Cserbenhagyásos, halálos gázolás történt szombaton késő este Csepelen
MTI, Fn.hu
A közlemény nem tért ki a baleset helyszínére, de a Csepeli HÉV Szabadkikötő megállóhelyénél már több halálos kimenetelű gázolás is volt
Mint Kormos Endre, a Budapesti Rendőr-főkapitányság sajtóügyeletese elmondta: egy ismeretlen márkájú és forgalmi rendszámú személygépkocsi a Wiess Manfréd úton ütött el egy hatvan év körüli férfit, aki a helyszínen életét vesztette.
A gázoló sofőr ezt követően segítségnyújtás nélkül továbbhajtott. A rendőrség nagy erőkkel keresi a gázolót.
Nem tudják, ki volt a halálra gázolt ember és ki volt a gázoló
Gyalogost gázoltak szombaton este Csepelen. A helyszínen életét veszetette az ismeretlen személyazonaosságú gyalogos, ezért a rendőrség keresi az autóst, aki segítségnyújtás nélkül hajtott el a helyszínről.
Egy autós a haladt a Weiss Manfréd úton a Belváros irányába szombaton este fél tizenegy körül, amikor a HÉV Szabadkikötő megállónál lévő gyalogos átkelőhelyen elütött egy férfit.
A gépkocsi vezetője a baleset után magára hagyta az ismeretlen személyazonosságú sérültet, aki a helyszínen belehalt sérüléseibe. A rendőrség sem a vétkes autósról sem a járműről semmilyen információval nem rendelekzik, csak annyit tudni, hogy a gázolás következtében az autó szélvédője a vezető oldalon feltehetően betört.
A Budapesti Rendőr-főkapitányság Közlekedésrendészeti Főosztálya kéri, hogy aki a baleset körülményeiről, illetve a személygépkocsiról vagy annak vezetőjéről érdemleges információval rendelkezik, hívja a segélyhívó számok egyikét.
Forrás: Stop.hu
A Szabadkikötő út e szakasza nagyon veszélyes több szempontból is. Itt szokott a pénz behajtó háromlábú is tanyázni.
Félek, hogy az Öregem újabb kombinációba kezd, és összefüggéseket kezd keresni az “UFOK” megjelenésével és ezen útszakasz átkeresztelése között.
Látni a fényképen is, hogy a motorosokra milyen derékig érő lyukak leselkednek a fegyvergyáros nevére átkeresztelt Szabadkikötő úton.
Ilyen lyukon történő át motorozás folyamán a motoros biztosan nem ússza meg nyaktörés nélkül.
🙂
Elszomorító látvány, hogy az egykor szebb napokat látott Csepel utjai milyen siralmas állapotban vannak, – köztük a fegyvergyáros báró nevére átkeresztelt Csepelre is vezető Szabadkikötő út is. Már nem látható még a nyoma sem a sokak által kedvelt Szabadkikötő úti kerékpárútnak.
A nagy dirrel, dúrral kihelyezet Csepel útjait pásztázó kameráknak biztos nagy hasznát, fogja venni a rendőrség, mert ha tényleg megfelelően szakszerűen szerelték fel most nagymértékben, fogja segíteni a rendőrök felelősségteljes munkáját.
melyik részén ütötték el? térfigyelő kamera mit látott?
Ismeretlen márkájú és rendszámú???? Az egész út térfigyelőkamerával van szerelve. Pl. a képen is látszik. Érdekes!
A rengeteg “anyag” kiáramlását ott a szabad kikötőből biztosra veszem, hogy ellenőrzi a rendőrség a felszerelt megfigyelő kameráin keresztül a fegyvergyáros nevére átkeresztelt Szabadkikötő úti kereszteződésben.
Ide jó lenne nyomógombos lámpát elhelyezni az átkelés megkönnyítésére.
A gázoló vagy ittas és/vagy drogos állapotban volt, vagy valami vaj volt a füle mögött, esetleg bepánikolt. Mondjuk ahhoz is sok ész kell a gyalogos részéről, hogy valakit ott elüssenek. Nem mentegetve a gázolót, nagyon sok gyalogos a jószerencsének köszönheti, hogy még él. Nem ritka látvány, hogy a kedves gyalogos körültekintés nélkül lép a zebrára, a szemén kívül a másik érzékszervét, a fülét is kiiktatva a fülhallgatóval.
A múltkor elém egy műkörmét bőszen vizslató kishölgy lépett le a figyelem legkisebb jele nélkül, s még az sem zökkentette ki a körömvizsgálatból, mikor nagyot fékezve megálltam előtte.
A közlekedés társasjáték, az egyik fél hibája még nem feltétlenül vonzza magával a balesetet, ugyanis sok esetben a partner körültekintéssel megelőzheti a tragédiát.
Igazad lehet Csepel-sziget: ilyen magára nem vigyázó felelőtlen embert gázolhattak el a fegyvergyáros báróra átkeresztelt Szabadkikötő úton.
Lehet, hogy nagyot tévedek, de eddig úgy tudtam, hogy a zebrán, mint gyalogosnak elsőbbségem lenne. Mivel nap, mint nap tapasztalom, hogy az autósok nem így tudják, ezért megpróbálok magamra vigyázni. Néhány éve London külvárosában járván megdöbbentem, mert ott a lámpátlan zebránál is átengedik a gyalogosokat, itt életveszélyes a lámpás zebra is.
A – véleményem szerint – jelenleg is érvényben lévő KRESZ kimondja, hogy a gyalogosnak elsőbbsége van a zebrán való átkeléskor. Amennyiben lelép a járdáról az úttestre, az autósok kötelesek átengedni Őt. A zebra közelében egyébként is lassabban, körültekintőbben kötelesek haladni a gépjármű vezetők.
Ezen az úton egyébként sebességkorlátozás van, amit néhány kedves autós igencsak gyorsan elfelejt. Villogva, a másikra rámászva, esetleg dudálva kényszerítik arra, hogy a megengedett max. 70 km/h sebességnél gyorsabban menjen, vagy préselődjön be a jobb szélen közlekedő lassú jármű mögé. Tudom, hogy az idő pénz, de talán nem minden áron.
Csepel-sziget:
A zebrán a gyalogosnak van elsőbbsége! – ha körül néz, ha nem.
“Mondjuk ahhoz is sok ész kell a gyalogos részéről, hogy valakit ott elüssenek.”
Végül is csak 70-nel mennek ott az autók és egy 60 körüli nyugdíjas talán még gyorsabb is náluk. Különben sem sok az a 15 perc amit arra kell várni ott, hogy 1 autó átengedjen…
Talán úgy kellene megközelíteni a zebrát, hogy ne kelljen “nagyot” fékezni!?
Bocs. Ahol a baleset történt, már 50 km/h a sebességkorlátozás mértéke. Tény, hogy ez nem forgalmas gyalogátkelő, viszont azt az egy-két kivételes gyalogost igazán át lehetne engedni, mielőtt még megőszül a szerencsétlen.
Legalább annyi becsület lett volna a gázolóban, hogy megnézi, sikerült-e megölnie a gyalogost. Ha egy csöpp esze lett volna az illetőnek, tudhatta volna, hogy előbb-utóbb megtalálják, s akkor cserbenhagyással fűszerezett halálos baleset okozásáért fogják felelősségre vonni…
Attól, hogy elsőbbsége van, az életösztön azt diktálja, hogy a robogó személygépjármű elé nem lépjen le.
Jobbkezes kereszteződéseken való áthaladáskor is átpillantok a bal kezem felé is, mert a tapasztalat azt diktálja, hogy kínos dolog, ha a ravatal elé az van kiírva: pedig elsőbbségem volt.
Csak azt írtam, hogy ez a tragédia elkerülhető lett volna, ha az úriember az úttesten kevésbé bízik az autósokban. Egyébként pedig nem tiszta, hogy a zebrán történt e a gázolás, hogy mennyivel ment az autó, hogy ittas volt e a sofőr. Az áldozat nyugodjon békében!
Azt mondja a fater éjjel a lesötétített nagy fekete autókból nagyon rossz a kilátás – oldalra. Így kevésbé vehető észre az a szerencsétlen, aki lelép a járdáról.
Nagyon kell vigyázni a gyalogosokra.
A gyalogátkelő helyet olyan sebességgel kell megközelíteni, hogy bármikor meg tudjon állni a gépkocsi.
Minden esetben nagyon sokat tehet a lassan haladó gyalogos – a saját testi épségének megóvása érdekében.
Mert ugye igaz. Hiába volt nekem előny ha az életem volt az ára!
Tavaly nyáron az egyik “kedvenc” zebrámnál láttam egy fiatalembert, hogy úgy kanyarodott a gyalogosok közé, hogy telefonált, közben ivott valamit, de sajnos kiesett a kezéből a palack, utána kellett nyúlnia. Na, ettől is hiába vártam volna az elsőbbségemet.
Mellesleg a faternak igaza lehet, ha ennyi baleset történik ezen az úton, jobb lenne, ha Szabadkikötő út maradhatna, könnyebb lenne a jegyzőkönyv-, és újságíróknak.”..a Wiess Manfréd úton ütött el egy hatvan év körüli férfit,..”
Hol a közbiztonság Fidesz, Pintér? A Csepel Plázánál szintén elütöttek egy embert! Maghalt!!
Lehet, hogy te gázolgatsz Ernyőke, hogy bebizonyítsd nincs közbiztonság?
Az emlitett halálos gázolás a Kossuth L. út és a Szt. István kereszteződésében lévő, a Kossuth L. út Pláza felé eső zebrájánál történt, s nem a Weiss Manfréd úton. Amikor arra jártam délután, akkor helyszíneltek a rendőrök és még ott volt letakarva fekete fóliával az áldozat. Az hallottam, a gépkocsit már megtalálták, csak a vezetőt nem azonosították még!!!!
Ernő, te egy beteg állat vagy.
Manitu: Részegen vezetnek nem kevesen, hanem sokan! Megveszik a fakabátosokat! Hol élsz te “embernek” csúfolt valami?
Weiss Manfréd úton is volt egy halálos gázolás vasárnap hajnalban! Egy hajléktalant ütött el valaki, aki megállás nélkül továbbhajtott! Hol a közbiztonság Fidesz?????
Ernő! Te tényleg ennyire korlátolt vagy? Mi köze a közbiztonságnak ahhoz, hogy valakit elütnek? Mit csináljon a Fidesz, hogy ez ne történjen meg? Állítsa le a gépjármű forgalmat, üljünk vissza lóhátra? Akkor meg majd leesnek a lóról.
Ide nem kéne a közbiztonság kérdést belekeverni, mert bár aktuális, ide pont nem tartozik.
Nem lehet, hogy véletlenül Stohl Buci járt Csepelen az este? 😀
Ernő kommancsból lett nagy jobbikos. Che fanból meg Vona fan.
Nem várható el, hogy értelmes gondolatokkal rendelkezzen. 🙂
Ernőke!
Vigyázz, mert a nyomodban vannak a kényszerzubbonnyal az elmegyógyintézeti ápolók.
A Szabadkikötő út melyet a fegyvergyáros báró nevére kereszteltek át egy jól belátható elhanyagolt útfelületű egyenes útszakasz.
