Csepel.info

Origo

Az osztrák–szlovén határon Spielfeldnél szabad az átjárás, ha például magyar újságíró az ember. A határ egy autópályát vág ketté. Kocsival még csak lassítani sem kell, átgurulunk a kapun, ami felett zöld nyíl világít, és ennyi. Viszlát, Szlovénia. Helló, Ausztria. Gyalogosan is békében lehet sétálgatni ide-oda egyik országból a másikba, maximum a hidegen metsző őszi szél tántoríthat el. 

Országimázs

És még valami más. Egyre biztosabbak vagyunk abban, hogy ez a furcsa szag, amit érezni, szarszag. Az autópálya szélén átlesünk a szalagkorláton.

Alattunk emberek tengere, közöttük toi-toi-szigetek. A bűz a színes kis mobilvécékből árad. Olyan erős, hogy a hidegen metsző őszi szél sem képes eloszlatni. Ez a szlovén menekülttábor, itt szállásolják el az embereket, mielőtt átengednék őket az osztrákok a határon. Buszokkal hozzák ide őket a horvát határról. Kicsit arrébb, a dombok mögött nagy fehér sátrak. Itt-ott tábortüzek égnek.

Kétszáz méterrel odébb van az osztrák befogadóállomás, ahol látszólag mindenből kevesebb van. Kevesebb sátor, kevesebb ember, kevesebb toi-toi. A két ország közötti senki földje az átjáró. Ronda, szürke őszi nap van, sárral, köddel, nyirkos fűvel, de legalább az eső nem esik.

A szlovén táborban mintha mindenki várna valamire. Az emberek nagy része az Ausztria felőli oldalt lezáró korlátnál áll, ül vagy guggol. Velük szemben az osztrák rendőrsorfal (vagy inkább lánc, kétméterenként áll egy rendőr). Sokan vannak a tábor körüli mezőn is. Szemét mindenhol.

Két osztrák rendőr figyeli őket fentről, az autópályáról. “Szerintem veszélyesek” – mondja az egyikük. “Ezrével jönnek, és balhésak. Sok a verekedés, de persze ezt a média nem írhatja meg.” Miért? – kérdezzük. Azt feleli, hogy országimázs. “Tényleg épül kerítés az osztrák–szlovén határra?” Nem tudja, de reméli, hogy igen. Azt mondja,

tegnap éjjel 3000 ember kelt át a zöldhatáron, 

persze ezt sem közlik a hírekben. Ekkor kocsiajtó csattan. Nem mondhat többet, megjött a főnöke. “Ich liebe Orbán Viktor” – mondja halkan zárásként, és mosolyog is hozzá.

Annyi jöhet be, ahány kimegy

Az érkező rendőrtiszttől megtudjuk az osztrák gépezet működési elvét. Az országban több menekülttábor is van. Ha valamelyikben felszabadul némi hely, csak akkor indul busz a spielfeldi táborból. Ha ők felszálltak a buszra, csak akkor jöhetnek át menekültek Szlovéniából, pontosan annyi, ahány a buszokkal távozott.

Meredek ösvény vezet le a szlovén táborba. Megkopasztott fák szegélyezik. Látszik, hogy az ágaikat letördelték. Feltételezzük, hogy ezekből a letört ágakból raknak tüzet a migránsok. Hangosbeszélő hangját halljuk. Csak akkor jövünk rá, hogy milyen nyelven beszél, amikor azt mondja, hogy „Thank you very much”.

Állandó életveszélyből

Egy család ül az egyik fa körül. Apa, anya és három gyermek. Mindannyiukon sárga esőkabát van. Afganisztánból jöttek. A férfi minőségbiztosítási ellenőr volt egy építőipar cégnél. Két hete indultak el otthonról. Fekete a haja, de a halántékán már őszül.

„Tizennégy éve élünk folyamatos háborúban, de valahogy ezt senki sem tudja rólunk. A szíriaiaknál és az irakiaknál természetesnek veszik, hogy háborús menekültek, pedig ott csak öt éve van balhé.” Szerinte Afganisztánban már nem lehet tudni, ki a barát, és ki az ellenség. Ha pénze van az embernek, azért nincs biztonságban, mert kirabolhatják, ha nincs pénze, akkor meg azért, mert ki van szolgáltatva. Azt mondja, Svédország az úti célja. Azt akarja, hogy a gyerekei jó helyen nőjenek fel, és rendes iskolába járhassanak. Két lánya 9 és 7 éves, a fia 4.

