DohányMűzeum, Mr.Gabee,Csepel.info
A Dohánymúzeum eddigi részeitől kissé eltérően ez a cikk nem kifejezetten egykori dohánytermékekkel foglalkozik, hanem egy nagy múltú hazai cég érdekes története kerül bemutatásra. A vállalat neve részben mégis kapcsolódik a dohányzáshoz, mert évtizedeken át annyira kiemelkedő volt, hogy még saját reklámcigarettákat is gyártatott. Ez a gyáróriás nem más, mint a Weiss Manfréd által alapított Csepel Művek, melynek értékét 1917-ben, a Monarchia második legnagyobb üzemeként 100 millió Koronára becsülték, és amely fénykorában egymaga a teljes magyar GDP 10 %-át megtermelte.
Weiss Manfréd 1857-ben született Pesten, egy kisiparos család hatodik, legkisebb gyermekeként. Kereskedelmi akadémiát végzett, majd egy hamburgi gyarmatáru nagykereskedésben töltötte inas éveit, ahol négy év elteltével a kereskedőház vezetője lett. 1877-ben, apja betegsége miatt tért haza, és mindössze húsz évesen betársult bátyja, Berthold sikeres terménykereskedői vállalkozásába. 1878-ban ők lettek a katonaság fő beszállítói, ezzel alapozták meg vagyonukat, amelyet egy konzervgyár létesítésébe fektettek.
Édesapjuk szilvalekvárral kereskedett, és Manfrédnak jutott eszébe, hogy a lekvár fémszelenczében sokkal hosszabb ideig eltartható lenne. Találmányára szabadalmat adott be, és a Hadügyminisztérium támogatásával engedélyt kaptak a gyár indítására. A testvérek kis üzeme, az Első Magyar Conserv- és Érczáru Gyár 1882-ben, a Lövölde téren kezdte meg működését. Eleinte csak a katonaságnak készítettek hús- és kávékonzerveket, majd már a lakosság részére is gyártottak zöldség- és gyümölcskonzervet. Utóbbiakra jegyeztették be 1924-ben a híres Globus nevet, mely még ma is létező, több mint ötven országban regisztrált és védett márkanév.
A növekvő cég a Közvágóhíd mellé, a Máriássy utcába költözött. A zöldség- és gyümölcsfeldolgozás idényjellege és a növekvő megrendelések miatt profiljukat kibővítették, és már a konzervdobozokat is maguk állították elő. Hamarosan már egyéb fémáru (lőszerhüvelyek, katonai kulacsok) gyártásával is foglalkoztak. Ez ugyan hosszú ideig veszteséges volt, de Manfréd kitartott mellette, mert mindig a lehetséges igényeket figyelte az éppen aktuálisak helyett, és fontosnak tartotta, hogy több lábon álljon.
1890-ben egy szerencsétlen baleset indította el a céget a későbbi elsöprő siker felé. A felújítandó lőszerhüvelyek újratöltése közben robbanás történt, a hatóság pedig megtiltotta a konzervgyárban a töltények készítését. Az üzemet lakatlan területre kellett költöztetni, így esett a választás a Csepel-szigetre.
1892-ben Csepel községtől bérbe vették az ötven holdas János-legelőt és ezzel megkezdődött a hatalmas komplexum kiépülése. A termelést 1893-ban, 150 munkással kezdték meg. 1896-ban a területet megvásárolták, majd ugyanebben az évben Berthold kilépett a vezetésből, így a céget Manfréd egyedül vitte tovább, és ő fejlesztette kis konzervgyárból hatalmas hadiüzemmé, mely a század végére már kohóval, öntödével, hengerdével és acélművel is rendelkezett. Folyamatosan érkeztek a megrendelések, a cég több kedvezmény formájában is élvezte a kormány támogatását, jó viszonyt épített ki a külfölddel és a hadsereggel. Az üzleti kapcsolatok révén a Weiss-család bekerült az ország és a Monarchia legfelsőbb köreibe, mint a közös hadsereg legnagyobb beszállítója.
1901-től megkezdték a tábori sütőkemencék, mozgókonyhák és egyéb katonai felszerelések, 1907-től a fémcsövek és fémrudak készítését, majd 1909-ben üzembe állt a járműgyár is. Az gyár hatalmas fejlődést hozott Csepelnek is: ekkor épültek ki a község kulturális és szociális létesítményei, munkásotthonok, iskolák, óvodák, gyári csecsemőotthon, laboratórium, tanoncműhely és kaszinó. A korábbi kétezres lakosság elérte a tízezer főt. 1912-ben a ráckevei szárnyvonalaként megnyitották a csepeli HÉV-vonalat.