Borzasztó! – szörnyülködik a Fater, mégis menyi baleset történik itt.
Azt mondja a Fater, hogy a Szabadkikötő út és a szabad kikötő (free port) bejáratához egy fehér ló szobrát kellene kiállítani. Ez a fehér ló szobor milyen
Jól mutatna ebben a sivár környezetben, a fegyvergyáros nevére átkeresztelt Szabadkikötő úton.
🙂
ma reggeli hírekben azt hallottam, hogy az autó megvan, csak a sofőr nincs…
Kedves Jeniszej!
Nem unod még a fegyvergyárosozást? O.K. Vannak emberek, akiket a tények nem tudnak meggyőzni, mert nincs más igazság számukra, mint a saját gondolataik. Tény pedig, hogy a gyár nem fegyvergyárként épült, és nem a tulajdonos akarata vált valóra azzal, hogy ott fegyvert kellett gyártani.
Ha nem szereted ezt az elnevezést, hát használd a régit, de már uncsi, hogy mindenütt ezt kell olvasnunk Tőled. Vagy Te olyan értelmes, okos ember, hogy más dolgokról is van véleményed.
Ez sem az ő véleménye, hanem Fateré. 🙂
Neki semmiről nincs véleménye.
Ez esetben csepelivel kell egyetértenem: oda bizony nyomógombos jelzőlámpa kellene. Bár azt hiszem, ebben az esetben (cserbenhagyás) talán az sem segített volna, hiszen maga a jó szándék sem volt meg az autósban.
sanos sok közlekedési baleset történik a (volt) Szabadkikötő úton. hosszú egyenes szakasz…”toljuk neki”…általános tapasztalat: mindig a vétlen szívja meg jobban 🙁
Egy dolgot felejt el mindenki ! A baleset a zebránál történt !!! Ott is 70 km/h a megengedett???? Tény a gyalogosok is lehetnének körültekintőbbek. Én is közlekedek így is, úgy is, igyekszem mindig ovatos lenni. Ennek ellenére engem is elütöttek 2 évvel ezelőtt, még mindig “lábadozok”. A baleset után pár percel jártam arra. Sajnos láttam az idős embert letakarva…megrázó “élmény”. Látta már valaki ott azt a féknyomot a belváros felé vezető oldalon, a zebra után??? Az még 70-nél is bőven több. Hozzáteszem, 4-5 évvel ezelőtt ugyanott egy elém szabálytalanul beforduló autó tört totálkárra!!! Látszatra nem is veszélyes útszakasz, egyébként meg életveszélyes autósnak és gyalogosnak is egyaránt. Próbáltál már kikanyarodni a sporpályáról a főútra??? Még autóval is több perc, nemhogy gyalog !!! VALÓBAN SZÜKSÉGES LENNE ODA EGY LÁMPA !!! Több halálos áldozat kell ehhez??????
“Weiss Manfréd úton a Belváros irányába szombaton este fél tizenegy körül, amikor a HÉV Szabadkikötő megállónál lévő gyalogos átkelőhelyen elütött egy férfit.”
-Úgy emlékszem, hogy ennél a zebránál még 50km az előírás. A zebránál villogó sárga lámpa van. A másik amit jó lenne tudni, hogy vajon a közvilágítási lápát a fa lombja mennyire takarja. Ha jól emlékszem a KRESZ valamikor úgy szolt a gyalogos a kijelölt gyalog átkelő helyen akkor léphet le, ha meggyőződött annak veszélytelenségéről. Nem ám úgy van az, hogy ott vannak a fehér csíkok és lehajtom a fejem, aztán lesz ami lesz, mert hogy nekem van elsőbbségem. Féktávon belül lelép valaki, ha beszarik a sofőr akkor sem tud megállni. A gyalogosnak, csak annyi a dolga, hogy az egyik lábát a másik mellé zárja és kész, egy pillanat után már mehet is. Láttam: A fiatal pár babakocsival a volt telefonközpontnál a zebrán szinte kilökte a babakocsit az autó elé. Szerencsétlen autós éppen megtudott állni, és nem beszélve az apukáról, hogy micsoda ordenáré mocskot szórt az autós felé…azért arra is kéne gondolni, hogy milyen dolgok játszódhatnak le az autóban egy vészfékezés közben…jó le van tojva, akkor is nekem van elsőbbségem. (sajnálom az “öreget” és minél előbb fogják meg a gázolót)…
Csepelen minden sarokra lámpát raknak tök feleslegesen, de oda nem, ahová kellene.
T.
Vica:
Egyszerűen nincs igazad!
A gyár minden mozzanata a fejlesztések is szorosan a fegyvergyártáshoz kötődtek.
Így vagy úgy mindig az emberi életek kioltásához gyártott mindig jobb és jobb eszközöket – fegyvereket, miközben megalázó kapitalista módon folyt a proli kizsákmányolása.
Minden fejlesztés a báró gyárában csak a gyilok tökéletesítésének eredményeként jött létre. Ha már minden kötél szakadt, – gyártottak szaros edényeket is.
Akkor, amikor már befejeződtek a háborúk Európában, a béke első napjaitól kezdve a bárok fegyvergyártására berendezkedett monstruma hanyatlásnak indult.
És ez a hanyatlás, kihatott az egész kerületre.
Így vált a Főváros legsivárabb kerületévé.
Az utca elnevezése „emléktábla” elhelyezése sokkal megfelelőbb helyre került volna oda a rozsdatemetőbe, vagy legfeljebb oda, ahol a zsíros kenyeret tartó nagy mahinátor állt és mutatott a bárók fegyver gyára felé.
Kedves Vica:
Idézeted:
“Ha nem szereted ezt az elnevezést, hát használd a régit, de már uncsi, hogy mindenütt ezt kell olvasnunk Tőled.”
Megfogadom tanácsod! – és ígérem csak a régi elnevezést, fogom használni, de a régit, az eredetit (!) Szabadkikötő út mellett, – hogy mindig emlékezzenek az emberek az új névadóra. – A nagy kapitalista fegyvergyárost is meg fogom említeni – csak úgy mellékesen.
Fogadj el a fateromtól egy jó tanácsot, – szúrjál ki velem, és ne olvasd el ezeket az általad uncsinak tartott ismétléseimet, miszerint én nem vagyok kibékülve a fegyver gyárosról, elnevezet út nevével, amelyik a szabad kikötőbe is vezet.
😉
Gordon, Gordon!
Ejnye.
Marhaság!
Sorold el.hogy a kistömegen kívül hol gyártottak még hadianyagot 45 után?
És mit gyártottak ott?A báróékat egyébbként Kasztnerék leléptették még 44-ben.
Elődjét, a Weiss-konzervgyárat eredetileg a VII. kerületi Lövölde téren hozta létre Weiss Manfréd és bátyja, Bertold, 1882-ben. Pár hónap múlva áttelepültek a Soroksári útra.[1] A gyár 1886-tól tölténytárakat, majd lőszereket is előállított. 1892-ben a Weiss Manfréd Lőszergyár az akkor még szinte puszta Csepelre költözött, miután az üzemben robbanás történt. Négy évvel később Weiss Bertold kilépett. Az 1890- évek végére Weiss Manfréd kohóval, öntödével, hengerdével, még később acélművel egészítette ki A fő megrendelő a hadsereg volt. Az első világháború éveiben a gyár dolgozóinak létszáma közel 30 ezerre duzzadt, a háború után azonban hatezer alá apadt. A háború befejezésekor a Weiss-műveknek 28 ezer munkása volt, 250 hektáron elterülő gyártelepe 216 épületből állt.[2] A háború után a román megszállók elhurcolták a gyár berendezéseit, a termelés visszaesett.
Az 1930-as évek közepén a gyár már 15 ezer embert alkalmazott.
A második világháború idején a WM harckocsikat és terepjárókat is előállított, valamint Messerschmitt 210 típusú repülőgépekhez is készítettek motorokat.[1] A bombázások idején az üzem nagy károkat szenvedett.
az üzemet.
1892-ben a Weiss Manfréd Lőszergyár az akkor még szinte puszta Csepelre költözött.!!!
Azt mondja a Fater, hogy Ő úgy tudja, és ez lehet, hogy nem így van. -A Motorgyár indulásáig a húzó üzemben csak ágyú hüvelyeket húztak. Azt, hogy hol volt az ilyen meg olyan tömeg azt én nem tudhatom.
De azt tudom, hogy a 70-es években már a húzóüzem alagsorában őrizték honvédségi rovancs mellett lezsírozva a gyilok szerszámait – a bárói örökségeket.
Az öntödében is sokáig készültek az önjáró gyilok járműveknek a lánctalpai.
Természetesen ezek lánctalpas traktorokra is szerelhetőek voltak.
🙂
T.
Vica:
most látom, hogy Weiss Manfréd Löszergyáros volt eredetileg és nem fegyvergyáros. Lehet,hogy a rangot már a fegyverekért kapta? 🙁
Na,akkor megsúgom neked,meg a faterodnak is:
aknákat esztergáltak a kistömegben.Ágyúkat meg a miskolci Digép csinálta.
De katonai bigyók gyártásában több cég is részt vett:
MOM,Telefongyár,Lámpagyár,Rába,stb.
Nehogy megint az 1800-as évekkel vagdalkozzál!
Rendszerek jönnek, mennek, attól a kapitalista még kapitalista marad. A fegyvergyáros és lőszergyáros üzletember jól jövedelmező tevékenysége okán még nem lesz hős.
T.
Királyerdei:
a szóban forgó lőszergyáros úri ember nem tehet róla, hogy akkor élt és alkotott, – ez ilyen egyszerű.
Élete
végéig nem tanult meg jól magyarul, közvetlen alárendeltjeivel németül beszélt.
1916-ban Bródy Sándor újságírói minőségben kereste fel Weiss Manfrédot
Így született a jelenleg ismert egyetlen interjú, amit Weiss Manfréd valaha is adott, és amelynek legszembetűnőbb „eredménye” az
volt, hogy Bródy a gyárost alig tudta szóra bírni interjúalanyát, aki a
gyárról így nyilatkozott: „Én tudom, és mindenki tudja, hogy az én ipartelepem a háború
előtt jóval nagyobb szabású volt, mint amilyent a békés idők megköveteltek.
Bródy próbálta arra terelni
a szót, milyen etikai dilemmákat vethet fel a fegyvergyártás.
Egy pragmatikus üzletember érzelemmentes válaszát kapja:
„A mesterségem ez, és nekem nincs más gondom, hogy azt
a legtökéletesebb módon folytassam.” Weiss Manfréd nem engedhette meg magának, hogy
olyan kérdéseken töprengjen, termékei
hány ember halálát okozhatják. 😀 ))
Ha valaki Weiss Manfrédot azért támadja, mert a gyárában fegyvereket is előállítottak, akkor gondolom ugyanezek a zemberek Gábor Áron emlékművét is leköpik.
Örülök, hogy Weiss-ről lett elnevezve az egykori Szabadkikötő út. 🙂
Bátorkodom megjegyezni,hogy az általad említett időben itt még monarchia volt és a labancok nagyon is belepofáztak,hogy hol és mit gyárthatunk.