Nem szokták meg

“Aki nem éli át, az nem tudja elképzelni, hogy milyen az élet Afganisztánban.

Néha hall egy robbanást az ember, és egyből körbetelefonálja a szeretteit, hogy nem esett-e bajuk. 

Képzelje el, micsoda kockázat egy ilyen útnak nekivágni három kisgyerekkel! Képzelje el, hogy milyen, amikor egy ilyen út kisebb kockázatot jelent, mint az otthonmaradás!” Azt mondja, nem akar ingyen élni vagy bárkinek a terhére lenni. Le akar telepedni Európában, dolgozni akar, adót fizetni, beszállni a gazdasági vérkeringésbe.

“Persze, hogy vannak balhék a táborban” – mondja. “Ezeknek az embereknek a nagy része háborúból jön. Állandó életveszélyből. Ez kihat a viselkedésükre. Nem azért mondom, de ez ránk, afgánokra van a legkisebb hatással. Nálunk 14 éve puskaporos a levegő. A szírek és az irakiak viszont még nem szokták meg.”

Ez most Németország?

A korlátnál nagy a zsúfoltság. Sok a családos. Sok az óvodás korú gyermek. A lurkók jól elvannak, integetnek a felettünk köröző helikopternek, felmásznak a korlátra, kergetőznek. Az egyik oldalon kamaszok üldögélnek. Lehúzzák pár cigarettával az egyik fotóst. Öt órája vesztegelnek ott. “Is that Germany?” – kérdezik, a korlát túloldalára mutatva.

Tőlünk tudják meg, hogy az ott Ausztria. Miközben beszélgetünk több száz új ember érkezik. Befutott az egyik buszkonvoj a horvát határról. Érezni, ahogy duzzad a tömeg.

A helyzet urai

Az osztrák sajtótisztet a határ túloldalán egy parkolóban találjuk meg. Udvarias ember, kemény a kézfogása. Az al-Dzsazíra riporternőjét még meg is ismeri (“Mi már találkoztunk ugye?”). Megtudjuk tőle, hogy 60 busz rója a kilométereket egész nap a határ menti befogadóállomás és a menekülttáborok között.

A múlt éjszakát négyezren töltötték a sátrakban, és háromszázan a szabad ég alatt az ő oldalukon. A menekülteket igyekeznek regisztrálni, de erre nem mindig van lehetőség. A határkerítés témaköre elől kitér, erről nem beszélhet. Igen, néha van verekedés” – erősíti meg, de azt is hozzáteszi, hogy kikerülhetetlen a balhé, ha ennyi ember van ilyen kis helyen összezárva, és az osztrák rendőrség ura a helyzetnek, fenntartják a rendet. Ekkor még nem tudjuk, hogy erről később a saját szemünkkel is meggyőződhetünk.

Farkastörvények a sátorban

A szlovén oldalon más a helyzet. “No security” – mondja egy libanoni férfi. Szerinte nagyon nehéz ételhez jutni a táborban, mert a rendfenntartással senki sem törődik. “Az a baj, hogy sok arab valóságos állat” – mondja. Nem lehet rendesen sorban állni az ételért, sokan tülekednek, próbálnak előrébb nyomulni.

Még nincs két hete, hogy a családjával elindult Libanonból. Nagyon megviselte őket, hogy az út során nem nagyon tudtak tisztálkodni. “Nézze meg, még sose volt ilyen a körmöm” – mutatja az ujjait.

Minden családnak az apa a biztonsági őre” 

– meséli. Odabent a nagy sátrakban farkastörvények uralkodnak. Az egyik barátjának a tábori ágyáról lopták el a telefonját, miközben ott ült mellette. Egy férfi elment az ágy mellett, és egyszerűen felkapta a telefont. “Hé! A telefonom!” – kiáltotta a sértett. A tolvaj erre kést rántott, és elküldte a búsba. “Ilyenek mennek odabent.”

