Csepel.info

Papírszívecskék borítják a csepeli Olajág Idősotthon kerítését. A bent élők hozzátartozói ragasztották ki, a szíveken gondozóknak írt szeretetteli üzenetek.

Az egyik lakó ablakában saját készítésű transzparens lóg. Azon is szívek: egy a dolgozóké, egy a rég nem látott szeretteké. Az idős nő ébredés után minden reggel kinyitja az ablakát, és kiakasztja, hogy mindenki jól láthassa.

A 290 fős idősotthon március 15-én csendesült el teljesen. Nem látni családtagokat, kiürült a piactér, nem sétálgatnak egymásba karolva az intézményben lakó barátok, barátnők. Üresek a közösségi terek, lezárták az ebédlőt, az apartmanok előtti, máskor nyüzsgő folyosók némák. A koronavírus okozta világjárvány miatt biztonsági okokból látogatási és kijárási tilalom van, valamint szobakarantén.

„Azt kértük az időseinktől, hogy a másokkal való kapcsolattartás formája e-mail, skype vagy telefon legyen” – kezdi sorolni a járványügyi intézkedéseket a csepeli Olajág Otthonok intézményvezetője, Bocz Renáta. „Hogy csökkentsük az érintkezést, egy leszakadt redőnyhöz sem hívunk szerelőt, próbálunk sufnituningban megoldani mindent. A postást sem engedjük be, ahogy a beküldött csomagokat is csak kétnapnyi karantén után kaphatják meg a lakók” – folytatja.

A lakók kezdetben nehezen fogadták el a fokozatosan bevezetett változtatásokat: „Egyszerűen nem vették komolyan a szigorításokat. Mondtam is, hogy jobb lett volna, ha az amerikai hadsereg szállt volna meg bennünket a koronavírus helyett, mert akkor azt legalább látták volna. Ezt nem látták, így nem hitték el. Azt mondták, hagyjuk már őket ezzel békén, ha menni kell, menni kell. Egyesével kellett őket meggyőzni a biztonsági korlátozások fontosságáról” – emlékszik vissza az intézményvezető.

„Hallottunk arról, hogy van vírus, de nem különösebben foglalkoztunk vele – idézi fel a kezdeteket egy ott élő lakó, Éva –, aztán jönni kezdtek a megszorítások. Morogtunk mint a bolhás kutya. Mikor kiderült számunkra, milyen veszélyes is ez a járvány, akkor rájöttünk, hogy  mindazt, amit tesznek, értünk teszik.” Az idős nő azt mondja, ő alapvetően optimista alkat, de aki más beállítottságú, annak most mérhetetlenül nehéz.

Edit például nem tud sírás nélkül beszélni a helyzetéről: „Az az ember, aki nincs magányhoz szokva, és azért menekül el a gyönyörű otthonából, hogy társaságban legyen, vagy legalább legyen valaki itt, akivel szót vált, annak ez most szörnyű. Én március 15-e óta vagyok szobakaranténban. Bejönni se lehet hozzám, én se mehetek ki, kivéve a dialízis napokat, amikor hajnalban jön értem a mentő.” Az idős nő elcsukló hangon meséli, hogy család híján neki az otthonlakók társasága jelenti az életet: „Azért költöztem be ide, hogy emberek között legyek.  Ehelyett most tévét nézek, rádiózom, netezek, olvasok, rejtvényt fejtek meg hát sírok, nagyon sokat sírok. Szörnyű ez a magány, lassan teljesen felemészt.” 

A hozzátartozók eleinte gyakran kijátszották, vagy legalábbis próbálták kijátszani a látogatási tilalmat. Például a kerítésen keresztül tapogatták, ölelgették az időseket. Hogy ilyen többet ne fordulhasson elő, a lakók azóta csakis felügyelet mellett mehetnek ki sétálni a kertbe, heti egyszer. „Az érzékenyebb, sírósabb lakóinknak pedig kitaláltuk a Kerítésrandit – mondja Renáta –, ilyenkor kinyittatjuk a kaput, odasétálunk a lakóval a kerítés közelébe és így, biztonságos távolságban beszélgethet kicsit a szeretteivel.”

„De vannak nálunk a Rómeó és Júliából ismert erkélyjelenetek is, pedig nincs is nálunk erkély. Áll a lakó az ablakban, integet mint a hajótörött, mutogat mindent, hogy mit kapott uzsonnára, a telefon a fülén és lent az utcán a hozzátartozója. Ezek az idős emberek igazi hősök, hogy még ezt is meg kell élniük” – teszi hozzá az intézményvezető.

A lakókat naponta kétszer lázmérőzik, az étkezések alkalmával sem hagyhatják el a szobájukat, lakótársaikkal is csak telefonon vagy interneten keresztül tarthatják a kapcsolatot.

„Mindent a fenekünk alá hoznak, a reggelit, az ebédet, a vacsorát, mégis nagyon nehéz – mondja Zsigmond, aki tavaly december óta lakója az otthonnak –, ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor katona voltam, és bezártak a fogdába. Hiányzik a két barátom, akikkel ebéd alatt beszélgettem nagyokat, hiányoznak a sétáim, hiányzik egy új könyv, mert már mindent elolvastam, amim van. Lehet, elkezdem visszafelé.”

Az otthonban dolgozók különböző programokat találnak ki, hogy jobb kedvre derítsék a lakókat. Így született meg a karanténéneklés és a karanténkoncert, a skype-randi vagy az ujjlenyomattal megjelölt, kézzel írott levelezés. „Meg kellett tanulni másképp élni, át kellett állni egy másfajta életmódra és szerintem ez mostanra megtörtént. A gondozottjaink már tudják, mi az az internet, a wifi, a skype. De kezdenek rákapni az e-mailezésre is” – meséli az intézményvezető. Renáta szerint nincs pánikhangulat, de a lakók könnyen megijednek a tévében látottaktól és olyankor tőlük várják a segítséget: „Meg kellene nyugodnia mindenkinek. A bentiek attól félnek, mi van kint, a kintiek attól, mi van itt bent. Nálunk nincs beteg, és úgy tervezzük, hogy nem is lesz!”

A legutóbbi hírek szerint már 19 idősotthonban van koronavírusos beteg, nagyszámú a megbetegedés két helyen, a pesti és a Rózsa úti otthonban. Az Olajág Otthonok zuglói intézményében 28-an fertőződtek koronavírussal. Az Olajág Otthonok üzemeltetője, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség a 444.hu-nak azt írta: „Mindent elkövetünk a vírus terjedésének megakadályozására, az épületben külön részleget alakítottunk ki, amit fizikailag is leválasztottunk az épület többi részétől, és itt külön munkacsoport foglalkozik a betegekkel. Az elmúlt három nap során újabb esetek nem jelentkeztek, bizakodóak vagyunk, de felkészültünk arra az eshetőségre is, hogy előfordulhatnak további megbetegedések.”