1914-ben, a világháború kitörése hozta el Weiss Manfréd számára a legnagyobb lehetőségeket. Az addigra közel 30.000 munkást foglalkoztató cég túlnőtt egy kisvállalkozás keretein, így családi részvénytársasággá alakult. A hadsereg nem csupán hozta a megrendeléseket, de egyenesen megkövetelte a termelés fokozását, ezért az országban elsőként bevezették a három műszakos munkarendet.
1917-ben 330 millió darab gyalogsági és tüzérségi lőszert állítottak elő, és ebben az évben a Generál Biztosító közel 100 millió Koronára becsülte a gyár értékét, ami ma kb. 45-50 Mrd Forintnak felelne meg. (Csak a mihez tartás végett: akkor egy kiló kenyér 56 fillér volt, egy munkás 100-130, egy idősebb tanító 200, vállalati elnökök, országgyűlési képviselők havi 1000-2000 Korona körül kerestek. A kor legnagyobb luxuscikkének az autó számított: egy kétüléses, 8 lóerős Opel “Doktorwagen” 4500 K, a négyüléses, 20 lóerős Benz10 pedig 14.000 Korona volt.)
A háború végére 28 ezer munkás dolgozott a 250 hektáros gyártelep 216 épületében. A hatalmas eredmények ellenére Manfréd szerény és jótékonykodó életet élt. Nem vette körül magát felesleges javakkal, de például a villanyvilágítást fontos újításnak tartotta, ezért azt bevezettette Andrássy út 116. alatt álló villájába, öt évvel korábban, mint ahogy ezt az angol királyi palotában megtették. A háború alatt hadikórházat és tüdőszanatóriumot működtetett, korán elhunyt felesége emlékére szülőotthont alapított, mely ingyenessége ellenére a legmodernebb terhesgondozást és tanácsadást nyújtotta, és ahol 5535 gyermek jött világra. Létrehozta a Weiss Alice Alapítványt, ami a nehézsorsú lányoknak nyújtott segítséget az életkezdéshez.
1919-ben, a Tanácsköztársaság alatt államosították és kifosztották a gyárat, mely úgy megviselte Manfrédot, hogy méreggel öngyilkosságot kísérelt meg, hiszen cége volt az élete. Csak a gyors orvosi segítség mentette meg, a családja pedig Bécsbe küldte, hogy felépüljön. 1920-as visszatérésekor megpróbálta újraszervezni a munkát az időközben visszakapott gyárban, de egészsége már annyira meggyengült, hogy 1922 karácsonyán, mindössze 65 évesen agyvérzésben meghalt.
December 28-án, temetésének napján a Budapesti Hírlap címlapon, teljes oldalas cikkbenemlékezett meg életéről, munkásságáról és érdemeiről. Hatezer tisztelője kísérte az Andrássy úti háztól a Salgótarjáni utcai izraelita temetőig, mialatt az összes budapesti és környéki gyár fél órára felfüggesztette munkáját. Fia, Weiss Alfonz a család nevében egymillió Koronát juttatott el a főpolgármesterhez, a szegények közt való szétosztásra.
Weiss Manfréd érdemeinek elismeréseként 1896-ban magyar nemességet kapott „csepeli” előnévvel, 1901-ben a párizsi világkiállításon elért sikereiért megkapta a Vaskoronarendet, a nagymérvű hadfelszerelés érdekében kifejtett tevékenységéért a Ferenc József-rend középkeresztjét, 1916-ban felsőházi tag lett, 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnagyobb hadianyag-szállítójaként szerzett érdemeiért pedig bárói rangot kapott. A kerületi önkormányzat 1992-ben, a gyáralapítás 100. évfordulóján Csepel díszpolgárának választotta, 2009-től az ő nevét viseli a korábbi Szabadkikötő út.
Halála után vagyona nyolc részre oszlott, de továbbra is közös, családi kezelésben maradt, fiai és veje irányították a céget. Az üzem – alkalmazkodva a háború utáni új viszonyokhoz – átállt mezőgazdasági- és szerszámgépek, varrógépek, tűzhelyek, kerékpárok és traktorok gyártására, de hétköznapi használati tárgyakat: gombostűt, vasalót, zománcozott edényt, fürdőkádat, falikutat is készítettek. Bővítették a külföldi kapcsolatokat, megalapították az Agrár-, Ferro-, Metallo- és TermoGlobus kereskedelmi vállalatokat, melyek Európa, Afrika és Ázsia nagyobb városaiban bizományosi hálózatot működtettek.