Éppen ez az, amitől a gyerekeit óvni akarja, ami miatt elindult. Mindegy, melyik országban telepednek le, csak biztonságos legyen. A balkáni országok nem tetszenek neki. Szerinte az ottani rendőrök indokolatlanul erőszakosak. Az egyik barátján mutatja be, hogyan motozták meg őt a szlovén rendőrök, ütve, vágva. “Miért kell így? Együttműködtem, nem álltam ellen.” Szerinte nem a balhézók alapján kellene megítélni mindannyiukat. “Azért még nem kell kidobni az összes almát, mert van néhány rohadt közöttük.”

Káosz

Hamarosan érkezik néhány osztrák busz. A felszállókat már kiválasztották és elkülönítették. Felszabadul néhány száz hely az osztrák állomáson.

A rendőrök nekiállnak kiválogatni, hogy kit engedjenek át a szlovén oldalról. Pillanatok alatt hatalmas lesz a káosz. A levegő megtelik kalimpáló kezekkel és kiáltozással: “Family, family!”, “We got a sick man here!”, “Small children!”. Az indulatok hullámokban erősödnek. Ha a rendőrök ráböknek valakire, az hozhatja magával a családját. Látszólag nincs rendszer a kiválasztásban.

Magyarország? Jó maguknak!

A kiválasztottak megindulnak, és persze a körülöttük állók is. Beindul a láncreakció, elindulnak az emberek, lökdösődnek, kiáltoznak. A rendőrök angolul üvöltöznek, a tolmácsok erélyesen magyaráznak, sikerül békésen lehűteni a kedélyeket, hogy aztán a következő átjutó kiválasztásával újra felkorbácsolják őket.

Az egyik nyugodtabb periódusban egy osztrák rendőr megkérdi, honnan jöttünk. “Magyarország? Mi a helyzet ott? Csendes minden?” Pontos számadattal tudunk szolgálni. Lefele úton a Petőfin félóránként bemondták, hogy előző nap “csak négy illegális bevándorló érkezett Magyarországra”. “Jó maguknak” – mondja.

Balhé és ováció

Az osztrák befogadóállomáson nyugalom van, a szemét is sokkal kevesebb. Sok sárga kabátos ember takarít, szedi a hulladékot egy olyan szerkezettel, ami leginkább egy rúd végére szerelt rákollóra emlékeztet. Az emberek türelmesen sorakoznak a kordonok között. Sok a rendőr. Az egész folyamatot kontroll alatt tartják. A kordonok több részre osztják a tömeget. Mindenki türelmesen várakozik. A kisgyerekek szabadon mozoghatnak. Néha átmásznak a kordonon, de persze mindig visszamennek mögé.

Az egyik sátorban mégiscsak kitör valami balhé. Legalábbis erre következtetünk, mert 20 rohamrendőr kerül elő a semmiből, és berontanak a sátorba. Fél perc sem telik el, és kihoznak egy kapálózó férfit. Ketten vezetik, mögöttük a többiek. A kifelé tartó alakulatot egy monoklis rendőr zárja. Úgy tűnik, kapott a szeme alá. Az osztrák rendőrök nem engedték meg, hogy lefotózzuk. Az egész jelenet nem tart tovább két-három percnél. Helyreáll a rend.

Ováció tör ki, amikor megjelennek a buszok. Kábé egy tucat érkezik. A járművek komótosan, párosával betolatnak a használaton kívüli határkapu alá. A rendőrök családonként engedik az embereket a buszhoz vezető, korlátokból eszkábált folyosóra, és családonként engedik fel őket a buszokra is. Egyenként szálnak fel, nyoma sincs annak a kapkodó tülekedésnek, ami pár száz méterrel arrébb zajlik. A menekülteket folyamatosan tájékoztatják a tolmácsok hangosbeszélővel.

Megtelik az első busz, és el is indul. Elkezdik feltölteni a másodikat. Közben a szlovén oldalra újra befut egy buszkonvoj. Minden kezdődik elölről.

This entry was posted on 2015. október 30. péntek at 20:09 and is filed under Európai Unió, Külföld. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.