézményként is értelmezhető, a tőle megszokott fegyelmezetlenséggel már ki is fecsegte a lényeget. „Egy óra alatt bedőlhet a forint, és már készítik is Magyarország halálos ítéletét” – jelentette ki a nyilvánosság előtt, és ezzel óvatlanul világossá tette, hogy a „birodalmi páncélosok”, akárcsak 1956 novemberének első napjaiban, járó motorral várják a parancsot most is. Nem zárható ki persze az sem, ha már 1956-ot hozzuk elő a mai helyzet analógiájaként, hogy a kissé túldimenzionáltnak ható birodalmi megtorlás Orbán Viktor egy közelmúltbeli kijelentésére adott késleltetett válasz is egyben. Orbán Viktor metaforája arról, hogy „nyugati zászló alatt hajózunk, de vitorlánkat keleti szél fújja” a birodalom számára nagyjából olyan erejű jelzés volt, mint Nagy Imre bejelentése arról, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből. Akárhogyan is van, a birodalom megleckéztetni készül a szabadságharcát vívó Magyarországot, ezért mindennél fontosabb, hogy mind a kormány, mind a kifosztott többség világosan lássa: erőt, határozottságot kell mutatnunk, mert nincs hová hátrálnunk. “
ÉVFORDULÓ – 210 ÉVE SZÜLETETT VÖRÖSMARTY MIHÁLY
210 éve, 1800. december 1-jén született Vörösmarty Mihály költő, drámaíró, a magyar romantika vezéralakja, a Szózat szerzője.
Az ember
Vörösmarty Mihály elszegényedett kisnemesi családba született. Apja 1817-ben bekövetkezett halála után neki kellett a családról gondoskodnia, ezért házitanítói állást vállalt Perczel Sándor fiai mellett. Jogi tanulmányait magánúton folytatta, s 1824-ben tette le az ügyvédi vizsgát. Időközben beleszeretett Perczel Adélba (Etelkába), de a társadalmi különbség miatt szerelmük csak ábránd maradhatott.
A diákkorától verselgető Vörösmarty első nagyobb vállalkozása az 1822-es A hűség diadalma című eposz volt. Az írói hírnevet 1825-ben megjelent, a nemzeti tudatot erősítő honfoglalási eposza, a Zalán futása hozta meg számára. 1830-ban tagjává választotta a Magyar Tudós Társaság (a Tudományos Akadémia), Toldy Ferenccel közösen ő dolgozta ki az első magyar akadémiai helyesírási szabályzatot. 1837-ben Árpád ébredése című darabjával nyitották meg a Pesti Magyar (később Nemzeti) Színházat, ettől az évtől az Athenaeum című lapot is szerkesztette.
1843-ban vette feleségül a nála 26 évvel fiatalabb Csajághy Laurát, a hozzá írott versek közül gondolatiságával és romantikus képalkotásával az Ábránd és A merengőhöz című verse emelkedik ki. Az 1840-es évek politikai küzdelmeiben Vörösmarty is tevékeny részt vállalt, gondolkodásában Széchenyihez állt közel. Az 1848-as forradalmat Szabad sajtó című versével üdvözölte, tagja lett az első népképviseleti országgyűlésnek, a kormányt elkísérte Debrecenbe, Szegedre és Aradra is.
Világos után bujdosott, majd feladta magát, de egy jóindulatú hivatalnok közbenjárására felmentették. 1850-től gazdálkodott, nem sok sikerrel. A beteges, egyre komorabb kedélyállapotú költő gyógyulást keresve Balatonfüredre, majd Pestre utazott. Itt érte a halál 1855. november 19-én. Temetése országos gyászünnep és tiltakozás lett az önkényuralom ellen.
Az író
Vörösmarty irodalmunknak olyan ritka alakja, aki minden műfajban otthonosan mozgott. Írt eposzt, balladát, vígjátékot és tragédiát, ódát és epigrammát, s neki köszönhetjük Shakespeare Lear királyának és Julius Caesarának fordítását. Pályájának kezdetén a nemzettudat ébresztését szolgálták a Zalánt követő elbeszélő költeményei (Cserhalom, Eger, A rom), a magyar történelem tragikus eseményeit örökítették meg korai drámái (Zsigmond, Salamon király, A bujdosók).
