Válaszlépéseket tervez a köztársasági elnök hivatala – hírek, publicisztikák, vélemények a pénteken történtekkel kapcsolatban
Sme, Felvidék.ma, Magyar Nemzet, Hír TV, Kitekintő, Magyar Hírlap, Csepel.info
Szalonképes politikusok?
Ladislav Špaček cseh protokoll szakértő, Václav Havel volt szóvivője szerint igaza van Budapestnek, amikor azt állítja, hogy Sólyom László révkomáromi látogatását nem néhány napja, hanem már két hónappal korábban hivatalosan a szlovák fél tudomására hozta. “Az a közlés, hogy a magyar államfő a Szlovák Köztársaság területére kíván látogatni, szóban is elhangozhat” – nyilatkozta Špaček abban az interjúban, amelyet a Sme című szlovák liberális lap közölt hétfőn.
Robert Fico szlovák miniszterelnök pénteken kijelentette: Sólyom László nem mondott igazat, amikor aznap újságírók előtt azt állította, hogy a szlovák fél több mint két hónapja tud a révkomáromi szoboravatásra tervezett látogatásáról. Leszögezte: a pozsonyi magyar nagykövetség csak augusztus 13-án közölte levélben a szlovák külüggyel, hogy Sólyom augusztus 21-én részt vesz Szent István szobrának felavatásán Révkomáromban. Budapest viszont azt állítja: a szóbeli, de hivatalos tájékoztatás már június 19-én megtörtént, amikor Sólyom átvette Peter Weisstől, a Magyarországra akkreditált új szlovák nagykövettől annak megbízólevelét.
“Ez teljes mértékben összhangban van a szokásokkal és a szabályokkal. Ha ilyesmit az államfő, a külügyminiszter vagy a külügyminisztérium magas tisztviselője közöl a szlovák nagykövettel, akkor az hivatalos közlés. Függetlenül attól, hogy erre szóban vagy írásban kerül sor” – állítja Špaček. Hozzátette: a nagykövetnek ilyenkor kötelessége, hogy azonnal tájékoztassa a külügyminisztériumot, amelynek pedig a maga vonalán a partneri hivatalt, ez esetben a szlovák államfői hivatalt kell értesítenie. Špaček szerint az augusztus 13-i magyar jegyzék nem a látogatás bejelentésére, hanem már csak annak technika lebonyolítására vonatkozik.
Jegyzetében a Sme leszögezi: Pozsony kétféle mércével mér. Amikor ugyanis 2007 novemberében Mirek Topolánek cseh kormányfő járt Pozsonyban, hogy a szlovák ellenzékkel együtt ünnepelje meg a rendszerváltás évfordulóját, és nem találkozott Fico miniszterelnökkel, a szlovák hatóságok nem tiltakoztak. Sólyom egy hónappal korábbi, a révkomáromi Selye Egyetemen tett látogatásakor viszont szintén nagy volt a hangzavar.
“Tehát nem is annyira a látogatás ténye, hanem a látogató nemzetisége a döntő. A magyar politikusra más a mérce mint a csehre. A Sólyomról szóló vita pedig megint csak a kormány és a magyar kisebbség közti vitát helyettesíti, amely alapvetően arról szól, hogy viselkedhet-e a kisebbség másképpen, mint ahogy azt a kormány és a szlovák nacionalisták elképzelik” – fejti ki az újság.
Bizonyos szempontból azonban a kettős mérce érthető és jogos. “Történelmi szempontból a szlovák-magyar viszony más, mint a szlovák-cseh viszony, s ezt a magyar félnek is tudomásul kell vennie. Sólyomnak meg kell értenie, hogy itt aknamezőn lépked, s útjait a határon túli magyarokhoz korlátoznia kellene, illetve politikailag jobban elő kellene készítenie” – mutat rá a lap.
Válaszlépéseket tervez a köztársasági elnök hivatala
Vizsgálja a magyar fél, milyen lépések lennének célszerűek a szlovák–magyar kapcsolatokban államfői szinten azt követően, hogy Sólyom László köztársasági elnököt nem engedték be Szlovákiába – mondta Kumin Ferenc, a Köztársasági Elnöki Hivatal (KEH) főosztályvezetője hétfőn. A főosztályvezető megemlítette, hogy a két államfő a szeptemberi V4-csúcson találkozhat.