Most ezt kinek mondod?
A báró úr cimere:
Nemesi címerén, amelyet az ő elgondolásai alapján terveztek,
a következők voltak láthatók: aranyszínű vitézi pajzs, folyó, benne pázsitfolt (a Duna és a
Csepel-sziget), fekete oroszlán, amely fogaskeréken egyensúlyoz és egyik mancsában vetélőt
tart (utalás az ország legnagyobb textilgyárára Rózsahegyen, amelynek szintén alapítója és
résztulajdonosa volt), a másikban egy füstölgő bombát (a csepeli lőszergyártás jelképeként).
Az oroszlán két oldalán egy-egy hatágú Dávid-csillag a zsidó vallásra emlékeztetett.
Aki a fegyvergyártásról prédikál,ami tkp. lőszergyártás volt.
Neked meghagyom a “bűnösnépezést” meg a Dunábalövéseket,meg a hasonlókat.
T. Gordon:
Egy baj van a logikáddal, hogy a báró érzelem nélkül ontotta a gyilokot.
Tapló vagy , hogy Gábor Áront báróhoz hasonlítod, akinek csak a profit volt a lényeg.
Mi a baj a Dávid-csillaggal?
Megjegyzem, hogy Magyarország védelmezője is Dávid házából származott, egyébként meg ha már Gábor Áron és szabadságharc:
“1848. március 17-én a „magyarországi és erdélyi zsidók képviselete” üdvözölte a magyar forradalmat. Zsidók is részt vettek a megalakuló Közcsendi Bizottmányban és a nemzetőrségben. A gazdag zsidó családok jelentős anyagi támogatással segítették a szabadságharcot. A honvédseregekben szolgálatot teljesítő zsidók számát mintegy 20 ezerre becsülték, ami messze számarányuk feletti részvételt jelentett. A reformkor magyar érzelmű zsidó hírességei közül megemlítendő Rózsavölgyi Márk zeneszerző (1787-1848), aki a Nemzeti Színház megnyitása alkalmával játszott palotás szerzője volt.”
http://hu.wikipedia.org/wiki/A_magyarországi_zsidók_története#Reformkor_.C3.A9s_szabads.C3.A1gharc
“Tapló vagy , hogy Gábor Áront báróhoz hasonlítod, akinek csak a profit volt a lényeg.”
Te írtad, hogy az egyik fő bajod Weiss-szel, hogy a cége által gyártott eszközökkel (mindegy hogy fegyver vagy lőszer) embereket öltek és rombolták az épített értékeket.
Most meg érzelmekre és a profitra hivatkozol.
Ezek szerint az nem volt gond, hogy Weiss fegyvereivel emberekekt öltek és romboltak? De akkor miért írtad ezt korábban?
És mielőtt letagadnád, íme:
Jeniszej:
2010. augusztus 13., péntek 08:55-kor, a Felavatták Weiss Manfréd emlékművét c. hírnél:
“Ténykedésével, – igaz közvetve, – hozzájárult az emberiség azon oldalához, akik mások leigázására életére törtek.”
Jeniszej ugyanannál a hírnél:
Jeniszej:
2010. augusztus 13., péntek 14:37-kor
“Míg mások a várost építették – Csepelen, ontották az ezek lerombolásához az eszközöket.”
Megfogtalak kisbarátom! 🙂 Hihi
Jeniszej:
2010. augusztus 17., kedd 21:22-kor
– Azért akár meddig ragozzuk a dolgot, ha egyszer háború alakul ki, vagy háborús helyzet jön létre, érthető, hogy egy ekkora gyár nem fog vaskerítést, vagy más olyan hadieszközzel össze nem függő dolgot gyártani, amire épp nincs kereslet. Nyilván azt gyárt amire kereslet van és amit el lehet adni és ez még mindig a jobbik eset, mint amikor azért robbantanak ki háborút, hogy az előre fejlesztett és legyártott hadieszközt eladják, vagy felhasználják…(mert erre is van példa napjainkban is)…de az út nekem is “kikötőút” még mindig és valószínű, hogy az is marad, csak a jegenyesor hiányzik nagyon úgy volt kerek az egész. (üdv. a faternak)…
Akkor rágódj ezen Gordon:
http://www.threeworldwars.com/albert-pike2.htm
Gordon: Elgurult a gyógyszered.
Hihi 🙂 Megszivattam Jeniszejt (már nagyon virgonc volt). Ellenérve nincs hisz őt magát idéztem, nyúlfarknyi válasza is egyértelműen a tanácstlanságára utal. 🙂
Ne zsidózzál Gordon: !!!!!!!!!
2010. augusztus 17., kedd 21:27-kor
Mi a baj a Dávid-csillaggal?
Többször figyelmeztettelek, GORDON: hogy ne zsidózz!
Ez itt nem az ahol ezt megteheted.
Gordon:
Nem olvasol jól idegességedben már összefüggéstelen dolgokat, írsz.
Rögtön zsidózni kezdesz, amikor ideges vagy.
ehehe 😀 ehehe 😀
Jeniszej 2010. augusztus 17., kedd 22:19-kor
“Ne zsidózzál Gordon: !!!!!!!!!
Gordon 2010. augusztus 17., kedd 21:27-kor
“Mi a baj a Dávid-csillaggal?”
Többször figyelmeztettelek, GORDON: hogy ne zsidózz!
Ez itt nem az ahol ezt megteheted.”
Ezzel a felszólításal csak az a gond, hogy maga Jeniszej írta korábban:
Jeniszej:
2010. augusztus 17., kedd 21:16-kor
“A báró úr cimere:
(…) Az oroszlán két oldalán egy-egy hatágú Dávid-csillag a zsidó vallásra emlékeztetett.”
Jeniszej zsidózástól való félelmével csak az a baj, hogy a saját logikájából kiindulva korábban ő maga is zsidózott.
Szerintem egyébként egyik hsz részlet sem zsidózás, de azért röhejes, hogy Jeniszej azon cselekedet befejezésére szólít fel, melyet korábban ő maga gyakorolt.
Ma nincs jó formában, ez már a második pofáraesése. De én jól szórakozom. Hihi 🙂
Valahogy gordiról mindig ez a szarkasztikus kis szösszenet jut eszembe, elképzelem ahogy Jobbikosokra vadászva molesztálja a járókelőket:
“A pesti utcán egy kampós orrú, elálló fülű, dülledt szemű, orrhangon raccsoló egyén odalép egy járókelőhöz és megszólítja:
– Maga antiszemita!
– Kicsoda maga? Én magát nem ismerem!
– Aha! Tehát idegen vagyok! Netán éppenséggel idegenszívű? Szóval maga kódolt antiszemita!
– Miket hord itt összevissza?
– De hát látszik magán, hogy antiszemita!
– Hagyjon engem békén! Én egy békés, tisztességes magyar ember vagyok!
– Hiába tagadja, abból is látszik, ahogyan rám néz azzal a turáni vágású szemével, hogy maga egy szemét antiszemita!
– Na, ebből elegem van! Menjen az utamból!
– Hiába próbál menekülni. Antiszemita maga is és a büdös ringyó anyja is!
A békés járókelő arca hirtelen elvörösödik, majd leken egy hatalmas pofont a másiknak, mire az diadalmasan felüvölt:
– Na látja! Nem megmondtam, hogy antiszemita?!”
🙂
Gordon: ez már nem normális!
T. Gordon:Tapló vagy
Egy baj van a logikáddal, hogy a báró érzelem nélkül ontotta a gyilokot.
Tapló vagy , hogy Gábor Áront báróhoz hasonlítod, akinek csak a profit volt a lényeg.
Gordon:
Ez már gusztustalan, amit művelsz!
Mindig ugyan így baromkosz, ha látod, hogy népszerűséged csökken, mert már piszokul sok vagy mindenkinek.
Kötekszel valótlanságokat irogatsz. Össze vissza csomózod mások mondanivalóját elvtelenül.
Rohadtul lejáratod magad.
Ajánlom, ha unatkozol, foglalkozz a kedveseddel.
A Fater a Szabadkikötő út nevét szokta meg, és nem szereti azokat, akik a gyilokból gazdagodtak meg.
KARRIERTÖRTÉNET A DUALIZMUS KORÁBAN –
150 ÉVE SZÜLETETT WEISS MANFRÉD, A CSEPELI GYÁR ALAPÍTÓJA
Weiss Manfréd történetével kapcsolatban számos
közhely joggal írható le, mert száz százalékig igaznak
bizonyul: „a semmiből jött”, „csak saját erejére,
eszére számíthatott”, „mindent szorgalmának
köszönhetett”, „kitartó munkával hatalmas művet
hozott létre”. Igaz, a közhelyek tapasztalatokból,
valós eseményekből szűrődnek le, csak éppen ritka
az olyan eset, amikor minden szépítés, kiigazítás
nélkül illenek egy konkrét személyre, életútra! Ha
forrásainknak hihetünk, Weiss Manfréd esetében
ezzel a ritka példával találkozunk.
Weiss Manfréd
A magyar ipar fejlődésének lehetőségei a XIX. század második felében
A magyarság helyzetét a XIX században a politikai-gazdasági kiszolgáltatottság, függőség
jellemezte. Az 1848-as forradalom alapvetően felszámolta a feudális korlátokat, amelyek
gátolták a modern gyáripar kialakulását, fejlődését, az elkövetkező időszakban eltörölték a
birodalmon belüli vámokat, egységes pénzrendszert vezettek be, tehát létrejöttek a gazdaságilag
egységes birodalom formai keretei, de az 1867-es kiegyezésig nem történt meg a két
részbirodalom, az osztrák és magyar oldal viszonyának teljes rendezése. A kiegyezés keretében
írták elő, hogy a két birodalomrésznek milyen arányban kell hozzájárulnia a közös
kiadásokhoz. Ez a kvóta a nemzeti jövedelem változásával arányosan Magyarország szempontjából
kismértékben állandóan növekedett, de átlagosan az egész korszakra mintegy 1:2
arány volt érvényben, azaz a közös költségek egyharmada hárult hazánkra, és ami az ipar
fejlődése szempontjából döntő volt: a közös fenntartású intézmények kötelesek voltak megrendeléseik
egyharmadát magyar gyártóktól beszerezni. Ezek a megrendelések a hadsereg
részéről játszották a legnagyobb szerepet.
