A körülményekhez képest eseménytelenül, csendesen telt el a vasárnap. Igaz, Bolla Dezső csepeli kronológiájában azt olvashatjuk, hogy „ezekben a napokban a kerületben már elviselhetetlen állapotok uralkodtak. Megszűnt a közigazgatás. Elfogytak az élelmiszerkészletek, az emberek várták a végkifejletet.” Időközben a Csepel Művek kommunista vezetői megkísérelték újraindítani a termelést, és a saját embereiket akarták elhelyezni a megalakult munkástanácsokban.
Bácsi József, a helyi munkástanács alelnöke visszaemlékezésében ezt írja: „A munkástanács megkezdte tevékenységét… Döntöttünk arról, hogy felül kell vizsgálni a gyárban működő MDP-alapszervezeteket, s az oda nem való elemeket el kell távolítani. A gyárban dolgozni kell, a pártok ott ne működjenek. Többpártrendszer mellett foglaltunk állást, követeltük a szovjet csapatok kivonulását, a Varsói Szerződés felbontását, az ország semlegességét. ENSZ-megfigyelőket szerettünk volna hozatni az országba… Közben a gyár kommunista vezetői a központi légópincébe menekültek: senki sem bántotta őket. Később – a perünkben – azzal vádoltak bennünket, hogy mi gyűjtöttük ott össze őket.”