Kumin elmondta: Sólyom László június 19-én találkozott személyesen Peter Weiss-szel, a Magyarországra akkreditált szlovák nagykövettel, a megbeszélésen az augusztus 21-re tervezett révkomáromi szoboravatás mellett téma volt az is, hogy milyen menetrend szerint találkozik majd a magyar és a szlovák államfő a közeli jövőben.
Mint hangsúlyozta, a menetrendben szerepelt egyrészt az, hogy a két államfő nemzetközi csúcstalálkozón találkozhatna egymással, továbbá szó volt arról is, hogy a távoli jövőben kétoldalú hivatalos látogatásra is sor kerülhet. Azonban június 19-én még semmi konkrétumot nem rögzítettek a találkozókkal kapcsolatban – jelentette ki Kumin.
A közeli csúcstalálkozó a visegrádi négyek (V4) szeptember 11-12-én, a lengyelországi Sopotban megrendezendő találkozója lehetne – tette hozzá a KEH főosztályvezetője.
Csáky: Szlovákia közép-afrikai országhoz méltóan viselkedett
Csáky Pál, a Magyar Koalíció Pártja elnöke szerint sem a szlovák, sem az európai uniós törvények nem tették lehetővé Sólyom László kitiltását Szlovákiából.Csáky Pál szerint a pénteki döntéssel Szlovákia a schengeni határegyezményt is megsértette.
„Biztosak vagyunk abban, hogy Robert Fico mellébeszél, csúsztat. Szándékosan teszi ezt” – fogalmazott a hírTV-nek Csáky Pál. „Szerintünk Szlovákia közép-afrikai országhoz méltóan viselkedett” – jelentette ki a Magyar Koalíció Pártjának elnöke. „Fölháborító az, ami történt, precedens nélküli. Nagyon szégyenlem magam Szlovákia állampolgáraként, hogy ennek az országnak olyan kormányzó elitje van, amelyik egy ilyen mélyrepülést megengedett magának” – tette hozzá.
Kun Miklós: Áll még komárom vára
A Magyar Köztársaság elnökét ért megaláztatás mindannyiunk számára felért egy arculcsapással. Szerves folytatása volt annak a történelmi bűnnek, amelyért a szlovák vezetés mindmáig nem kért bocsánatot: az Eduard Benes csehszlovák elnök nevével “fémjelzett” dekrétumoknak, amelyek nyomán a Felvidék magyar lakosságát barbár módon, tömegesen kitelepítették – vagyonát elkobozva földönfutóvá tették.
Ami pénteken a komáromi hídon történt, szerves folytatása a történetírásunkban máig kevéssé feltárt segítségnek is, amelyet a hivatalos Prága és Pozsony 1956 vészterhes őszén nyújtott a Kádár-rendszernek. És persze nem kerülhetett volna sor e szégyenteljes jelenetre a szlovák vezetés kihívóan magyarellenes politikája és a civilizált világban párját ritkító államnyelvtörvény nélkül. Különösen szúrja az ember szemét az álszent, hazug érvelés, amellyel a Robert Fico vezette koalíció magyarázni próbálja a NATO- és EU-szövetséges szomszéd állam legfőbb közjogi méltóságával szemben elkövetett törvénytelenséget. Pozsony számára állítólag az volt sérelmes, hogy Sólyom László éppen augusztus 21-én akart Révkomáromba látogatni, hiszen 41 évvel ezelőtt ezen a napon magyar csapatok is részt vettek Csehszlovákia megszállásában.
