Magyar Idők
Bemutatták Gál László Az Aranycsapat elfeledett legendái című kötetét, amelynek a címe a maga önellentmondásában már telitalálat. Hisz a legendák éppen attól azok, amik, akik, hogy nem feledjük őket, a kötet két hőse, Várhidi Pál és Tóth II József azonban inkább csak köztünk él, nem velünk. A kollektív emlékezet ugyanis a szinte versikévé rögzült tizenegy nevét őrzi, miközben – a szerző, Gál László remek kimutatása szerint – az úgynevezett Aranycsapat a klasszikus felállásában mindössze hat mérkőzés 337 percét töltötte együtt a pályán.
Amikor 2014 nyara és 2015 januárja között egymás után távozott az élők sorából Grosics Gyula, Sándor Károly (a tizenkettedik játékos) és Buzánszky Jenő, több helyütt is hallhattuk, olvashattuk a régi klisét, mely szerint az égi pályákon futballozik már a teljes Aranycsapat; ám Tóth II József és Várhidi Pál még nagyon is földi, e világi lény – nekik igenis élő legendának kellene lenniük. A sport és a sporttörténelem örök igazságtalansága és a közeg nemtörődömsége, hanyagsága, hogy szinte észrevétlenek. E többszörös méltánytalanságot enyhíti Gál László érdekes, egyes részleteiben szikáran informatív, máskor torokszorítóan érzelmes könyve.
Tóth II József, a Vas megyei kis faluból Csepelre elszármazott és teljes pályafutását a vasgyári csapatban töltött, remek szélső ma is ott lakik a pálya közelében, a Völgy utcában. Magam is jártam nála, és beszélgetésünkből ugyanazt a puritán csapatembert – aki azért a futball számos elemében Budait felülmúló klasszis volt, bár ő erről így a világért se nyilatkozott volna – ismertem meg, mint Az Aranycsapat elfeledett legendáiból. Aki gólt lőtt a 7:1-es magyar–angolon, és az 1954-es vb-n is alapember lehetett volna, ha a brazilok nem rúgják agyon a negyeddöntőben.
Várhidi Pál egészen a közelmúltig Kű Lajossal együtt járta a Kárpát-medencét, az Összmagyar Diákbajnokság tulajdonképpeni nagyköveteként. E tisztében megkapta azt az elismerést, tiszteletet, amely mindig is megillette volna. Akár az Újpest kiváló hátvédjeként, akit Szűcs Sándor utódjának tekintettek, akár a későbbi, Fazekas-, Törőcsik-féle Dózsa sikeredzőjeként.
A magyar futballhistória e két emblematikus figurája előtt tiszteleg Gál László műve, jelentősen hozzájárulva ahhoz, hogy a kötet címéből az ,,elfeledett” szó érvényességét veszítse.
A könyv egyik előszavát a szerző kérésére Borbély Lénárd, Csepel polgármestere írta. A kiadvány megjelenését Budapest XXI. Kerület Csepel Önkormányzata képviselő-testületi döntés alapján 300 ezer forinttal támogatta.
Magyar Idők – Csepel.hu
Ismertem egy Várhidi Pált is!
És egy írni tudó szerkesztőt is! 😛 😀
Borbélynak miért kellett belerondítania ebbe a szép könyvbe? Neki aztán sok köze volt Csepelhez, amikor az öreg Bozsi még itt játszott!
Mindenhová oda akar furakodni ez pimasz gyerek? Szánalmas!
helyi!
Egyszerű!
300 000 forintunkkal bevásárolta magát és most feszíthet! 😀
Mi van te szellemi 151 cm. Itt folytatod. Ebben a témában igazad van, de Csepelről kiírtad magad. Itt van aki csavarhúzót akar állítani az arcodba és nem politikai okból.:)
“A könyv egyik előszavát a szerző kérésére Borbély Lénárd, Csepel polgármestere írta.”
A szerző azért kérte fel Csepel – nagy többséggel megválasztott – polgármesterét, hogy a proliknak legyen miért röfögni!
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja, száját hazudik, ha kinyújtja kezét, lop.