Az iparosításnak a piac biztosítása mellett egyéb előfeltételei is voltak: a megfelelő hitelrendszer
és infrastruktúra megléte. 1867 és 1890 között a hitelintézetek száma több mint
14-szeresére, tőkeállományuk 12-szeresére nőtt, a vasúthálózat hossza pedig több mint 5-
Karriertörténet a dualizmus korában –
150 éve született Weiss Manfréd, a csepeli gyár alapítója 147
2. (112.) évfolyam 4. szám, 2007. augusztus
szörösére való növekedésével meghaladta a 11 000 km-t. A közel negyedszázadnyi időszak
alatt elsősorban külföldi tőke áramlott az országba, ez tette lehetővé a korszak beruházásainak
felét. Eleinte azok az ágazatok fejlődhettek a legdinamikusabban, amelyek szorosan
kapcsolódtak a mezőgazdasághoz, főként a malomipar és az élelmiszeripar egyéb ágai. Végig
érvényes volt – és szerencsés esetekben hajtóerőt is jelentett – az erős konkurenciaharc
a jóval fejlettebb osztrák és cseh iparral. Hazánk esélyeit javította az Európában elsőként
meghozott 1881. évi 44. számú „Ipar-törvény”, azaz ipartámogatási törvény. Ez a törvényben
felsorolt, meghatározott iparágakban – például a gépgyártás különböző területein, nevezetesen
a fegyvergyártásnál – bizonyos feltételek mellett jelentős kedvezményeket biztosított
az újonnan alapított vállalatoknak, például mentesülhettek a kereseti adó, a nyilvános
számadásra kötelezett vállalatok adója, a községi pótadó és különböző illetékek meg.zetése
alól, és előnyöket élvezhettek a szállítási tarifáknál is. Kilenc év alatt 199 új magyarországi
üzem kapta meg ezeket a kedvezményeket, ezeknek mintegy harmada tekinthető jelentős,
hosszú távon is működőképes gyárnak.
A magyar gazdasági élet 1867 és 1914 közötti fejlődési adatai minden túlzás nélkül imponálóak:
a nemzeti jövedelem ötszörösére, az ipari termelés 12-szeresére nőtt, amely – egész
Európában egyedülálló módon – átlagosan évi 5,2%-os növekedésnek felelt meg. A dualizmus
korában tehát jelentős gyáripar jött létre.
Az ipar dinamikus fejlődésének személyi feltételeit tekintve szembetűnő a polgárosodás
fő bázisát jelentő zsidóság szerepe. A feudális fejlődés során Magyarországon nem alakult
ki sem létszámát, sem gazdasági helyzetét, sem ambícióit tekintve olyan városi polgárság,
amely a tőkés átalakulás hordozójává válhatott volna. Viszont a XVIII. században jelentős
volt a zsidóság bevándorlása, főként a Habsburg Birodalom fejlettebb, nyugati területeiről,
mivel II. József türelmi rendelete lehetővé tette a vagyonos kereskedők számára a városokban
való letelepedést. A napóleoni háborúkban megerősödő kereskedőréteg tőkeerejével,
mentalitásával, .exibilitásával – tevékenységi formáinak kereteit bármikor megváltoztatni
készen – minden szempontból alkalmasnak bizonyult a felemelkedésre: először csak a termény-
és textilkereskedelemben, majd a malomiparban, telekspekulációban, építési vállalkozásokban,
vasútépítésben, végül egyre jelentősebb tőkeerőt gyűjtve a gyáralapításban és
egész iparágak kifejlesztésében.
Egy ambiciózus .atalember elindul
A Weiss család eredetét kutatva még a családi legendárium szerint is legfeljebb a XIX. század
elejéig tekinthetünk vissza, és még ezek az adatok is bizonytalanok: hősünk, Weiss
Manfréd nagyapja, Baruch Weiss falusi pipakészítő vagy kiskereskedő volt, és feltehetően
Morvaországból vándorolt Pestre, ahol a Rumbach Sebestyén utcában valószínűleg fémárukkal
kereskedett. Idősebb .a, Adolf, már Magyarországon született 1807-ben, és öccsével,
Arnolddal társulva cseh szilvalekvár árusításával kezdték üzleti tevékenységüket, majd
148 Longa Péterné
Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle
fokozatosan tehetős terménykereskedőkké emelkedtek. Weiss Adolfnak hat gyermeke született;
történetünk szempontjából közülük a legidősebbnek, Bertholdnak és a legifjabbnak,
az 1857-es születésű Manfrédnak jut jelentős szerep.
Az 1870-es években a szűkebb család három, formailag különálló – a feltételezések szerint
elsősorban az adóhatóságok munkáját megnehezítendő –, de több szálon összefonódó,
egymással is különböző bonyolult tranzakciókat folytató terménykereskedelmi céget
birtokolt. A családfő Budapesten, Berthold pedig Budapesten és Bécsben vezetett egy-egy
vállalkozást. A cégek biztonságát főként az teremtette meg, hogy a Monarchia közös hadseregének
állandó beszállítói voltak, és idővel jelentős érdekeltséget szereztek a magyar malomiparban.
Weiss Manfréd kezdettől, tudatosan a családi vállalkozásba való bekapcsolódásra készült.
Kereskedelmi akadémiát végzett, majd négy évig egy gyarmatárukkal foglalkozó külkereskedelmi
cég vezetője volt Hamburgban – az állást bátyja üzletében 20 évesen foglalta el.
A családi vállalkozások életébe – első, de korántsem utolsó alkalommal – a hadi szállítások
megélénkülése hozott jelentős vagyonnövekedéshez vezető változást. Bosznia–Hercegovina
1878-as okkupációja során a Weiss .vérek, Berthold és Manfréd – más cégekkel
szövetkezve – elvállalták az összes katonai szállítás megszervezését és lebonyolítását, valamint
a boszniai vasút hasznosítását. A hagyomány szerint a Monarchia közös Hadügyminisztériumában
még 30 évvel később is nagy elismeréssel emlegették az akkor mindössze
huszas éveinek elején járó Weiss Manfréd szervezőkészségét. A hatalmas volumenű katonai
megrendelések nemcsak anyagi hasznot hoztak a családnak, hanem a legalább olyan fontos
üzleti, társadalmi kapcsolatok széles körét is.
A nyolcvanas években gazdasági nehézségek következtek: búzaválság, áringadozások, a
terménykereskedelem hanyatlása. Az üzleti élet pangásának átvészeléséről az időközben
nagy családi tekintélyre szert tett legifjabb Weiss .ú döntött: a felgyülemlett tőkét ingatlanbefektetésekkel
kell átmenteni kedvezőbb időkre. A telekspekuláció – amelynek egyik
legsikeresebb eleme az úgynevezett Újvilág komplexum megvásárlása volt a Körút és a Pozsonyi
út sarkán – olyan jól sikerült, hogy nemcsak a tőke tartalékolásához vezetett, hanem
megsokszorozásához is. Weiss Manfréd számára azonban ez nem cél volt, hanem eszköz – a
megfelelő időpont kivárása után újabb ipari beruházásokhoz.
Konzervek és töltények – mindent a hadseregnek
Az immár hosszú távon is együttműködő Weiss Berthold és Manfréd első ipari vállalkozását,
gyáralapítását gondos mérlegelés előzte meg. Sok szempontot vettek .gyelembe: először
is, Magyarországon a malom- és élelmiszeripar központi szerepe miatt célszerű volt erre
a területre alapozni; másodszor, a hadsereg megrendelései, mint az előző tapasztalatok is
mutatták, hosszú távon biztos felvevőpiaccal kecsegtettek; ugyanakkor még viszonylag korlátozott
tőkeerejükkel kellett számolniuk, és egyelőre a szakértelmük is hiányos volt.
Karriertörténet a dualizmus korában –
150 éve született Weiss Manfréd, a csepeli gyár alapítója 149
2. (112.) évfolyam 4. szám, 2007. augusztus
Kapóra jött, hogy 1882. február 18-án a közös Hadügyminisztérium konzervgyár alapítását
javasolta. Weiss Manfréd ezt megtudva azonnal kérvénnyel fordult a kereskedelmi
miniszterhez, amelyben „már tervezett húskonzervgyárához” kérte az állami kedvezményeket.
A „tervezés” ekkor még igencsak kezdeti stádiumban lehetett, hiszen nemhogy a
termelési feltételekről, de még az alapítandó üzem helyéről sem határoztak a kérelmezők.
Mindez nem akadályozta Weiss Manfrédot abban, hogy március 30-án már gulyáskonzervmintát
küldjön Bécsbe – ezt egy ideiglenes, a nagyüzemi termelésre teljességgel alkalmatlan,
Lövölde téri műhelyben készítették. A minisztériumi bizottság kedvező véleményének
birtokában került sor egy nagyobb kapacitású gyár építésére alkalmas telek megvásárlására
ideális környezetben, a Közvágóhíd közelében, a Soroksári út és a Máriássy utca sarkán.
Végül – az állami kedvezmények birtokában – 1882. december 27-én alakult meg Weiss
Berthold és Manfréd Első Magyar Konzervgyára. A termelés 1883 januárjában indult be.
A lemezvágóval és forrasztóasztalokkal felszerelt bádogosműhely napi 25 000 darab konzerv
gyártását tette lehetővé. A tartósítás sterilizáló autoklávban történt. A hadsereg konzervszükségletének
34%-át a Weiss testvérek gyárából szerezte be. A húskonzerveken kívül
gyártottak leves-, zöldség-, sőt kávékonzerveket is – ez utóbbi a mai nescafé ősének tekinthető:
kávéport és cukrot tartalmazott, és fogyasztás előtt mindössze meleg vízben kellett a
keveréket feloldani. A sikeres termékekből a Monarchia hadseregén kívül német és olasz
exportra is szállítottak. Weissék minden újdonságra fel.gyeltek, amiben üzleti lehetőséget
láttak. Amikor tudomást szereztek egy osztrák hadbiztos találmányáról, a préselt kenyérről,
kifejlesztették a gyártáshoz szükséges formákat és kereteket. A gyártóeszközöket felajánlották
az angol kormánynak is – de amikor az angolok ehelyett tíz tonna kenyeret rendeltek,
ezt a szállítást is teljesítették.
A konzervgyárban hosszabb távon problémát jelentett a termelés szezonális jellege: a
szükséges létszám 30 és 300 fő között ingadozott, és különösen szembetűnő volt a konzervdobozokat
gyártó bádogosműhely kihasználatlansága. A megoldás ismét a Hadügyminisztériumból
jött: 1887-ben tölténytárak próbaszállítására kaptak megrendelést, 1888-ban pedig
tábori palackokra, vizeskannákra és egyéb, a hadsereg által használt fémfelszerelésekre.
Weissék a növekvő üzlet reményében megduplázták a gyárba fektetett tőkét. Bár a fémáruk
termelésénél kezdetben nagy volt a selejt aránya, ezt jó üzleti taktikával a konzervgyártásnál
elért nyereséggel kompenzálták, mivel felismerték, hogy hosszabb távon a hadianyaggyártás
lesz a meghatározó.
Már az eddigiekből kitűnik Weiss Manfréd tudatos, átgondolt és, mint a későbbiekben
látni fogjuk, egész életén át követett üzleti stratégiája. Első lépésként olyan termékkel tört
be a piacra – a konzervvel –, amellyel egyeduralkodó volt Magyarországon. A gyártásban
gyakorlatot szerezve, fokozatos fejlesztéseket végezve vette fel a versenyt más, monarchiabeli,
illetve európai országokkal. Ezzel párhuzamosan egyre biztosabb és szélesebb területet
átfogó piacot szerzett. Rendkívül .gyelemreméltó válságstratégiája is: amikor a piacok
szűkülése miatt a termelés nem bővíthető, ezt az időszakot kell megragadni új termékek
150 Longa Péterné
Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle
kifejlesztésére, így a kezdeti nehézségek, veszteségek egybeesnek az amúgy is válságos időszakkal,
és amikor megindul a konjunktúra, abban már a kezdet kezdetétől, elsőként lehet
az új termékekkel megjelenni, a piacokat megszerezni és az elsők között nyereséghez jutni.