A rendszerváltást követő Magyarország vezetői már többször kifejezték sajnálkozásukat a bűnös akció miatt. Pozsonyban viszont érdekes módon senki nem beszél arról, hogy az akkori szlovák elit milyen szégyenletes szerepet játszott “a prágai tavaszt” követő véres “prágai ősz” eseményeiben. Moszkva és szövetségeseinek ügynökhálózata már 1968 kora tavaszától gőzerővel folytatta a cseh – és főleg a szlovák – politikai vezetés dogmatikus tagjainak “megdolgozását”, igyekezvén őket a maga – és a megszállás – oldalára állítani. Július 20-án hajnaltájt Vasil Bilak szlovák pártvezető Kádár János balatonaligai villájában ünnepélyes ígéretet tett a Leonyid Brezsnyev által odaküldött Pjotr Selesztnek, hogy ha kell, a szlovákok rendet teremtenek Csehszlovákiában. Újabb két hét múlva egy pozsonyi szakszervezeti üdülő mellékhelyiségében Bilak egy KGB-tiszt jelenlétében ismét találkozott Seleszttel, és átadta neki a Moszkva által már rég szorgalmazott behívólevelet, amely a Varsói Szerződés “segítségét” kérte. A többi közismert: megszállás, halottak és sebesültek Prága és néhány – főleg cseh és morva – település utcáin.
Nemrég kezembe került egy album a halottak fényképével, cáfolva a “vértelen invázió” oly sokáig sulykolt legendáját. Amelyért távolról sem csak a bevonulást elrendelő politikusok és az azt végrehajtó katonák a felelősek, hanem a helyi kollaboránsok is. Köztük pedig jócskán akadtak szlovákok: Martin Dzúr, a fegyveres erők minisztere, aki mindent megtett az esetleges katonai ellenállás meghiúsítására. Viliam Salgovic, a politikai rendőrség kulcsembere, aki előkészítette földije és egyik legjobb barátja, Alexander Dubcek letartóztatását. Samuel Kodaj tábornok, aki már 1968 nyarán megígérte a szovjet főtiszteknek: “Ha kell, egy közlekedési rendőr egyenruhájában felvezetem a tankjaitokat Prágába.”
Ez vajon nem fáj Ficónak és Slotának? Azt miért nem sérelmezik, hogy a “normalizációnak” nevezett két évtizedes, kegyetlen visszarendeződés vezére és emblematikus figurája Csehszlovákiában az ugyancsak szlovák Gustáv Husák volt, aki mostanában már-már eposzi hősként foglalja el helyét a szlovák politikai panteonban. Az 1968. augusztusi intervencióban részt vevő öt ország vezetőinek politikai felelősségét nem vitatja senki. De azok után, hogy a szovjet birodalom szétesésével párhuzamosan – először éppen Varsóban és Budapesten, majd Kelet-Berlinben, Szófiában, sőt végül Moszkvában is – elhangzott a hivatalos bocsánatkérés, arcátlanság a mai Magyar Köztársaság elnökének felróni a kádári vezetés bűnét.
Nem gondolhatja komolyan Fico és köre, hogy ezzel a szégyenletes gesztussal feledtethetik a szlovák államiság hiányát. Cáfolhatatlan történelmi tény, hogy az egész Kárpát-medencében, sőt Kelet-Közép-Európában ez az egyetlen ország, amelynek nincs saját, független múltja. Erőszakos betelepítésekkel ezt nem lehet pótolni. Annyit elértek, hogy Kassa, Losonc és Galánta ma már nem magyar többségű város. Pozsony számos kerületében alig hallani magyar szót. De a sokban még színmagyar Csallóköz és Bodrogköz tartja magát: ragaszkodik az ősi magyar kultúrához, nyelvhez, történelemhez. És áll még Komárom büszke vára, az 1848–1849-es magyar szabadságharc hősi szimbóluma. Most pedig már ott díszeleg Révkomárom terén az államalapító Szent István szobra. Hiába gyalázzák meg azt is: erőt ad minden olyan magyarnak, akiket a Dunán átívelő komáromi híd nem elválaszt, hanem összeköt.
Peter Weiss: Szlovákia nem hajlandó bocsánatot kérni
Nem kér bocsánatot Szlovákia, amiért kitiltotta a magyar államfőt az országból – ezt a szlovák nagykövet közölte a magyar külügyminiszterrel való több mint egy órás tárgyalása után. Peter Weiss a korábbi érveket ismételte, azt mondta: a szlovák kormány azért nem engedte be Sólyom Lászlót Szlovákiába, mert elviselhetetlenül felerősítette volna a szlovák-magyar ellentéteket.