A második világháború idején harckocsikat, terepjárókat is készített a gyár, 1941-ben megalapították a Dunai Repülőgépgyárat Szigetszentmiklóson.
1944-ben, a német megszálláskor a tulajdonosokat letartóztatták, Kornfeld Móric és Chorin Ferenc, a 40.000 munkást foglalkoztató gyár két irányítója Oberlanzdorfba került, ahol verték és éheztették őket, majd hirtelen „hivatalos” tárgyalásokat kezdtek velük, felajánlva, hogy ha minden vagyonukat, a csepeli gyárat, a salgótarjáni szénbányákat és az összes ingatlant átadják az SS-nek, semleges országokba távozhatnak.
További feltételként négy túszt hátra kellett hagyniuk. Emiatt sokáig nem voltak hajlandóak aláírni a szerződést, de végül a család negyven tagjának szabadságáért négyen önként vállalták, hogy maradnak, a többiek így jutottak Portugáliába és Svájcba, ahol új életet kezdhettek.
A bombázások alatt a gyártelep és berendezései óriási károkat szenvedtek, a géptípusok rajzai és a szabványok jórészt megsemmisültek. Az üzem először szovjet parancsnokság alá, majd állami kezelésbe került. A gépeket nagy erőfeszítések árán lehetett csak pótolni, de ez sürgető volt nem csak a hazai szükségletek miatt, hanem mert a gyárnak háborús jóvátételre is kellett termelnie, valamint ellátni a megszálló szovjet hadsereget is járműalkatrészekkel. 1947-ben a gyár termelésének 90 százaléka háborús jóvátétel volt.
1948-ban következett be az elkerülhetetlen: kárpótlás nélkül államosították az ipartelepet, és nevét WM Acél- és Fémművek Nemzeti Vállalatra változtatták. 1950-ben átkeresztelték Rákosi Mátyás-, majd 1956-ban Csepel Vas- és Fémművekre. Az erőltetett iparosítás éveiben a szerszámgépek termelése egyre növekedett, a szocialista nehézipar fellegvárának számító gyár készítette az árufuvarozásban és hadseregben is sokáig használt Csepel teherautókat, és 1950-től a Pannonia motorbiciklit. A következő évtizedekben újabb növekedés kezdődött a KGST-együttműködés és a jelentős nyugati export következtében. 1954-től a motorkerékpár-gyártás terültén történtek újabb fejlesztések, több robogótípus (Danuvia, P20) sorozatgyártásába is belekezdtek, majd 1960-ban megalakult a legújabb egység, a Transzformátorgyár. A gyár emblémáját az eredetihez megtévesztésig hasonlóra alakították át, az egymásba illesztett W és M betűket a CsVM monogram váltotta fel.
1966 és ’70 közé tehető a Csepel Művek legsikeresebb korszaka, több terméke is világhírűvé vált. A városnyi méretű ipartelepen már ezer épületben folyt a termelés, amit 62 km-es saját iparvágány és 7 km-es dunai partszakasz szolgált ki. A beruházások nagysága minden korábbi mértéket meghaladott, megduplázódott az export, ami a termelésnek csaknem a felét jelentette. Beszüntették azon termékek gyártását, melyek iránt a kereslet visszaesett, ezek helyett újabbakat indítottak. Így például a varrógépek helyett konfekcióipari gépeket kezdtek készíteni, és a közúti járműgyártási programba is bekapcsolódtak. Az egyes gyáregységeket összevonták, de végül a számos átszervezés ellenére a gyár már nem lett sikeresebb. Egyre inkább fokozódtak a pénzügyi nehézségek, elmaradt a termelékenység színvonala a versenytársakétól, halmozódtak a veszteségek.
1983-tól, a különböző gyártási egységeket összefogó és irányító Tröszt felbomlásával megkezdődött a gyáróriás végleges felaprózódása, széthullása. 1990-ben a hatodik ötéves tervet már nem fejezte be a vállalat, a 35.000 dolgozó háromnegyedét elküldték. 1992-ben 2 milliárd Forintért kínálták az iparterületet, de nem akadt érdeklődő.
Azóta számtalan kis cég vett vagy bérel telephelyet vagy üzemcsarnokot a mára siralmas állapotúra pusztult, egykor virágzó Csepel Művek területén.