A gyártási kapacitást pedig Weissék sohasem a tényleges szükséglethez, hanem a lehetséges
legnagyobb kereslethez igazították; így bármikor gyorsan alkalmazkodhattak a piac felvevőképességéhez.
A Weiss .vérek a gyáripar mellett az ország gazdasági életének más területein is egyre intenzívebben
voltak jelen: jelentős szerepet játszottak a Magyar Ipari és Kereskedelmi Bankban,
amelynek legjelentősebb magyarországi részvényesei lettek. Ugyancsak főrészvényesek
és alapítók voltak a Magyar Hajó- és Gépgyár Rt.-nél, az Iparbank pedig Weiss Manfrédot
delegálta a Fegyvergyár igazgatóságába.
Ebben az időszakban kezdett elválni egymástól a két .vér útja. Berthold egyre inkább a
közéleti tevékenység felé fordult, országgyűlési képviselő lett, és kivált a családi vállalkozásból.
Weiss Manfréd szédületes ipari karrierje most kezdődött el igazán.
A csepeli gyáralapítás
A Weiss Manfréd életművének csúcsát jelentő, később az ország legnagyobb gyáraként számon
tartott ipartelep alapítására az élesre szerelt töltények gyártásának bővítése miatt volt
szükség. A hely kiválasztását – mint minden döntésének meghozatalát – alapos megfontolás
előzte meg.
Csepel a XIX. század végén mezőgazdasági jellegű, jelentéktelen település volt. Bár számos
kedvező adottsággal rendelkezett – a fővároshoz és a Dunához való közelség, kedvező
talajviszonyok, megfelelő létszámú, bár képzetlen munkaerő, olcsó telkek – volt egy nagy
hátránya: a közlekedés megoldatlansága. Mind a személy-, mind az áruszállítás nehézségekbe
ütközött. 1872-ben felépült ugyan a zsilip és a gát, és ez legalább az árvíz elől védelmet
nyújtott, de még az Erzsébetfalva és a Közvágóhíd közötti HÉV-vonal 1887-es megépülése
után is egy három kilométeres, rossz minőségű földutat kellett megtenni a vasúthálózat
eléréséig. Ugyanakkor a csepeli telephely elszigeteltsége kedvező volt a tervezett gyártómű
veszélyessége és a további terjeszkedés lehetősége szempontjából.
Weiss Manfréd – sokak által talán hazardírozónak tűnő döntésével – nem habozott:
1892. decemberében bérbe vett négy üzemcsarnok felépítése céljából egy 50,3 kataszteri
hold nagyságú területet, ahol „katonai célokra szolgáló fegyvertöltény hüvelyeket” kívántak
„lőporral megtölteni és rendeltetésüknek megfelelően felszerelni”.
A politikai helyzet: a nagyhatalmak fokozódó rivalizálása és fegyverkezési versenye világossá
tette, hogy a fegyver- és lőszergyártásé a jövő. Weiss Manfréd nagyarányú fejlesztésekbe
kezdett, ám nem feledkezett el arról sem, hogy a hadiipari termékek mellett a berendezések
alkalmasak vagy könnyen átalakíthatók legyenek a békeidőben értékesíthető
gyártmányok előállítására is. 1896-ban sikerült nagyon olcsón megvenni az addig bérelt te-
Karriertörténet a dualizmus korában –
150 éve született Weiss Manfréd, a csepeli gyár alapítója 151
2. (112.) évfolyam 4. szám, 2007. augusztus
rületet, amelyen akkorra már húsz épület állt. Az új gyártelep termékeinek első széles körű
bemutatására az 1894-es bécsi élelmezési és hadügyi kiállításon került sor. Az igazi elismerést
azonban a millenniumi kiállítás hozta meg. A bemutatott termékek és a gyártási adatok
alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a Weiss-gyár a hadsereg legjelentősebb magyarországi
magánszállítója. A kiállítást követően Ferenc József Weiss Manfrédnak csepeli előnévvel
nemességet adományozott, hivatkozva lojalitására, az ipar és a kereskedelem terén szerzett
érdemeire, valamint sikeres tevékenységére a közügyek és közjótékonyság terén. A közhiedelemmel
ellentétben Weiss Manfréd ezt a nemességet nem vásárolta, sőt, az uralkodó külön
kegyként még a szokásos díj le.zetése alól is mentesítette. Nem egészen negyvenévesen
kapta ezt a magas elismerést. Nemesi címerén, amelyet az ő elgondolásai alapján terveztek,
a következők voltak láthatók: aranyszínű vitézi pajzs, folyó, benne pázsitfolt (a Duna és a
Csepel-sziget), fekete oroszlán, amely fogaskeréken egyensúlyoz és egyik mancsában vetélőt
tart (utalás az ország legnagyobb textilgyárára Rózsahegyen, amelynek szintén alapítója és
résztulajdonosa volt), a másikban egy füstölgő bombát (a csepeli lőszergyártás jelképeként).
Az oroszlán két oldalán egy-egy hatágú Dávid-csillag a zsidó vallásra emlékeztetett.
A hadiüzemből gyáróriás lesz
A csepeli gyár fejlődésének a magyar gazdaság a XIX. század utolsó éveiben elkezdődő és
egészen 1905-ig tartó recessziója, az általános túltermelési és hitelválság sem vetett gátat;
sőt, éppen ekkor szélesítette ki Weiss Manfréd a gyártási vertikumot a már ismertetett „előremenekülési”
stratégiáját alkalmazva.
A termelés hosszú távú fejlesztéséhez megfelelő infrastruktúra létrehozására volt szükség.
Karbantartó műhely, víztorony, kazánház, erőműtelep létesült – az utóbbi a kor legmodernebb
generátoraival felszerelve. A tölténygyártáshoz szükséges színesfém-alapanyag biztosítása
érdekében létesült 1896-ban a fémmű olvasztóművel, öntödével, megoldva a színesfém-
hulladékok újrahasznosítását is, így a drága rézötvözetek, bronzok jóval gazdaságosabb
előállítását megvalósítva. 1900-ban az öntőminták készítéséhez faipari és asztalosüzem létesült.
Az öntvények minősége szempontjából kulcsfontosságú munkafázist így saját, megbízható
szakemberek végezték el. 1902-től nagy mennyiségű tüzérségilövedék-export indult
meg. A csepeli gyárból a közös hadseregen kívül sok más országba is szállítottak különböző
hadianyagokat, lőszereket: a balkáni háború idején Szerbiába és Bulgáriába, az orosz–japán
háború során mindkét hadviselő félnek, Angliának, Spanyolországnak, sőt, még Mexikónak
és Kínának is. Weiss Manfréd és megbízottai állandóan .gyelték a technikai újdonságokat,
és szabadalmak vásárlásával, körültekintően megfogalmazott szerződésekkel biztosították a
kizárólagos gyártási és értékesítési jogot. Egy bécsi feltalálótól, Karl Kirschmayertől megvásárolt
szabadalom lett például az alapja egyik hosszú távon is igen sikeres terméküknek,
a tábori sütőkemencének. Az érdeklődést látva azután teljes tábori konyhák szállítására is
152 Longa Péterné
Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle
vállalkoztak. 1906 és 1908 között indították be a színesfém-hengersort, és kezdték meg a
rézötvözetű huzal-, rúd- és szalaggyártást.
Nagyon jelentős – bár nem könnyen megoldható – lépés volt 1911–12-ben az acélmű
alapítása. Erre az új gyáregységre a nagy kaliberű lövedékek előállítása miatt volt szükség,
ami rendkívül kedvező üzletnek ígérkezett. De az acélgyártási kapacitás megteremtése számos
egyéb termék bevezetésének is alapjául szolgált. Az új beruházásnál a fő nehézséget
az okozta, hogy míg Weiss Manfrédnak minden korábbi bővítésnél sikerült az állami kedvezményeket
megszereznie, itt ez reménytelennek látszott, hiszen Csepel ezzel a bővítéssel
veszélyes konkurensévé válhatott a Pénzügyminisztérium irányítása alatt álló diósgyőri
állami vasgyárnak. Kérelmében Weiss Manfréd nyomós érveket sorakoztatott fel, első
helyen azt említve, hogy 2000 ember részére teremtene munkaalkalmat. Mindez azonban
nem lett volna elég, ha nem talál tekintélyes szövetségesre a Rotschild-érdekeltséghez tartozó
witkowitzi vasgyárban. A lengyelországi szakemberek – természetesen nem csekély
anyagi ellenszolgáltatás fejében – a gyártóberendezések szállításán kívül hajlandóak voltak
a gyártási tapasztalatok átadására, a csepeli szakemberek kiképzésére, sőt, kapcsolataik révén
segítettek megrendeléseket szerezni a haditengerészettől. Weiss Manfréd semmilyen
eszköztől sem riadt vissza, hogy tervét megvalósítsa – két alkalommal még vesztegetés gyanújába
is keveredett, amit azután sikerült elsimítania –, és végül 1912 májusában hatalmas
erőfeszítések után beindult a csepeli acélmű két martinkemencével, gőzkalapáccsal és hat
sajtológéppel.
Ugyanebben az évben megkezdte működését egy anyagvizsgáló laboratórium és a tervezőintézet.
Nyugdíjintézetet alapítottak a tisztviselők és a művezetők részére. Felépült a kaszinó,
amelynek keretében vigalmi bizottság, dalárda, könyvtár működött; a nagyteremben
színház- és mozielőadásokat rendeztek, tanfolyamokat szerveztek – volt rajz-, de írás-olvasás
oktatás is. Megalakult a Csepeli Atlétikai Klub. A gyári orvosi rendelő elsősegélyhellyel
és egy hatágyas kórteremmel bővült. 1913-ban a gyár részvénytársasággá alakult, tanonciskolát
létesítettek, és megszületett az első kollektív szerződés. Ebből csak egy jellemző érdekesség:
a nappali műszakban heti 53 óra a munkaidő, az éjszakaiban 50,5 óra. Weiss Manfréd
nem csak saját munkaerejét nem kímélte, nem csak magát hajszolta …
Bár az önálló csőgyár csak az I. világháború után létesült, alapításának gondolatával és
főként annak alapos előkészítésével Weiss Manfréd már a XX. század első éveiben foglalkozott.
Ugyanis hamar rájött, hogy a nagy ipari fellendülés, az építkezések hatalmas igényeket
támasztanak acélcsövekre. Megbízottain keresztül rengeteg információt szerzett be: piackutatást
végeztetett, részletes levelezések folytak csőgyártó berendezések beszerzési lehetőségei
ügyében.
Más polgári célú termékek gyártási lehetőségeivel is foglalkozott a gyártulajdonos és
megbízott szakemberei. Egyetlen olyan jelentősebb volumenű rendelést sem utasítottak
vissza, amelynek gyártására mód nyílt Csepelen. Foglalkoztak mezőgazdasági eszközök,
háztartási edények, szerelési anyagok, zárak, lakatok, vaskályhák előállításával. Az új talál-
Karriertörténet a dualizmus korában –
150 éve született Weiss Manfréd, a csepeli gyár alapítója 153
2. (112.) évfolyam 4. szám, 2007. augusztus
mányok felkutatása, a szabadalmak megvásárlása ezen a területen is szisztematikusan folyt.