A hátsó ajtón, az újságírókat kikerülve vitték be a Külügyminisztérium épületébe a szlovák nagykövetet. Peter Weiss több mint egy órán át tárgyalt Balázs Péterrel. A diplomata a megbeszélés után már egyértelművé tette, Szlovákia nem kér bocsánatot, amiért nemkívánatos személynek nyilvánította a magyar államfőt, és megtagadta tőle a belépést.
Sólyom László magánemberként vett volna részt a révkomáromi Szent István-szobor avatásán múlt pénteken.
Peter Weiss hol azzal indokolta a kitiltást, hogy elviselhetetlenül felerősítette volna a szlovák-magyar ellentéteket Szlovákiában, hol biztonsági kockázatokról beszélt. Egyszer azt sérelmezte, hogy szlovák politikusok nem mondhattak beszédet a szoboravatón, másszor pedig azt, hogy a Sólyom-látogatást nem készítették megfelelően elő. Arra a kérdésre igennel válaszolt, hogy a magyar államfő két hónapja megemlítette-e neki a tervezett látogatást.
A nagykövet elmondta: szerinte le kellene zárni ezt a dossziét, és új fejezetet nyitni a kétoldalú kapcsolatokban. A szlovák nagykövet megjegyezte: két év múlva Magyarország átveszi az Európai Unió soros elnökségét, ezért szerinte óvatosan kellene politizálnia.
„Elfogadhatatlan”
A Külügyminisztérium a találkozó után mindössze közleményt adott ki. A tárca magyarázatot vár a szlovák kormánytól. Balázs Péter miniszter elfogadhatatlannak nevezte, hogy Szlovákia biztonsági kockázatra hivatkozva tiltotta ki a magyar államfőt az országból, hiszen a szoboravatáson mindössze néhány tiltakozó jelent meg.
A tárcavezető úgy látja, hogy a szlovákok az egyik alapvető politikai alapjogot, a szólásszabadságot is megsértették. A kétoldalú kapcsolatok helyreállítása miatt a külügyi szakállamtitkár csütörtökön Pozsonyban tárgyal majd, a kitiltásról pedig Balázs Péter augusztus 30-án külön megbeszélést folytat szlovák kollégájával.
Robert Ficó nem kívánatos szamély MAGYARORSZÁGON!
Ficó TAKARODJ!
http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=176511
Köszönjük CsepeliXXI, kitesszük.
”Amikor egy nép kollektív bűnnel vádol egy másikat, feltételezhetjük, hogy teszi ezt saját ártatlanságának, humanitásának, emberi tisztaságának tudatában. Amennyiben egy nép mégis tudja magáról, hogy borzasztóbb bűnöket követett el, mint az általa megvádolt, és mégis kitart vádpontjai mellett, az a nép nem csak kollektíven bűnös a már elkövetett bűnei miatt, de a hazugság bűnét is magára veszi.
Amennyiben a Benes Dekrétumokat a volt Csehszlovák utódállamok nem hajlandóak semmisnek tekinteni, úgy már csak magáért az úgynevezett “Prágai Holokauszt”, mind a cseh és szlovák népet örökösen sújtsa a “kollektív bűn”-vádja.
És most utazzunk vissza az időben egészen 1945-ig, Prágába, ahol megbocsáthatatlan tömeggyilkosságok érték, nemcsak a magukat megadó és sebesült német katonákat, de az ott élő német eredetű civil lakosságot is.
Az alanti leírása a gyűlölet orgiának, a vérzivatarnak és az égő áldozatoknak (holokauszt) egészen az 1990-es évek közepéig tabunak számított, míg a csendet 1994. március 29-én törte meg a Neue Kronenzeitung, közkézre bocsátva a csehszlovák tömegszadizmus felvillanó lázképeit.
