„A vers örök”

Csepel.hu

„A vers örök” Tisztelt Csepeli Polgárok!

Budapest XXI. Kerület Csepel Önkormányzata szeretettel meghívja Önt és kedves családját a Költészet Napja alkalmából tartandó rendezvényeire.

– 10 óra Hűvösvölgyi Ildikó – Kaleidoszkóp című zenés irodalmi műsor

Helyszín: Csete Balázs Gimnázium, Szakközépiskola és Szakiskola (1215 Budapest, Csete Balázs u. 6-8.)

– 17 óra  Makrai Pál – “Az ördög hárfái” zenés hitvallás Nagy László, Garai Gábor, Ady Endre, József Attila versei alapján.

Zongorán közreműködik a zeneszerző: Makay Zsolt

Helyszín: Nagy Imre ÁMK színházterme (1214 Budapest, Simon Bolivár sétány 4-8.)

Forrás: Csepel.hu

11 hozzászólás “„A vers örök”” bejegyzésre

  1. Etikus szerint:

    William Shakespeare

    Nézd, mikor emeli égő fejét
    Keleten a kegyes fény, a szemek
    Feléje fordulnak s a visszatért
    Szent felségen hódolva csüggenek;

    S mikor, mint erős, érett ifjú, a
    Meredek égi ormon halad át,
    Még mindig földiek imádata
    Figyeli arany zarándoklatát;

    De mikor a csúcsról, mint gyönge agg,
    Fáradt szekerén éjnek dől megint,
    Alacsony útjára már nem tapad
    A régi hűség, s másfelé tekint:

    Dél s este közt téged is megtagad
    A tisztelgő szem, ha nem lesz fiad.

  2. Etikus szerint:

    Ady Endre Őrizem a szemed

    Már vénülő kezemmel
    Fogom meg a kezedet,
    Már vénülő szememmel
    Őrizem a szemedet.

    Világok pusztulásán
    Ősi vad, kit rettenet
    Űz, érkeztem meg hozzád
    S várok riadtan veled.

    Már vénülő kezemmel
    Fogom meg a kezedet,
    Már vénülő szememmel
    Őrizem a szemedet.

    Nem tudom, miért, meddig
    Maradok meg még neked,
    De a kezedet fogom
    S őrizem a szemedet.

  3. Etikus szerint:

    A vers örök!

    Vörösmarty Mihály

    Gondolatok a könyvtárban

    Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
    Az emberiségnek elhányt rongyain
    Komor betűkkel, mint a téli éj,
    Leírva áll a rettentő tanulság:
    “Hogy míg nyomorra milliók születnek,
    Néhány ezernek jutna üdv a földön,
    Ha istenésszel, angyal érzelemmel
    Használni tudnák éltök napjait.”
    Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
    Legeljünk rajta? s léha tudománytól
    Zabáltan elhenyéljük a napot?
    Az isten napját! nemzet életét!
    Miért e lom? szagáról ismerem meg
    Az állatember minden bűneit.
    Erény van írva e lapon; de egykor
    Zsivány ruhája volt. S amott?
    Az ártatlanság boldog napjai
    Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
    Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
    És itt a törvény – véres lázadók
    Hamis bírák és zsarnokok mezéből
    Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
    Emitt a gépek s számok titkai!
    De akik a ruhát elszaggaták
    Hogy majd belőle csinos könyv legyen,
    Számon kívül maradtak: Ixion
    Bőszült vihartól űzött kerekén
    Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
    Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
    A csillagászat egy vak koldus asszony
    Condráin méri a világokat:
    Világ és vakság egy hitvány lapon!
    Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
    S most a szabadság és a hősi kor
    Beszéli benne nagy történetét.
    Hűség, barátság aljas hitszegők
    Gúnyáiból készült lapon regél.
    Irtózatos hazudság mindenütt!
    Az írt betűket a sápadt levél
    Halotti képe kárhoztatja el.
    Országok rongya! könyvtár a neved,
    De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
    Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e
    A könyvek által a világ elébb?
    Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
    Salakjok annál borzasztóbb legyen,
    S a rongyos ember bőszült kebele
    Dögvészt sóhajtson a hír nemzetére.
    De hát ledöntsük, amit ezredek
    Ész napvilága mellett dolgozának?
    A bölcsek és a költők műveit,
    S mit a tapasztalás arany
    Bányáiból kifejtett az idő?
    Hány fényes lélek tépte el magát,
    Virrasztott a szív égő romja mellett,
    Hogy tévedt, sújtott embertársinak
    Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
    Az el nem ismert érdem hősei,
    Kiket – midőn már elhunytak s midőn
    Ingyen tehette – csúfos háladattal
    Kezdett imádni a galád világ,
    Népboldogító eszmék vértanúi
    Ők mind e többi rongykereskedővel,
    Ez unt fejek – s e megkorhadt szívekkel,
    Rossz szenvedélyek oktatóival
    Ők mind együtt – a jók a rossz miatt –
    Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
    Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
    Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
    Oly fényes elmék a sár fiait
    A sülyedéstől meg nem mentheték!
    Hogy még alig bír a föld egy zugot,
    Egy kis virányt a puszta homokon
    Hol legkelendőbb név az emberé,
    Hol a teremtés ősi jogai
    E névhez “ember!” advák örökül –
    Kivéve aki feketén született,
    Mert azt baromnak tartják e dicsők
    S az isten képét szíjjal ostorozzák.
    És mégis – mégis fáradozni kell.
    Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
    Egy új irány tör át a lelkeken:
    A nyers fajokba tisztább érzeményt
    S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
    Hogy végre egymást szívben átkarolják,
    S uralkodjék igazság, szeretet.
    Hogy a legalsó pór is kunyhajában
    Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
    Testvérim vannak, számos milliók;
    Én védem őket, ők megvédnek engem.
    Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
    Ez az, miért csüggedni nem szabad.
    Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
    Agyunk az ihlet órákban teremt.
    S ha összehordtunk minden kis követ,
    Építsük egy újabb kor Bábelét,
    Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
    S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
    Kihallhatók az angyalok zenéjét,
    És földi vérünk minden csepjei
    Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
    Menjünk szét mint a régi nemzetek,
    És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
    Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
    Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
    S meg nem kövülnek élő fiai.
    Mi dolgunk a világon? küzdeni,
    És tápot adni lelki vágyainknak.
    Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
    Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
    S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
    Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
    Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
    Mi dolgunk a világon? küzdeni
    Erőnk szerint a legnemesbekért.
    Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
    Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
    S a szellemharcok tiszta sugaránál
    Olyan magasra tettük, mint lehet,
    Mondhatjuk, térvén őseink porához:
    Köszönjük élet! áldomásidat,
    Ez jó mulatság, férfi munka volt!