Az 1830-as évek a kiteljesedés időszaka, ekkor írta a Csongor és Tünde című színpadi mesejátékát, a magyar romantikus drámairodalom remekét. Hazafias lírájából kiemelkedik a tiszta hazaszeretetre, a múlt vállalására, a jelen és a jövendő felelős alakítására buzdító 1836-ban írt Szózat, amelyet Egressy Béni zenésített meg.
Az 1840-es éveket, az aktív reformkor és a romantika időszakát a Liszt Ferenchez írt óda, a Gondolatok a könyvtárban és Az emberek című gondolatfilozófiai költeményei fémjelzik, drámái közül a Czillei és a Hunyadiak emelkedik ki. A szabadságharc bukásával reményét vesztett és kiábrándult költő legnagyobb alkotása az Előszó, amely kozmikus képekben érzékelteti a forradalomvárás és a tragikus bukás hangulatát, valamint A vén cigány, egyéni világképének rezignált, ám csendes reménnyel telt összegzése.
A HÁLA JEGYÉBEN EMLÉKEZVE NAGY KÖLTŐNKRE.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN
Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
“Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon: de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény – véres lázadók
Hamis bírák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csinos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik:
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rab nép s gyávák köntöséből
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? Ment e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársainak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nem ismert érdem hősei,
Kiket – mindőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette – csúfos háladattal
Kezdet imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek- s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt – a jók a rosz miatt –
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez “ember!” advák örökül –
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
És mégis – mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymás szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók:
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövülnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély süllyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Oly magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!
Hát igen. Vörösmarty csodálatos költő, de hogy mi köze a munkásosztályhoz? Nem tudom. Viszont tudom azt, hogy Csepelen a Weiss Manfréd Művek felszívta a vidék nincstelenjeit, akik rendkívül szegényes lakóhelyeken tudtak lakást bérelni (Magyar u., Csőgyár u., stb.)
Szumma.. Csepelen a munkásság nem köszönhetett semmit 1900-óta senkinek. Csepel maradt egy elmaradott falunak (l. Erzsébet, Soroksár).
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja száját, hazudik, ha kinyújtja kezét, lop.
MONDOM A MAGAMÉT!
HOL ÉRTELEM, OTT AZ ÉRZELEM!
Azt azért ide írhatná valaki a fentiek közül , hogy mennyi időt dolgozott a gyárban ?
Én 1972 szeptember 29 – óta vagyok itt és most is itt dolgozom .
Valószínű hogy a fentiek közül mindenki többet látott és tett Csepelért.
A fejlődésért? – hálából? – most utcát neveztek el a fegyvergyáros Weiss Manfréd Művek tulajdonosáról. – Talán azért, hogy régen itt készültek ebben a gyárban a gyilokok?
Aki a gyárban nem húzott le legalább húsz évet az nem tud semmit .
Az itt hozzászólók ismerete sajnos oly csekély , hogy valószínű csak az egyes kapu portálját látta esetleg kívülről .
Én még most is itt dolgozom 1972 óta
nagyapó szerint:
2010. december 01., szerda – 20:32
“Hát igen. Vörösmarty csodálatos költő, de hogy mi köze a munkásosztályhoz? Nem tudom.”
T. nagyapó!
Kérem szíveskedjen a fent közzé tett GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN C. verset figyelmesen elolvasni! Megtetszik érteni. Szerintem nagyon nagy vers! Nem véletlen, hol kapott helyet első publikálás céljából, és az sem, hogy kik és minek alapján kérték fel a Költőt, melynek révén született e nagyszerű költemény.
E költemény igen sok vonatkozásban ma is időszerű!!!
Folyik az igen magasröptű polémia, miközben sokaknak elkerülhette a figyelmét az alanti címen közzé tett publikáció, amely igen komoly gondolatokat, érveket kellene, hogy ébresszen! Lehetne egyfajta felkészültségről tanúbizonyságot tenni.
“A birodalom visszavág? “
Az ember azért dolgozik sokáig egy helyen, mert szereti a munkályát és megbecsülik. – Lehet!
Igaz lehet ezekről az emberekről, hogy egy bizonyos szinvonalon – “szovjet jóvátételi szinvonalon”- megragadtak.
Lássuk be a világ ezen már tulhaladt és most nincs rájuk szükség máshol. ))) 😀 ((((
Így pontos az idézet:“szovjet jóvátételi export színvonalon”- megragadtak. 🙂