A legnagyobb osztrák újság sorozatának címe “Schreire aus der Hölle ungehört” – vagyis “Sírások a pokolból nem hallatszanak” – tanúk, történelmi dokumentumok tömegét keltette életre, a sírás újra hallható lett, az elhallgatott borzalmak megtörténté váltak, a bűnösök néven lettek nevezve. Neveik nem a “magyarok nevek” voltak!
Ezekből idézek a kedves olvasóknak, hogy maguk döntsék el az őket a “dekrétumokkal” vádolni és büntetni akaró, erkölcsileg felsőbb rangú nép moralitását.
Ami 1945-ben Prágában, a német “kitaszítás-kilakoltatás-lemészárlás-kirablás” idején történt, nem merülhet feledésbe, mint ahogy az egész szudéta németek elleni csehszlovák holokauszt sem.
Gert Rainer volt katona, egy cseh pap kámzsájában szökött ki Prágából 1945. május 4-e után. A prágai utcákon bolyongva, a földi pokolra ítélt nők, gyermekek csoportjait látta a legborzasztóbb halált halni, amit az emberi gonoszság képes kitalálni számukra. Rainer visszaemlékezéseit így írta le a Kronenzeitung:
“A híres Kaunitz tér bejáratánál egy fiatal nő térdelt, zokogva, karjában fekvő kisgyermekét csókok, és könnyek özönével borítva. Rainer közelebb lépett, hogy lássa gyermek kis arcát. Úgy tűnt, egy kis halálfejet lát maga előtt, az meredt vissza rá. A gyermek szemei kiszúrva és egy kés még mindig kiállt a gyermek hasából. Az anya tépett ruhája arra engedett következtetni, hogy örült harcot folytathatott a gyermekéért korábban. Bánatába temetkezve, a világról nem vett tudomást, a feléje közeledőt sem érzékelte.
Egy férfi lépett oda, emlékeztetve, hogy nem maradhat ott, a tömeg agyonlőheti.
-Pont ezt akarom, sikoltotta a nő. Nem akarok élni tovább az én kis Péterkém nélkül.-
A csehek szadista eksztázisa népünnepéllyé változott. Rainert a háború felkészítette sok mindenre, de a gyilkos orgiák látványa mindenen túltett.
Öt fiatal német nőt látott egy hirdetési oszlop körül. Vastag kötél feszült köréjük párszor, szorosan az oszlophoz fogva a csoportot. Hét kisgyermekük közvetlen előttük, az oszlop előtti kanális nyílásába gyömöszölve, amire a tömeg egy vasrácsot dobott, majd a gyermekeket leöntve benzinnel, lángra lobbantotta az apróságokat.
A borzalmas látványhoz érkező Rainer egy ötven év körüli cseh asszonyt látott amint egy kanna benzint öntött az asszonyokra, miközben a többi vérszagra gyülekező cseh asszony csomókban tépte ki az oszlophoz kötözött német nők haját, leköpdösve azokat.
Az őrjöngő cseh nők közül a legöregebb, artikulátlanul röhögő asszony újságpapírt gyújtott és futott körbe és körbe a már benzinnel átitatott csoport körül. Egy pillanattal később a hirdetőoszlop, a megkötözött nők csoportja, egyetlen égre lobbanó tűzfáklyává változott.
Az égő emberi fáklyák még csak nem is nyöszörögtek. Talán a másvilági megváltás adott nekik erőt ehhez?
Az egyik égő nő elszabadult a már átégett kötelek szorításából és emberfeletti erővel tett még néhány lépést a csatornában még lángoló gyermekek irányába, majd a vasrács mellé zuhanva lerántotta azt a gyermekek fölül. Hasán fekve próbálta a gyermekeket kirángatni onnan, miközben a gyermekkel együtt lángolva kiszenvedett.
Időközben a többi asszony az oszlop körül a földre omlott, az őket tartó kötél tökéletesen elégett. Ez volt az a pillanat, amikor a gyilkos tömeg elkezdte körbetáncolni az oszlopot őrjöngő, mámoros üvöltözések közepette. A tömeg egyre hangosabb lett, némelyek eksztázisa nem ismert akadályt. Ünnepeltek a hóhérok.
