Csepel.info

Felemelő érzés volt a nemzeti összetartozás napján piros-fehér-zöldbe öltözött gyerekek között zsúfolódva utazni az egyes villamoson a magyar–angolra – elhaladva az MVM Dome mellett, ahol éppen azokban a percekben jutott BL-döntőbe a Győr női kézilabdacsapata –, hallgatni az esélylatolgatásaikat, az ütemes, dobszólóval kísért „ria, ria, Hungária” rigmusaikat, no meg az őket kísérő felnőttek intéseit. „Fogd meg a melletted álló kezét, mindig figyelj a párodra, teli torokból tessék majd szurkolni!” Aztán amikor az egyik kis csibész megjegyezte, hogy az angoloknál majd fütyülünk, rögtön rárivalltak a felnőttek, de még a mellette álló társak is: „Pisti, ilyet nem szabad!”

Bár az angol sajtó nagyjából harminc másodpercnyi füttyszó miatt – amivel feltehetően az idősebb gyerekek, esetleg a felnőtt kísérők kinyilvánították nemtetszésüket az angolok sokak szerint nem futballpályára való térdelésével szemben – próbálja bemesélni ennek ellenkezőjét, a gyűlölet ezen a napon tényleg nem volt pálya. Ahogy azt egy óriásmolinó is hirdette a Puskás Arénában a Nemzetek Ligája-mérkőzésen. Amely eredetileg, a magyar szurkolók Eb-meccseken tanúsított viselkedése miatt zárt kapus lett volna, de az UEFA-nál Csányi Sándor alelnök, illetve MLSZ-elnök által javasolt fegyelmi módosításnak köszönhetően 14 éves gyerekek által (tíz gyerekre juthatott egy-egy felnőtt kísérő) látogatható volt. És érkeztek is a lurkók határon innen és túlról, több mint harmincezren. A teljesség igénye nélkül: Palotásról, Szigetvárról, Vépről, de még a kárpátaljai Szernyéről is. A gyerekcsapatok meccsre látogatásának megszervezése terén ismét jelesre vizsgáztak az azért felelősök – a Puskás Arénában rendre az ország legkülönbözőbb területéről (és a határon túlról is) érkeznek gyerekcsapatok a mérkőzésekre, nemcsak a válogatott meccseken van ez így, legutóbb a Magyar Kupa-döntőn is ezt láthattuk.

Na, de mielőtt rátérünk a meccsre, térjünk vissza kicsit a villamosra és a 7. osztályos Pistire, aki a csepeli Arany János Általános Iskola tanulója, diáktársival és két tanárnővel igyekeztek a meccsre, és az egyik megállónál meglepetésemre hozzám fordult: „Maga is a meccsre megy? Szerintem nyerünk Schäfer és Szoboszlai góljával 2–1-re.” És még mielőtt egy „úgy legyenen” kívül bármit is mondhattam volna, már folytatta is: „Schäfer András a kedvenc játékosom. Szoboszlai lehet, hogy jobb játékos, született tehetség, de Schäfer Andrist azért szeretem, mert mindig hajt. Aki két német közé ugorva is elfejeli a labdát, az megérdemli a tiszteletet.”

Pistike éleslátása legalább annyira meglepett, mint a mieink játéka a meccsen. Kimondottan jó volt látni, hogy ötven perc után már hét lövésnél tartottunk, míg az angolok csak négynél, és az első félidőben háromszor is eltaláltuk a kaput, és bizony amikor Szoboszlai Dominik már a kapus mellett is elgurított, vagy amikor Szalai Ádám a félpályáról próbálkozott emeléssel, tényleg csupán centik hiányoztak a gólhoz. Persze, ilyenkor jön az a szólam az örök pesszimistáktól, ami a Wembleyben elért döntetlen után is, hogy az „angolok nem is igazán akartak győzni”, de a lelátón helyet foglaló gyereksereget, és nagyon sok magyar drukkert, aki a televízióban nyomon követte a meccset, ez aligha foglalkoztatta. Igenis jó volt látni, milyen nagy akarattal, fegyelemmel és koncentráltsággal futballoznak a mieink az ellen az angol csapat ellen, amelynek kezdőjéből az 50. válogatott góljára hajtó Harry Kane és az egy hete a Real Madrid ellen még BL-döntőt játszó Trent Alexander-Arnold párosát jóval értékesebbnek tartják (180 millió euró az értékük a Transfermarktnál), mint a teljes magyar válogatottat (110.25 millió euró).

Az meg aztán mindent vitt, amikor Szoboszlai Dominik 11-esből a vezetést is megszerezte a mieinknek. Persze, tudjuk, az angol sztárok fárasztó idény után vannak, de azért ne feledjük, a mi játékosaink is nagyrészt végigfutballozták az évadot, mégis volt erejük még a 82. percben is helyzetet kialakítaniuk (sőt, a kilencvenedikben is), miközben a vendégek nem igazán tudtak felpörögni.

A gyerekek 90 percen át fújták a tülköket, dudákat – meg is született az ismert népdal átköltése: aki dudás akar lenni, a Puskásba kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni. Marco Rossi csapata pedig a fülsüketítő, de mégis örömteli (sokkal jobb volt így, mintha néma csöndben, üres lelátók előtt kellett volna játszani) zajban 90 percen át fáradhatatlanul zakatolt fel s alá, aminek köszönhetően Magyarország nemzeti együttese 1962 után újra legyőzte az angol A-válogatottat.

Mondhat bárki bármit, történelmi győzelem volt ez. A Rossi-érában a horvátok elleni 2019-es siker után egy újabb diadal a világ közvetlen élvonalába tartozó válogatott ellen. Újabb bizonyíték, hogy Marco Rossi csapata csodákra képes.

Márciusban, a szerbek elleni hazai vereség után ezt írtam: az olasz szakembernek is el kell fogadnia, mi a csodavárók országa vagyunk, és igenis szükség van arra, hogy időnként a papíron erősebb csapatok ellen is bravúrt érjünk el hazai pályán, mert előbb-utóbb elmegy a kedve a gyerekeknek a válogatott meccseitől. Vagy esetleg közben felcseperednek, és szükségük lesz az igazi sikerélményekre, a példaképekre, akikre felnézhetnek, hogy ne menjen el a kedvük a magyar válogatottól, rosszabb esetben a futballtól. Attól, hogy továbbra is űzzék ezt a fantasztikus játékot. És egy nyolcéves gyereknek nem lehet minden mérkőzés után elmagyarázni: „értsd meg, kisfiam, ezek jobbak mint mi”.

Hát Pistikének a szombati meccs után nem kell magyarázkodni, mert most a mieink voltak a jobbak! Neki és minden, a lelátón helyet foglaló gyerkőcnek és a tévé előtt ülő magyar szurkolónak, bárhol a világon, örök élményt szereztek a srácok. Olyan élményt, amely a gyerekeket egy életre elkísérheti, ha futballoznak, erőt adhat nekik a fárasztó edzések között, és még hatvan év múlva is büszkén mesélhetik, ott voltak, és fújták a dudát, amikor Szoboszlai góljával, a fülsüketítő zajban megvertük az Eb-döntős angolokat – a nemzeti összetartozás napján.

Forrás: Nemzetisport.hu