A gyár és a cigaretták
A Csepel Művek második, államosítás utáni virágkora alatt évtizedeken keresztül készíttetett saját márkás dohányárut, ez a szokás akkoriban divathullámként söpört végig a hazai cégek között. Az ilyen reklámcigaretták funkciója homályba vész, egy biztos: hagyományos kereskedelmi forgalomba nem kerülhettek. A legvalószínűbb, hogy az üzleti partnereket ajándékozták ezekkel, erre utalhat, hogy a legtöbb ilyen terméken felsorolják az adott cég tevékenységét a magyar mellett angol, német, francia és természetesen orosz nyelven. Viszont az is biztos, hogy az évente megrendezett Budapesti Nemzetközi Vásáron és egyéb kiállításokon résztvevő vállalatok a kiállítás helyszínén is kínálták a saját emblémás cigarettát. Ezek legnagyobb része az Egri Dohánygyárban készült, bő három évtized alatt közel ezer féle, és szinte kivétel nélkül az összesnek a csomagolását a gyár grafikusa, Pók Pál tervezte.
A Lágymányosi Dohánygyár már 1965 előtt háromféle cigarettát is készített Csepel Autógyár elnevezéssel, ezek még rövid, 67 mm-esek voltak, puha, papírcsomagolásban. Grafikájukon megfigyelhetőek a kor legtipikusabb stílusjegyei: a kézírás-betűtípus és harsány színű geometrikus formák.
1967-ben, a gyár alapításának 75. évfordulójára Egerben készült a már hosszú, 80 mm-es és filteres Csepel Vas- és Fémművek márka. Ugyanezzel a névvel később már keménykarton dobozba csomagolták, melyen a fő motívum a gyár CsVM emblémája volt, és amelynek hátoldalán 13 féle tevékenységi kört illetve termékcsoportot soroltak fel. Ugyanebben a csomagolásban, de Csepeli Szerszámgépgyár névvel is készült vállalati szívni való.
Külön a Csepeli Fémmű részére is gyártottak dohányárut előbb puha, majd kemény dobozban. E csomagolások közös vonása a kék és piros színek használata, nem véletlenül: ezek ugyanis Csepel hagyományos színei.
Kék és narancssárga dobozba került a Jármű és Műszaki Kereskedelmi Vállalat számára gyártott termék, eleinte kék, később vörös csomagolásba egy másik gyáregység, a HITEKA – Híradástechnikai Gépgyáré.
Piros, puha papírborítást kapott a Csepel-Pannonia márka, mely a híres-neves, motorbicikliket készítő gyáregységet reklámozta.
A Pécsi Dohánygyárból került ki a Csepel 1892 nevezetű cigaretta kék csomagban, ennek piros változatát Egerben készítették. Az évek során apróbb változások történtek a grafikájukban, így többféle is ismert belőlük. Mindenesetre valószínűleg ezek voltak az utolsó „csepeli” cigaretták, közvetlenül a rendszerváltás előtti időkből.
A ’70-es években készült még dohányáru a Danuvia, Ferroglobus és Metalloglobus cégek részére is, és bár ezek alapítása is a Weiss Manfréd Művekhez kötődik, a szocializmusban már önálló vállalatként működtek.
Lenyűgöző, de sajnos leginkább szomorú végigtekinteni a Csepel Művek – számolhatjuk így – kereken száz éves történetén. Gyakorlatilag egyetlen ember álmodta meg és építette fel páratlan kitartással és soha nem pihenő agymunkával az ország valaha volt legnagyobb iparvállalatát, melyet a történelem csak úgy, az egyik pillanatról a másikra elvett. Elvett azért, hogy kis felvirágoztatás után szép lassan, hosszas kínhalállal kivéreztesse, majd végül átadja az enyészetnek… egy élet munkáját.
Weiss Manfréd jelmondatáról: „A munka mindent legyőz” – a magyar történelem bebizonyította, hogy nem így van…
Aki időutazásra vágyik, feltétlenül látogasson el a Csepel Művekbe, a terület teljes bejárásához nagyjából két napi hideg élelem is kell, bónuszként viszont az odajutást kis szerencsével egy 1963-as HÉV-szerelvény biztosítja.
Város-felfedező programként igen ajánlott a csepeli Bunkertúra.
A család életébe és viszontagságaiba betekintést enged a remek korábrázolást is nyújtó Csókolom a kezét című könyv, mely az egyik leszármazott, Szegedy-Maszák Marianne munkája.
Hálás köszönet ezért a rendkívül érdekes írásért.