    Nem muszáj olvasni, netán tartalmi mondanivalóját értelmezni, magunkévá tenni, pláne nem!!! (egyik verset sem!)

  4. Etikus szerint:

    József Attila –

    Szöveggyűjtemény

    HAZÁM

    1
    Az éjjel hazafelé mentem,
    éreztem, bársony nesz inog,
    a szellőzködő, lágy melegben
    tapsikolnak a jázminok,

    nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
    s háltak az uccán. Rám csapott,
    amiből eszméltem, nyelvem
    származik s táplálkozni fog,

    a közösség, amely e részeg
    ölbecsaló anyatermészet
    férfitársaként él, komor

    munkahelyeken káromkodva,
    vagy itt töpreng az éj nagy odva
    mélyén: a nemzeti nyomor.

    2

    Ezernyi fajta népbetegség,
    szapora csecsemőhalál,
    árvaság, korai öregség,
    elmebaj, egyke és sivár

    bűn, öngyilkosság, lelki restség,
    mely, hitetlen, csodára vár,
    nem elegendő, hogy kitessék:
    föl kéne szabadulni már!

    S a hozzáértő dolgozó
    nép gyülekezetében
    hányni-vetni meg száz bajunk.

    Az erőszak bűvöletében
    mint bánja sor törvényhozó,
    hogy mint pusztul el szép fajunk!

    3

    A földesúr, akinek sérvig
    emeltek tönköt, gabonát,
    csákányosokkal puszta tért nyit,
    szétveret falut és tanyát.

    S a gondra bátor, okos férfit,
    ki védte menthetlen honát,
    mint állatot terelni értik,
    hogy válasszon bölcs honatyát.

    Cicáznak a szép csendőrtollak,
    mosolyognak és szavatolnak,
    megírják, ki lesz a követ,

    hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
    magával kötve mint a kéve,
    sunyít vagy parancsot követ.

    4

    Sok urunk nem volt rest, se kába,
    birtokát óvni ellenünk
    s kitántorgott Amerikába
    másfél millió emberünk.

    Szíve szorult, rezgett a lába,
    acsargó habon tovatűnt,
    emlékezően és okádva,
    mint aki borba fojt be bűnt.

    Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
    s társa, ki tudta, ily bolondtól
    pénzt eztán se lát a család.

    Multunk mind össze van torlódva
    s mint szorongó kivándorlókra,
    ránk is úgy vár az új világ.

    5

    A munkásnak nem több a bére,
    mint amit maga kicsikart,
    levesre telik és kenyérre
    s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

    Az ország nem kérdi, mivégre
    engedik meggyűlni a bajt
    s mért nem a munkás védelmére
    gyámolítják a gyáripart.

    Szövőlány cukros ételekről
    álmodik, nem tud kartelekről.
    S ha szombaton kezébe nyomják

    a pénzt s a büntetést levonják:
    kuncog a krajcár: ennyiért
    dolgoztál, nem épp semmiért.

    6

    Retteg a szegénytől a gazdag
    s a gazdagtól fél a szegény.
    Fortélyos félelem igazgat
    minket s nem csalóka remény.

    Nem adna jogot a parasztnak,
    ki rág a paraszt kenyerén
    s a summás sárgul, mint az asztag,
    de követelni nem serény.