Példamutatóan precíz szerződés készült például a 43 092 és 45 693 lajstromszámú magyar
szabadalmakkal védett permetezőkészülék kizárólagos gyártási és forgalmazási jogára vonatkozóan
– kitérve az esetleges jövőbeli továbbfejlesztett változatokra is.
A csepeli gyár néhány terméke – a Csepeli Helytörténeti Gyűjtemény jubileumi kiállításának részlete
1914-ben a hadianyaggyártás fokozására beindult a háromműszakos termelés. Bővítették
az acélművet, a réz.nomítás vertikuma elektrolízisüzemmel egészült ki. A felfokozott
haditermelés és a háború okozta nehézségek közepette, ezek ellenére, 1915-ben átadták a
munkásotthont, a .zikai dolgozók továbbképző és művelődési központját. Ami már csak
azért is fontos volt, mivel a dolgozók létszáma rohamosan nőtt: 1910-ben 1737-en dolgoztak
a Weiss-gyárban, 1913-ban hatezren, 1917-ben, a háború alatt érte el a létszám a csúcsot
27 000 fővel.
A csepeli gyár hierarchiájában a tulajdonost egy szűk vezetői kar követte: igazgatók,
üzemvezetők, főpénztáros és főkönyvelő. Közülük a „régi garnitúra” tagjai szinte a gyár
alapításától itt dolgoztak, legfeljebb érettségivel rendelkeztek, a gyakorlatban tettek szert
szakértelemre. A „második generáció” a századfordulótól kezdve, a nagyobb fejlesztések
során került a gyárba, sokan külföldi, de mindenképpen egyetemi tanulmányok befejeztével.
Weiss Manfréd megbecsülte a jó és hűséges szakembereket: átlagon felüli .zetéssel,
szolgálati lakással vagy ennek megváltásával. A művezetők, szakmunkások, előmunkások
sem panaszkodhattak. Igaz, a követelmények is nagyon szigorúak voltak: egyenletesen nagy
teljesítménnyel, fegyelmezett munkával lehetett nemcsak érvényesülni, hanem egyáltalán
megmaradni a gyárban.
154 Longa Péterné
Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle
1918-tól a gyáróriás, a kor gazdasági csodája a tulajdonos nevét viselte: Weiss Manfréd
Lőszer-, Acél- és Fémművei Rt.-nek hívták. És nemcsak a termelés, a létszám, a tulajdonos
vagyona nőtt rohamléptekkel: Weiss Manfréd a társadalmi ranglétrán is egyre magasabbra
emelkedett. 1905-től igazgatósági tagja volt a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak, egyik
kezdeményezője és megalakulása után igazgatósági tagja volt a Gyáriparosok Országos Szövetségének.
1915 végén tagja lett a Felsőháznak. 1918-ban megkapta a bárói méltóságot is.
Állítólag Tisza István miniszterelnök a háború végén így nyilatkozott: „Csak két dolog vált
be: .aink hősiessége és Weiss Manfréd teljesítőképessége. Hej, ha hadvezetésünk, közigazgatásunk
és diplomáciánk is ilyen tökéletesen tudott volna fejlődni!”
Az elvesztett háborúnál és a Monarchia szétesésénél is nagyobb csapás, megaláztatás várt
Weiss Manfrédra a Tanácsköztársaság napjai alatt. A Forradalmi Kormányzótanács 1919.
március 26-i rendeletével a gyár állami tulajdonba került – emiatt a báró öngyilkosságot
kísérelt meg, veronállal megmérgezte magát. Családja Bécsben gyógyíttatta. 1919 őszén, az
államosítás hatálytalanításakor Weiss Manfréd lábadozóként kezdte meg gyárbirodalmának
újjászervezését. Siralmas helyzet fogadta, hiszen az átmeneti államosításnál jóval nagyobb
kárt okozott az augusztusi román megszállás: 150 vagonnyi gépet, alapanyagot, készárut
vittek el. A súlyos anyag- és szénhiány közepette mindössze 1160 fő dolgozott Csepelen.
A trianoni békediktátum kimondta, hogy ha 1922 augusztusáig a gyár nem áll át a béketermelésre,
berendezéseit elkobozzák. A Weiss család több évtizedes lojalitását, érdemeit
a Bethlen-kormány nagyvonalúan honorálta: 1921 júliusában olyan döntést hozott, hogy
megtéríti az elkobzások, rongálások következtében keletkezett károk 80%-át. Kormányhatározattal
minimálisan 4000 főben állapították meg a gyár létszámát, és állami megrendelésekkel
igyekeztek a gazdaságilag súlyos helyzetbe került gyárat támogatni. Mivel a békeszerződés
azt is kikötötte, hogy lőszergyártással csak állami vállalat foglalkozhat szigorúan
megszabott keretek között, 1921-ben az állam látszatra bérbe vette 30 évre a lőszerüzemet,
amely így tovább működhetett. A konszolidációt segítette, hogy Weiss Manfréd még a haditermelés
csúcsidőszakában terveket készített a lehetséges termékszerkezet-átalakításról. Az
első „béketermék”, amely éveken át jellemző maradt a gyárra, az eke volt. Mivel a Földművelésügyi
Minisztérium már 1920 nyarán 10 000 darabot rendelt, a nehézlőszerhúzó gépeket
alakították át egy himbaszerkezet segítségével ekevashúzóvá. Rövidesen már exportáltak
is belőle. Más célszerű gépátalakítás is történt: az óriáságyúk lövedékeit gyártó gépeket tejeskannák
előállítására használták. A vasöntödék kapacitását mezőgazdasági kisgépek kötötték
le: szecskavágókhoz, vetőgépekhez, darálókhoz, kukoricamorzsolókhoz készültek
öntvények. Sikerterméknek számított a vasaló is, amelyből évi 20 000 darabot gyártottak.
A háború utáni áruhiány kapóra jött, a válságból való kilábalás eszköze lett. Minden termelési
lehetőséget és értékesítési eszközt megragadtak, a legkülönbözőbb iparcikkeknél
jelentek meg kíméletlen versenytársakként: készítettek csizmapatkót, lábast, gázmelegítőt,
épület- és bútorvasalást, pálinkafőző üstöt, vaságyat és még ezernyi más árut. 1921-ben még
harangöntödét is létesítettek. Weiss Manfréd utolsó nagy vállalkozása volt mindez: a hadi-
Karriertörténet a dualizmus korában –
150 éve született Weiss Manfréd, a csepeli gyár alapítója 155
2. (112.) évfolyam 4. szám, 2007. augusztus
ipari termeléssel felfutott, sikert sikerre
halmozó gyárat fenntartani, továbbfejleszteni,
egészen más célúvá alakítani,
alkalmazkodni az igényekhez, megfelelni
a kihívásoknak, sikert aratni újra és
újra … Megvolt az akarat, az ambíció,
de egészsége a mérgezéstől megrendült,
régi alkotóerejét, életkedvét már nem
nyerte vissza. Élete utolsó évében még
nemes gesztusokat tett, kórházat építtetett,
csecsemőotthont létesített, egy
amerikai gyermeksegélyző egylettel és
a községgel szövetkezve ingyenkonyhát
nyitott, ahol naponta 2000 gyerek ebédelhetett.
Azután jött a vég: 1922 karácsonyának
előestéjén, 65 éves korában agyvérzésben
meghalt.
„A vagyon alkotója volt, nem élvezője”
Annak ellenére, hogy évtizedekig közszereplő
volt, Weiss Manfrédról, a
magánemberről nagyon keveset lehet
tudni. Nem maradtak fenn visszaemlékezései,
feljegyzései, de még magánlevelei
sem – talán nem is írt soha egyetlen hozzátartozójának sem? A nagy családi érdekközösség
tagjain kívül nem tudunk barátairól. Bár naponta forgolódott a korszak hírességei,
nagyjai között, közelebbi kapcsolatot nem keresett velük. Zárkózottan, a kívülállók számára
hozzáférhetetlenül élt. Szerette a zenét, maga is hegedült, érdekelte a képzőművészet, díjat is
alapított. Ritka nyilvános fellépéseinél, megnyilatkozásaiban tömör és célratörő volt. Élete
végéig nem tanult meg jól magyarul, közvetlen alárendeltjeivel németül beszélt. Puritán
emberként élt, napi 14-16 órát dolgozott. A legendák szerint a Tanácsköztársaság alatt feljelentették,
hogy háromszáz öltönye van – s a házkutatók hármat találtak. Egyetlen szenvedélye
a csepeli gyár volt. Mutatta ezt öngyilkossági kísérlete, amikor meg akarták fosztani
tőle – hiszen külföldre mentett hatalmas vagyonából nyilván továbbra is krőzusként élhetett
volna a gyár nélkül is.
Mint jó férj és apa élt a leszármazottak emlékezetében. Felesége, Wahl Alice halála 1904-
ben nagyon megviselte, emlékére – a maga idejében egyedülálló – gyermekágyas otthont
A kórházalapító Weiss Manfréd emléktáblája
156 Longa Péterné
Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle
alapított Csepelen. Ezenkívül is sokféle jótékonysági
akció fűződik Weiss Manfréd nevéhez:
rendszeresen juttatott adományokat a zsidó
hitközségnek, 1914-ben 3 millió koronás hadikölcsönt
jegyzett, a háború alatt röntgenautót
adományozott a Vöröskeresztnek és a Hadügyminisztériumnak,
20 000 koronát adott hadikórház
létesítésére, emellett ő maga egy 240 ágyas,
korszerűen felszerelt kórházbarakkot építtetett,
több mint 2 millió koronát adott a hadseregnek
építendő tüdőszanatórium részére, amelyben
később két leánya főnöknőként dolgozott. Még
e nagyvonalú gesztusok előtt, a háború kitörését
megelőzően, 1909-ben a Hadügyminisztérium
így jellemezte: „Rendkívül biztos, tetterős és abszolút
megbízható iparos, gyakorlati nagyvonalúsága
összefonódik aktív patriotizmusával és
előkelő gondolkodásmódjával.”
1916-ban Bródy Sándor újságírói minőségben kereste fel Weiss Manfrédot, és egy teljes
napot töltött mellette a konzervgyárban és Csepelen. Így született a jelenleg ismert egyetlen
interjú, amit Weiss Manfréd valaha is adott, és amelynek legszembetűnőbb „eredménye” az
volt, hogy Bródy a gyárost alig tudta szóra bírni. Azt a keveset azonban, amit mondott, szó
szerint lejegyezte. Bródy patriarchálisnak, joviálisnak, okosnak írja le interjúalanyát, aki a
gyárról így nyilatkozott: „Én tudom, és mindenki tudja, hogy az én ipartelepem a háború
előtt jóval nagyobb szabású volt, mint amilyent a békés idők megköveteltek. Nevezetes szakértők
a fejüket csóválták és ki is mondták: erre ugyan nem lesz szükség. Szükség lett, és nekem
nagy elégtételem az előrelátásom. Muníciónk volt, van és lesz.” Bródy próbálta arra terelni
a szót, milyen etikai dilemmákat vethet fel a fegyvergyártás. Egy pragmatikus üzletember
érzelemmentes válaszát kapja: „A mesterségem ez, és nekem nincs más gondom, hogy azt
a legtökéletesebb módon folytassam.” Weiss Manfréd nem engedhette meg magának, hogy
olyan kérdéseken töprengjen, termékei hány ember halálát okozhatják.