Távolabb a Wenczel téren nem volt lámpavas amelyre ne lett volna egy német katona akasztva, fejjel lefelé a lábuknál fogva. Többségük háborús sérült volt. A tömeg szabályosan ugrált örömében egy aréna formájú kör szélén. A kör közepén két férfi tartott szorosan egy sovány meztelen fiatal német nőt. A nő mind két melle átszúrva hatalmas biztosítótűkkel, amelyekről német vaskereszt kitüntetések lógtak.
Egy zászlótartó rúd állt ki a nő köldökéből, a rúd másik végén egy szvasztika zászló lógott. Ez a nő sem sikoltott.
Nem sokkal arrébb egy német nő feküdt a földön, a halálra taposott kisgyermeke mellett. A nőt halálra verték, taposták, a fején hatalmas nyitott, tátongó nyílás, amelyből az agya türemkedett lassan kifelé.
Öt férfit egy Wermacht teherautóval húzott a tömeg kötélen a földön. Kezeik összekötözve, a kötél a teherautó vonóhorgára erősítve. Rainer megismert közülük két férfit. Professzorok voltak a Karl egyetemen. Egy fiatal cseh férfi mászott fel a teherautó vezetőfülkéjébe. A tömeg gyűlölködve felüvöltött, ahogy a teherautó lassan megindult. A tér visszhangzott a tömeg ujjongásától, vadállatias üvöltözéseitől, amint a szerencsétlen áldozataik halálát ünnepelték.
A foglyokat, a majd húsz méteres kötél végén futtatták kínzóik. A teherautó egyre gyorsuló tempóját a kimerült, összevert áldozatok nem tudták tartani, sorba zuhantak a földre, hogy ott vonszolja őket tovább a teherautó. Pár kör után a németekből nem maradt más, mint felismerhetetlen kupac hús, vér és utcai piszok. A tömeg bestialitása csak fokozódott.
Rainer belopódzott egy a Schwerin utcában lakó barátjához. Nem kellett az ajtón kopogtatnia, az tárva nyitva állt. A lakásban síri csönd. Már az ajtóból látott egy meztelen női testet a padlón feküdni, vértócsában. A barátjának fiatalabb lánya volt. Remegve lépett be a lakásba. Az ágyon egy másik nő holttestét találta. Lehetetlen volt megállapítani, hogy az anya volt vagy a nagyobbik lány, mert az áldozat teste és az arca a felismerhetetlenségig össze volt szabdalva, zúzva.”
És ez a nép ragaszkodik a Benes Dekrétumhoz.
De essék egy szó Eduárd Benesről is, a humanitás nagy úttörőjéről is.
A londoni emigrációból éppen visszatérő Eduárd Benes, a már vadállatiasságában teljesen kivetkőzött, romboló, gyilkoló csehszlovák tömegeket tovább uszította rádióbeszédeiben, a következőképpen:
“Vegyetek el mindent a németektől, csak egy zsebkendőt hagyjatok meg nekik, hogy legyen mibe sírniuk”
Uszítása nem maradt válaszolatlanul. Tiszteletére 250 ezer németet pusztítottak el, a legbestiálisabb módon. Az utak menték, a lámpavasakon lógó holttestek jelezték a kollektív bűn késői bíráinak munkáját, amelyet Benes helyezett az ördög oltárára, a dekrétumának aljasságával letakarva.
Ma már a szudétanémetek szenvedéseit pont Németországban hallgatják el legjobban, hiszen megtört gerincű néppé vált a német, hozzánk hasonlóan. Semmi sem szomorúbb példa erre, mint hogy pont a német kormány támogatta a Cseh Köztársaság NATO tagságát, az Új Világrend szolgálatában.
Hogy egy nép mennyire alázza meg saját magát, az legyen az adott nép gondja, baja, ez esetben a németek szégyene. De nekünk magyaroknak helyettük is illik emlékezni, különösen, ha minket a már nem létező német és olasz nemzeti szocializmussal bélyegeznek, a ma még nagyon is létező kommunizmusból liberalizmusba átmentők, akiknek maguknak vagy felmenőiknek is tapad annyi vér sok esetben a kezükhöz, mint a csehszlovák csőcseléknek, ’45-ben.