Csepel.hu
Ott, ahol a környék legpiszkosabb csarnokai láthatóak, s ahová idegeneknek belépni tilos, ma is működnek öntödék az egykori Csepel Művek területén. A gyáregységet hajdan Csepel Vas- és Acélöntödéknek hívták: több mint ezer kohász öt öntödében olvasztotta a vasat, dübörgött a nagykalapács, szállt a por, forróság csapta meg a járókelőt, aki az üzembe lépett. A csarnok bejáratánál most sem lehet ellátni az épület túlsó végébe: a por és homok belepi a világítótesteket, amitől félhomály dereng odabent. Feketéllő öntvényformák és vas formaszekrények sorakoznak kétoldalt, a föld grafitszürke leülepedett szennyeződéstől.
A gyár a kilencvenes években magántulajdonba került, most Csepel Metall Vasöntöde Kft. a neve. Itt dolgozik a 69 éves Kocsis József öntő, műszakvezető, aki egy megszakítástól eltekintve ötvenegy éve az öntöde munkása. Valójában nyugdíjas, de bejár a gyárba, mert szükség van a tudására, és bármennyire nehéz és koszos munka a kohászat, szereti, amit csinál. „Szabolcs megyéből, Nyíregyháza mellől kerültem Csepelre 1965-ben. Amikor befejeztem az általános iskolát, olvastam egy hirdetést, hogy öntőtanulókat keresnek átlagon felüli bérezéssel. Apám le akart róla beszélni, mert az öntészet nem embernek való, de én sok pénzt akartam keresni. A MÜM 1. számú csepeli szakmunkásképzőben kezdtem el tanulni, kollégiumban laktam. Harmincan jártunk az osztályba; akadt köztünk egy lány is, akinek inkább a végzettségről szóló papír kellett, mert az apjának volt egy maszek öntödéje Erzsébeten, s úgy tervezték, majd átveszi az üzemet. Nem tudom, mi lett vele… A többiek mind öntők lettek, bár lehet, később más területen dolgoztak. Az első félévben 87 forint ösztöndíjat kaptam havonta, ami nem volt rossz pénz, mert két kiló kenyér ára 3, a mozijegyé 2 forint volt. Később emelték az ösztöndíjat a tanulmányi eredménytől függően.
A harmadik évben már csak egy napot töltöttünk az iskolában, ötöt dolgoztam a 3-as számú vasöntödében. Szerszámgépek öntvényeit készítettük. A havi keresetem 1000-1100 forint volt. Amikor befejeztem az iskolát, 1968 augusztusában kaptam meg az első fizetésemet: 3260 forintot, ami több mint kétszerese volt az országos átlagbérnek” – meséli.
A Kossuth Lajos úti munkásszállón lakott havi 180 forint lakbérért. „Fejleszteni akartam a tudásomat, ezért esti tagozaton elvégeztem a Kossuth Lajos Gépipari Technikum öntő szakát, mestervizsgát tettem, majd a Nehézipari Minisztérium szervezésében középvezetői képesítést szereztem.” S bár 55 éves korában Kocsis József már nyugdíjas volt – az öntők korábban vonulhatnak vissza – de interjúalanyunk dolgozni akart. „Gyerekkorom óta ezt csinálom, olyan az öntöde nekem, mintha hazajárnék. Megszoktam, megszerettem, szép szakma ez, még akkor is, ha szörnyen nehéz és koszos. A Junker-kemencénél hetven fok hőség van. Műszakvezetőként is mindenféle munkát elvégeztem, ha kellett: tisztítottam az öntvényeket, melyeken vastagon állt a homok és a grafit; ezt köszörűvel, kézi nagykalapáccsal szedtem le róluk. De közben új értéket állítottunk elő a semmiből. Új tárgyakat hoztunk létre. Szinte már művészet… Vagy legalábbis az volt, mert ma már nem az. Régen kéziformát használtunk; ránk volt bízva, hol legyen a felöntés, a rávágás, milyen legyen maga az öntvény. Most előre meghatározzák a technológiát, ezzel kiiktatták az emberi fantáziát.”
Ahogy meséli, az üzemben előfordultak balesetek, „de én nagy baj nélkül megúsztam. Néha ráfröccsent az ember kezére, lábára, nyakára a folyékony vasból egy csepp vagy szikra, de leráztam magamról, mintha semmi nem történt volna. Veszélyes üzem az öntöde! Folyton mondom a kollégáknak: egyik szemetek a darun legyen, hogy semmi ne essen a fejetekre, a másik a lábatok előtt, hogy hová léptek.” „Az öntödében most folyamatosan van munkásfelvétel. A nagy tapasztalatú olvasztárok és öntők nyugdíjba vonultak vagy meghaltak. Kevés a szakember, nincs utánpótlás, a fiatalok ódzkodnak attól, hogy havi nettó 200 ezer forintért beálljanak öntőnek. Ha jönnek is új munkaerők, hamar cserélődnek. 1991 óta nincs öntészeti szakképzés, legfeljebb tanfolyamokon lehet elsajátítani a szakma alapjait. Pedig nagy szükség van öntőkre! Vidéken is működnek öntödék, például Dunaújvárosban, Diósgyőrben, Szegeden, de Csepelen olyan egyedi termékeket gyártunk, amilyeneket ők nem. És sehol sincs arra lehetőség, mint nálunk, hogy egyszerre húsz tonna folyékony fémet elő tudnának állítani. Máshol csak öttonnás olvasztókemencék üzemelnek. Ennyi maradt a régi, nagy múltú csepeli öntödéből, de még így is az ország élvonalában vagyunk.” • Csarnai Attila
Gratula az öregnek!
Úgy néz ki mint aki puszta kézzel szétszed egy tankot.
Ez az EMBER egy igazi férfi!
Nem politikus… 😉