Halálakor a Magyar Gyáriparban Fenyő Miksa írt róla nekrológot. Úgy jellemezte Weiss
Manfrédot, hogy „valami örök cselekvő nyugtalanság”, „szuggesztív erő”, „minden más akaratot
kirekesztő erős akarat” volt benne, és vagyonának „alkotója volt, nem élvezője”. A Népszava
(a fejlécén olvasható meghatározás szerint „A magyar szociáldemokrata párt központi
közlönye”) a fantáziát, az erőt és a szervezőkészséget emeli ki jellemző tulajdonságaiként.
„E hasábokon vele szemben kellett sokszor képviselni a dolgozók érdekeit” – jegyzi meg az új-
Weiss Manfréd és családja
Karriertörténet a dualizmus korában –
150 éve született Weiss Manfréd, a csepeli gyár alapítója 157
2. (112.) évfolyam 4. szám, 2007. augusztus
ságíró, ugyanakkor elismerve, hogy „a tőkés gazdálkodás által megvont határokon belül nem
hatalmaskodással és elzárkózó gőggel, de ésszerűen fogta fel a munkásság szempontjait”.
A nagy mű, a gyár utóélete
Weiss Manfrédnak hat gyermeke, négy leánya és két .a volt. Lányai közül Elza Mauthner
Alfréd terménykereskedőnek, Daisy ifj. Chorin Ferenc nagyiparosnak, a GYOSZ elnökének,
Marianne Kornfeld Móric bárónak, a Ganz Rt. vezérigazgatójának felesége lett, Edith
hajadon maradt és műtősasszisztensi végzettséggel a család jótékonysági tevékenységét irányította.
A két .út apjuk tudatosan készítette fel a gyárbirodalom irányításának folytatására.
Jenő és Alfonz is mérnöki oklevelet szerzett, az utóbbi tüzérfőhadnagyi rangja következtében
katonai szakértelmével is hozzájárult a vállalkozás eredményes működtetéséhez. A
fejlődés tehát a két tehetséges és szorgalmas örökös irányításával megszakítás nélkül folytatódott.
A gyárat felkészült mérnökökkel és kiváló szakmunkásokkal erősítették meg. Mivel sok
üzemrész még 1922-ben is üresen állt, új termékek bevezetésére, új piacokra volt szükség.
Még 1921-ben megkezdődött a vaslemezgyártás Csepelen; most erre alapozva kezdték meg
a zománcedények, horganyzott köpenyű kályhák, takaréktűzhelyek, füstcsövek előállítását.
1927-ben a Honvédelmi Minisztérium, a Weiss Manfréd Rt. és a Magyar Általános Gépgyár
között jött létre az a szerződés, amelyben a katonai repülőgépgyártás és az ehhez kapcsolódó
alkatrészgyártás megalapozásában állapodtak meg. A huszas évek közepén, látva a
kerékpárok iránt egyre jobban növekvő érdeklődést és az éves 100 000 darabos importot,
Csepelen kerékpárgyárat létesítettek. A Steyr-Daimler-Puch cégtől vásárolták a licencet, és
1934-ben már több mint 34 ezer kétkerekű jármű készült. 1929 elején egy francia szabadalom
megvásárlására alapozva megkezdődött a motorkerékpárok gyártása. Ugyanebben az
évben készült el a Honvédelmi Minisztérium részére egy hatkerekű terepjáró teherautó prototípusa.
Ez azonban nem vezetett szériagyártáshoz, mint ahogy a Fiat-licenc alapján elkészült
24 darab kétütemű személyautó sem. Viszont igen jó döntésnek bizonyult az 1930-ban
beindított varrógépgyártás a német Pfa.-gyártól vásárolt szabadalom alapján. Kísérleteztek
traktorgyártással is: az 1930-as nemzetközi vásáron jelentkeztek vele először. Egy amerikai
típus átdolgozott, saját fejlesztésű, 40 lóerős, kéthengeres változatát gyártották – de végül
alig 200 darab hagyta el a gyárat.
Az 1929–33-as gazdasági válság a csepeli gyárat sem hagyta érintetlenül, de hatásai differenciáltan
jelentkeztek. A heterogén összetételű termékszerkezet lehetőséget adott némi
„lavírozásra”, a kereslet változásának követésére, rugalmas, gyors váltásokra. Folytatták azt
a régi, jól bevált Weiss Manfréd-i gyakorlatot is, hogy éppen ebben az időszakban kezdtek
néhány új termék meghonosításába, például a hegesztőpálcák és elektródák, a sztaniolpapír,
a vasbetétes sárgaréz függönytartók gyártásába. Nagy biztonságot jelentett a honvédséggel
járműgyártásra kötött, 15 évre szóló szerződés is – arra az esetre, ha nem tör ki háború. A
158 Longa Péterné
Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle
túltermelési válság mélypontja Csepelt 1933-ban, az általános gazdasági válságnak csak az
utolsó évében érte el, ezután lassú javulás következett. A kibontakozás lehetőségét most is
a haditermelés adta. Az elektróda, a kályha, a radiátor, a fürdőszoba-felszerelések gyártása
terén uralták a hazai piacot. 1933-ban beindult a motorkerékpárok szériagyártása. Népszerű
termék volt a segédmotoros kerékpár is. 1934-ben alumíniumkohót helyeztek üzembe,
1937-ben pedig szerszámgépek sorozatgyártását vezették be. 1939-ben, a II. világháború
kitörésekor már érvényben volt egy öt évre szóló, 1 milliárd pengős fegyverkezési program.
1940-ben indult a harckocsigyártás, 1941-ben a repülőgépgyárat Szigetszentmiklósra telepítették
ki.
A háború alatt számos bombatalálat érte az időközben valóságos gyárvárossá fejlődött csepeli
telepet. A családi sikertörténetet tragikus események zárták le. A német megszállással és
a zsidó vagyonok elkobzását elrendelő határozatokkal kezdődött a Weiss család kálváriája. A
vállalatok irányításáért megindult a versenyfutás a németek között: mind a Göring Werke,
mind a Himmler vezette SS meg akarta szerezni a hatalmas vagyont képviselő gyáróriást.
Végül az utóbbi került ki győztesen a rivalizálásból, a Wa.en SS és a Weiss család 1944.
május 17-én egyoldalú szerződést kötött egymással: a család 34 tagja semleges országokba,
Portugáliába és Svájcba távozhatott, de ki kellett jelölniük maguk közül három túszt, akiknek
Bécsben kellett maradniuk. A szabad eltávozás fejében minden vagyonukat át kellett adniuk,
a szerződés megfogalmazása szerint „25 évi bizalmi kezelésre” egy német gazdasági csoportnak.
A menekülők összesen 600 000 dollár és 250 000 birodalmi márka készpénzt kaptak,
személyes tárgyaikból is csak minimális mennyiségűt vihettek magukkal.
A német vezetésűvé vált konszern ezután körülbelül még fél évig termelt lényegesebb
zavarok nélkül, sőt, a front átvonulását is sikerült kisebb-nagyobb károsodások árán átvészelniük.
1945 elején – tekintettel hadászati jelentőségére – a csepeli gyár szovjet katonai
parancsnokság alá került. 1945 augusztusában a Vörös Hadsereg visszaadta a gyárat a magyar
államnak, 1946. december 1-jén pedig állami kezelésbe került. Még ezzel sem jutott
nyugvópontra a helyzet: 1947 elején a Szovjetunió váratlanul bejelentette igényét a gyárra,
arra hivatkozva, hogy a potsdami egyezmény értelmében az hadizsákmánynak minősül.
Ezt a lépést szerencsére sikerült megakadályozni, ezután következett 1948-ban a – „természetesen”
minden kártérítés nélküli – államosítás, majd 1949-ben a nemzeti vállalattá nyilvánítás.
1950-től a csepeli gyárnak már Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek volt a hivatalos
elnevezése.
Következtek a szocializmus építésének évei. Az ötvenes-hatvanas években 25 000 ember
dolgozott a különböző pro.lú gyáregységekben, számos átszervezés után megalakult a
tröszt, 15 tagvállalattal. 1983-tól az egyre inkább veszteségesen dolgozó vállalatok önállóvá
váltak. 1988–89-ben kezdődött meg a teljes szétesés. A fejlesztésre, új beruházásokra nem
volt megfelelő erőforrás, az elavult berendezéseken idejét múlt technológiákkal gyártott,
gyenge műszaki paraméterekkel rendelkező termékek már a volt KGST országokban is eladhatatlanná
váltak. Megkezdődött a privatizáció.
Karriertörténet a dualizmus korában –
150 éve született Weiss Manfréd, a csepeli gyár alapítója 159
2. (112.) évfolyam 4. szám, 2007. augusztus
Ma a csepeli gyártelep vigasztalan képet nyújt. Működik néhány termelőüzem, köztük
külföldi érdekeltségűek is, de általános benyomásként rendezetlenség, lepusztultság fogadja
a látogatót. A gyár környéki hatalmas – szintén egyre megkopottabb – lakótelepeken, egykor
kedvezményesen megvásárolt „gyári lakások”-ba zsúfolt lakosság jelentős része nem
talált új munkaalkalmat a kerületben. Sokan lelkileg is nehezen dolgozzák fel annak az intézménynek
az összeomlását, amelyre családjukkal együtt az életüket tették fel.
A Weiss család messzi földre kényszerült leszármazottai – akik közül a németekkel való
egyezkedéskor többeket kétség gyötört: erkölcsi értelemben jogukban áll-e összeköttetéseik
és vagyonuk pilléreire támaszkodva kivonni magukat a sorstársaikat sújtó tragikus csapások
alól? – sokáig reménykedtek a hazatérés lehetőségében, a gyáralapító művének folytatásában.
Az egyik unoka, Mauthner Gabriella elmondása szerint: „Annyira bíztunk a hazatérés
lehetőségében, hogy ott, Lisszabonban oroszul tanultunk. Egy orosz menekülttől. Azzal, hogy
az orosz lesz a második világnyelv és a Mauthner-cégnek bizonyára szüksége lesz valakire, aki
az orosz piacon meg tudja értetni magát.”
A csepeli gyár alapításának 100. évfordulóján jelentek meg újra, a háború után először,
Csepelen a leszármazottak: Weiss Manfréd három unokája. A csepeli önkormányzat a gyáralapítónak
posztumusz díszpolgári címet adományozott, majd az általa alapított kórház is
visszavette létrehozójának nevét – nem sokkal megszüntetése előtt.
Vajon lesz-e még korszerű, sokoldalú, nyereséges ipari tevékenység Csepelen? A körülmények,
a kilátások a gyár alapítása és sok esetben fennállása során sem voltak jobbak a
maiaknál. Talán csak egy igazán nagy formátumú, tetterős, fáradhatatlan, céltudatos egyéniségre
lenne szükség újra.
