Csepel.hu
A pravoszláv egyház szertartása szerint emlékeztek meg a kelet-ukrajnai harcokban egy évvel ezelőtt elesett magyar nemzetiségű Timoscsuk Mihályra Beregszászon. A szerződéses katona tavaly nyáron vesztette életét a Donyecktől nem messze található Georgijevka falu közelében egy gránáttámadás következtében. Éppen azon a napon halt meg, amikor született: augusztus 13-án töltötte be a 27. évét. Édesanyja, Timoscsuk Irén kettős állampolgárként csepeli kötődésű.
A Sevcsenko utcában lévő pravoszláv templomban reggel nyolc órakor tartották a gyászistentiszteletet. A rokonok, barátok, katonatársak mellett a város elöljárói is részt vettek rajta. A gyászmenet innen vonult a temetőbe, ahol a fekete márványból nemrég elkészített sírnál imádkoztak, emlékeztek az emberek; pravoszláv szokás szerint pedig némi ételt és italt hagytak hátra a sírhantnál. Noha a város felajánlotta, hogy a márványsír elkészítésének költségeiből kiveszi a részét, Timoscsuk Irén visszautasította azt: „Mégiscsak az én fiam volt, nekem kell róla gondoskodnom”.
Miután Petro Porosenko ukrán elnök kemény hangon újra szóba hozta a napokban, hogy az egész országra kiterjedő hadiállapotot vezet be a fokozódó kelet-ukrajnai harcok miatt, Kárpátalján is érezhetőbbé vált a feszültség. A fiatal magyar férfiak jó része Magyarországra menekül a sorozások elől, vagy szigorúan ragaszkodnak a törvényi előíráshoz, hogy a katonai behívókat csak az otthonukban vagy a munkahelyükön kötelesek átvenni. Otthon viszont gyakran nem találják őket, sokaknak pedig eleve nincsen munkahelyük. Az árak emelkedése miatt szinte naponta csökken az életszínvonal, amit fogcsikorgatva, de kénytelenek elviselni a lakók. „A szovjet időkben hozzászoktunk a nélkülözésekhez, most is túléljük a válságot” – mondta egy több gyerekes ukrán asszony.
Farkasszemet néznek az oroszokkal
Egy hivatásos tiszt szerint a frontszolgálatra behívott katonák ellátása javult az utóbbi időben, de még mindig sok a panasz. Korábban a harcoló katonáknak jóformán csak az jutott étkezés gyanánt, amit a rokonok küldtek nekik csomagokban vagy az érintett falvak lakosai szánták meg őket. Az élelmezés már jobb, de a ruházatuk csapnivaló. „Egy váltás öltözékkel vonulnak a harcvonalra. Ha nem vásárolnának be a hozzátartozók vagy adakoznának a segélyszervezetek, sosem öltözhetnének át. Van úgy, hogy a hadsereg 48-as méretű cipőt utal ki, holott a katona lába 43-as. Vagy bakancs helyett gumicsizmát kapnak, amiben járni sem lehet” – sorolja a tiszt.
A kijevi kormány számos kedvezményt biztosít a harcokban részt vevő katonáknak és hozzátartozóiknak, de a jogosultak a pontos tájékoztatás híján gyakran nem szereznek róluk tudomást. A kommunális szolgáltatások esetében például 75 százalék kedvezményre tarthatnak igényt, a katonák ráadásul ingyen utazhatnak a vonatokon, autóbuszokon. Soron kívül részesülhetnek orvosi ellátásban, és szanatóriumba vonulhatnak, ha szükséges. De ezt senki nem kívánja, mert ha odakerülnek, már nagy a baj.
Találkoztam több ukrán katonával, aki megjárta a frontot. Gyakorlatilag lehetetlen őket szóra bírni, amikor a harctéri eseményekre terelődött a beszéd. Olyan mély csönd állt be, mintha megnémultak volna. Még a televíziót is kikapcsolták, amikor tudósítások hangoztak el a kiújult donyecki ütközetekről. Hallani sem akarnak róluk. Legfeljebb azt tették hozzá, amikor az áldozatok számáról szó esett, hogy hazudnak, tegyünk hozzá egy nullát.
Az ukrán Vaszilij V. önkéntesként vonult be katonának, Szlavjanszknál harcol lassan egy éve. Alacsony, tömzsi férfi, ha nincs nála fegyver, akkor is katonai gyakorló ruhában jár-kel országszerte. Nacionalistának vallja magát, mert meg kell védeni Ukrajnát a rájuk rontó oroszok ellen. Egy önkéntes zászlóaljban szolgál, fegyverzete egy géppisztoly és géppuska. „Amikor célba veszem az ellenséget, nem látom pontosan, kire lövök. Úgy ötszáz-hatszáz-nyolcszáz méter távolságból nézünk farkasszemet az oroszokkal, bizonyára ők is figyelnek minket, így lőjük egymást. Sosem tudom, hogy eltaláltam-e valakit.”
Elmegyógyintézet távol a várostól
Vaszilij V. vezet el abba az elmegyógyintézetbe, amely X várostól mintegy 15 kilométerre található. Erdős, zegzugos utakon át haladunk gépkocsival, mire egy két épületből álló kórházba jutunk. Az intézetben azokat a férfiakat ápolják, akik a fronton harcoltak, és az eszüket veszítették. Üres tekintetű, lesoványodott huszonéves fiatalemberekkel találkoztam, akik zavaros történetekről számoltak be. A koszt most jó, magyarázták, naponta háromszor esznek, napközben szabadon sétálhatnak a kórház környékén. Némelyik fiatalember olykor elmosolyodik. El sem mennének a kórházból, de nem is tudnának, mert itt vannak valahol az erdő közepén, távol a legközelebbi településtől. Általában légnyomás érte őket, mert a közvetlen közelükben robbanás történt. Látták meghalni a társaikat, vagy már semmire sem emlékeznek. Napokig nem tudtak beszélni, utóbb pedig rémálmokkal, fejfájással kínlódnak. Az elmegyógyintézetben 62 napig ápolják, utána felülvizsgálatra küldik őket. Ha gyógyulást állapítanak meg, hazamehetnek, de ha szükséges, további kezelést kapnak. Nyugtatókon, altatókon élnek. Ebben a kórházban nincsen magyar nemzetiségű katona. De, teszi hozzá Vaszilij, jóformán minden város környékén vannak elmegyógyintézetek, ahol akár magyarok is lehetnek.
Csepel.hu