Felhasznált források
Baczoni Gábor (szerk.): Iratok a Csepel Vas- és Fémművek történetéhez, 1977
Bolla Dezső: A Weiss család szerepe Csepel történetében. Budapesti Helytörténeti Emlékkönyv 2.,
2006
Csizmadia Károly: Weiss Manfréd és kora 1–4. Csepel – A kerület közéleti Lapja, 2007. április
Erdélyi Lajos interjúja Mauthner Gabriellával. Múlt és jövő, 2000. 3–4. sz.
Fenyő Miksa nekrológja. Magyar Gyáripar, 1923. 1–2. sz.
Karsai Elek–Szinai Miklós: A Weiss Manfréd-vagyon német kézre kerülésének története. Századok,
1961. 4–5. sz.
Kugyela Ákos: A Weiss Manfréd konszerntől a Rákosi Mátyás Művekig; Egy családi vagyon végnapjai;
http://www.natarch.hu/archivnet/rovat/cikk.phtml?cikk_kod=98
160 Longa Péterné
Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle
Ősi Gyula: A Weiss Manfréd kombinát működésének mozgatórugói és gyártmányai a béketermelés
és a gazdasági válság időszakában (1919–1933); http://www.honvedelem.hu/hirek/kiadvanyok/kutatas
Dr. Varga László: A csepeli gyáróriás kialakulásának története. Kézirat. Budapest, 1981
Varga László: A Weiss Manfréd sztori I–VI. Heti Világgazdaság, 1981. január 10., 17., 24., 31.,
február 7., 14.
Varga László: Egy .nánctőkés karrier. A Weiss-család és Weiss Manfréd. Történelmi Szemle,
1983. 1. sz.
Varga László: Weiss Manfréd életútja. Bányászati és kohászati Lapok, Kohászat, 1992. december
Hétfőn meghalt Weiss Manfréd …Népszava, 1922. dec. 28.
A hadiüzem és Csepel; http://www.honvedelem.hu/hirek/kiadvanyok/kutatas
2. (112.) évfolyam 4. szám, 2007. augusztus
Dr. Palágyi Tivadar*
Olvasni való a mások hozzászólásait ollózó beteg Gordon részére!
Beteges hajlamaidat itt kiélheted.
Csak ne Zsidózz!
Ez itt nem az a hely!
A Fater a lőszer és fegyvergyárosokat nem szereti.
A bértollnokuszító „Gordont” meg utálja.
😀 ))
Gordon:
2010. augusztus 17., kedd 21:39-kor
“Tapló vagy , hogy Gábor Áront báróhoz hasonlítod, akinek csak a profit volt a lényeg.”
Tapló vagy “Gordon” nem érted a lényeget.
Bértollnok vagy.
“Míg mások a várost építették – Csepelen, ontották az ezek lerombolásához az eszközöket.”
Gordinak most igaza van. Figyelem egy ideje Jeniszej beírásait és egyre uncsibb amit művel.
Suttogó:
Azt mondja a Fater, szurjál ki vele és ne olvasd el.
Olvasd bértollnokuszító Gordon:-t
“Állítsa le a gépjármű forgalmat, üljünk vissza lóhátra? Akkor meg majd leesnek a lóról. ”
zsír…ez tetszik…:-)
Nem szereti a Fater a fegyver és lőszer gyárosokat. Ezt saját szórakoztatásomra és meggyőződésből írom le, ahányszor csak akarom.
Lehet tiltakozni ellene.
Nem kell elolvasni.
Semmi rossz nincs benne, és nem sért senkit.
Az idézeteket, amit leírok nem én találtam ki.
Akinek a történelem nem tetszik, tegyen róla.
Aki kapitalista gyáros és fegyvert gyártat sok szegény emberrel azt jogunkba áll nem szeretni és megvetni, – most az a világ van.
)))) 😀 ((((
őőő..izé…
Ha már ide jutottunk valahogy a gázolásos esettől:
Tudtommal Gábor Áron cigány származású volt….home made ágyúkat öntött, amelyek nem voltak valami jók, de szükség volt rájuk. És igen is nagy dolog volt ez akkor.
Egyébként meg az 1848/49-es Szabadságharc volt a magyarság első és talán utolsó igazi nagy összefogása…
“Egyébként meg az 1848/49-es Szabadságharc volt a magyarság első és talán utolsó igazi nagy összefogása…”
Elképzelhető hogy ez így van.
“világos, hogy a budapesti „szakértők” a mi Áronunk Gábor előnevére alapozzák a történelmi valóság falát romboló állításukat.
A rokonítás tehát a népetimológia és a politikai manipuláció körébe utalható.
A székelyföldi Gábor cigányok politikai vonatkozásban főleg Marosvásárhely véres márciusában vállalt szerepük – magyarmentő kemény fellépésük – révén váltak közismertté. Ez előtt – és ez után is – az etnikai csoport erős közösségi tudata és életvitele, szokásai és öltözködése, a bádogos (esőcsatorna készítő) mesterségek és egyéb fémmegmunkálás kiváló művelőiként váltak ismeretessé. Háromszéki jelenlétük új keletű, egy még mindig erős Maros megyei kötődésű boly a térség délnyugati fertályában, Berecktől távol, Bölönben telepedett meg.
(Riportot is készítettem velük, Gábor Áronról nem is tudnak.) Csatornakészítést természetesen Bereckben is vállaltak, de a berecki cigányokkal sincs kapcsolatuk. Lenézik őket.”
(…)
“Gábor Áron 1814. november 27-én született a háromszéki Bereckben, apja, Gábor István a város főjegyzője és földműves gazdaembere. (Háromszéken ma is sértő, pejoratív jelentésű a paraszt szó.) A Gábor família a gyalog székely határőr katonák rendjéhez tartozott. Áron Csíksomlyón tanult, a ferences gimnáziumban, kiváló eredménnyel, de gimnáziumi tanulmányait nem fejezhette be, mert a székely határőr gyalogezred vezetősége visszaparancsolta őt a határőri rend kötelékébe. ( Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006.)
„A tanult fiatalembert néhány évi rendes határőri szolgálat után az ezred tüzérré képeztette ki: Gyulafehérvárt, Pesten, majd Bécsben sikerült elsajátítania a tüzérségi alapismereteket, miközben betekintést nyert az ágyúgyártás titkaiba is – folytatja Egyed Ákos professzor. Az ágyúöntés különösen foglalkoztathatta, amiről az is árulkodik, hogy nem mulasztotta el megfelelő tüzérségi szakkönyv beszerzését. Mikor visszatért szülőföldjére, a háromszéki határőrezredben szolgált 1845-ig.”
Egyed Ákos határozottan, adatokkal, tényekkel cáfolja azt a hiedelmet, hogy Gábor Áron kevés tudású székely zseni lett volna, romantikus mesehősként fogott volna az ágyúöntéshez. Bútorasztalosként ma is megtekinthető, gyönyörű munkák, művészi értékű alkotások kerültek ki a keze alól. Moldvát járva ismerkedett meg élettársával, a sósmezői születésű csángó-magyar asszonnyal, akiből, a mostani etnikai átsoroláshoz hasonlóan „román származásút” próbált gyártani a „hálás utókor”.
A „Háromszék nem alkuszik” szállóige megszületésének Gábor Áron a megalapozója. Háromszék önvédelmi harcában csupán 1848 decemberében a szülőföld és a szabadság védelmére lelkesített egész lakosság, a Csíkszékből, Erdély egyéb területeiről a háromszéki „szabad földre” érkező szabadságharcosok öt ütközetben verték vissza az osztrákok harci próbálkozásait.
Erdélyben 1849-ben hat hadosztályt alapítottak, mintegy 5000 fővel, ez később éppen hősünk toborzó munkássága révén is 7000 főre egészült ki. A 6. székely hadosztály főparancsnoka Gál Sándor ezredes, Gábor Áron őrnagy –Bemtől kapta az őrnagyi rangot – a tüzérség parancsnoka volt.
A háromszéki ellenállás hősét 1849 július 2-án a Feketeügyön való átkelés megkísérlése közben, a kökösi hídnál érte a halálos ágyúgolyó.”
http://www.csikszentkiraly.ro/sajto.php?id=532
Itt a súlypont. Ezekre az emberekre fel kell néznie a Magyaroknak.
Rossz, hogy emberek a történelem ismeretében képesek összehasonlítás tárgyává tenni egy kapitalista fegyvergyárossal ezeket a hős egyszerü kézmüves embereket.
Okos tojás Gordon:!
Ezt mindenki tudta csak te nem, mert ha a tudás birtokában lettél volna, akkor egy nyerészkedő (!) kapitalista fegyver gyárost nem merted volna szembealítani egy hős szabadság harcossal.
Jeniszej mondja:
“egy nyerészkedő (!) kapitalista fegyver gyárost nem merted volna szembealítani egy hős szabadság harcossal.”
Gordon mondja:
Ha tudnád értelmezni a szavak tengerét akkor tudnád, hogy nem szembeállítottam őket, hanem párhuzamot vontam köztük.
Megvan a mai első pofáraesésed (tegnap kettő volt). 🙂
Gordon már megint mániákusan nyerő szeretnél lenni. Pofára esett kis barátom a csak a párhuzamokat vonhatod össze. – jó emberi tulajdonságokat soha a megvetendővel nem vonhatod össze, mert az maga az egész. Ott nem létezik a párhuzam. A jó és a rossz csak egymással szemben létezik. Ez így az egész – így van értelme. Ez olyan, mint a lent és fent, – egészíti ki a Fater unokája.
Kérdi az Öreget a gyerek, hogy a Gordonka bácsi ilyen buta, hogy még ezt sem tudja.
Azt mondja a Fater- már a korabeli újság, írok is, megvetették a Lőszer és fegyvergyárost, hogy minden energiáját a gyilkoló eszközökbe fektette.
Megint az öntömjénezéseddel vesztettél nagyot az, amúgy sincs nagy népszerűségedből.
Azt mondja a fater nem haragszik rád, majd felnősz és a fejed lágya is, megkeményedik.
Addig is hajtsad végre a feladatodat. Figyelj, ollóz, oktass és csináld a sok mániákus dolgodat Nem, tehetsz róla ez a hivatásod, – ilyen vagy.
ÖRÜLÖK, HOGY MINDENKI A TÉMÁVAL KAPCSOLATBAN SZÓL HOZZÁ :))))))))
[…] Információink szerint a csepeli polgármester június 2-án találkozott a Budapesti Közlekedési Központ (BKK) szakembereivel, és több más közlekedési probléma mellett kérte ennek az átkelőnek a felülvizsgálatát. Úgy tudjuk, hogy a május 31-én elgázolt ember halálát egy figyelmetlen gépkocsivezető okozta, aki nem vette észre, hogy már elindult a zebrán a férfi. Bár kétséges, hogy ez esetben segített volna-e a figyelmetlen vezetőnek a lámpa, ennél az átkelőnél hat évvel ezelőtt, 2010 augusztusában szintén volt egy halálos baleset (akkor cserbenhagyásos gázolás történt). […]