    Ezer esztendő távolából,
    hátán kis batyuval, kilábol
    a népségből a nép fia.

    Hol lehet altiszt, azt kutatja,
    holott a sírt, hol nyugszik atyja,
    kellene megbotoznia.

    7

    S mégis, magyarnak számkivetve,
    lelkem sikoltva megriad –
    édes Hazám, fogadj szivedbe,
    hadd legyek hűséges fiad!

    Totyogjon, aki buksi medve
    láncon – nekem ezt nem szabad!
    Költő vagyok – szólj ügyészedre,
    ki ne tépje a tollamat!

    Adtál földmívest a tengernek,
    adj emberséget az embernek.
    Adj magyarságot a magyarnak,

    hogy mi ne legyünk német gyarmat.
    Hadd írjak szépet, jót – nekem
    add meg boldogabb énekem!

    1937. május

  5. Etikus szerint:

    – Ady Endre –

    Harc a Nagyúrral

    Megöl a disznófejű Nagyúr,
    Éreztem, megöl, ha hagyom,
    Vigyorgott rám és ült meredten:
    Az aranyon ült, az aranyon,
    Éreztem, megöl, ha hagyom.
    Sertés testét, az undokot, én
    Simogattam. Ő remegett.
    „Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
    S meglékeltem a fejemet,
    Agyamba nézett s nevetett.

    (Vad vágyak vad kalandorának
    Tart talán?) S térdre hulltam ott.
    A zúgó Élet partján voltunk,
    Ketten voltunk, alkonyodott:
    „Add az aranyod, aranyod.”

    „Engem egy pillanat megölhet,
    Nekem már várni nem szabad,
    Engem szólítnak útra, kéjre
    Titokzatos hívó szavak,
    Nekem már várni nem szabad.”

    „A te szívedet serte védi,
    Az én belsőm fekély, galád.
    Az én szívem mégis az áldott:
    Az Élet marta fel, a Vágy.
    Arany kell. Mennem kell tovább.”

    „Az én jachtomra vár a tenger,
    Ezer sátor vár énreám,
    Idegen nap, idegen balzsam,
    Idegen mámor, új leány,
    Mind énreám vár, énreám.”

    „Az egész élet bennem zihál,
    Minden, mi új, felém üget,
    Szent zűrzavar az én sok álmom,
    Neked minden álmod süket,
    Hasítsd ki hát aranyszügyed.”

    Már ránk szakadt a bús, vak este.
    Én nyöszörögtem. A habok
    Az üzenetet egyre hozták:
    Várunk. Van-e már aranyod?
    Zúgtak a habok, a habok.

    És összecsaptunk. Rengett a part,
    Húsába vájtam kezemet,
    Téptem, cibáltam. Mindhiába.
    Aranya csörgött. Nevetett.
    Nem mehetek, nem mehetek.

    Ezer este múlt ezer estre,
    A vérem hull, hull, egyre hull,
    Messziről hívnak, szólongatnak
    És mi csak csatázunk vadul:
    Én s a disznófejű Nagyúr.

  6. Etikus szerint:

    Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

    Fák, csillagok, állatok és kövek
    szeressétek a gyermekeimet.

    Ha messze voltak tőlem, azalatt
    eddig is rátok bíztam sorsukat.

    Énhozzám mindig csak jók voltatok,
    szeressétek őket, ha meghalok.

    Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
    szeressétek a gyermekeimet.

    Te, homokos, köves, aszfaltos út,
    vezesd okosan a lányt, a fiút.

    Csókold helyettem, szél, az arcukat,
    fű, kő, légy párna a fejük alatt.

    Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
    tanítsd őket csillagos éjszaka.

    Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
    csempészd zsebükbe titkos aranyad.

    S ti mind, élő és holt anyagok,
    tanítsátok őket, felhők, sasok,

    Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
    vigyázz reájuk, hatalmas világ.

    Az ember gonosz, benne nem bízom,
    De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

    Igaz rokon, hozzátok fordulok,
    tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

    Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
    szeressétek, akiket szeretek.

  7. Etikus szerint:

    A szeretet Himnusza

    Részlet Pál apostol Korinthusbeliekhez írt első leveléből

    Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.

    És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyekről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.

    És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.

    A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.

    Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt,

    Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;
    Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.

    A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.

    Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:
    De mikor eljő az egész, a rész szerint való eltöröltetik.

    Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minek utána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.

    Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.

    Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.

  8. Mari nénye szerint:

    Aktuális….

    ..Én dolgozik akarok. Elegendő
    harc, hogy a múltat be kell vallani.
    A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
    egymást ölelik lágy hullámai.
    A harcot, amelyet őseink vívtak,
    békévé oldja az emlékezés
    s rendezni végre közös dolgainkat,
    ez a mi munkánk; és nem is kevés.

  9. szigetország szerint:

    Fjodor Tyutcsev:

    Oroszország

    Oroszhont ész nem éri fel,
    És puszta rőf hiába méri:
    Ő más mértéket érdemel –
    Oroszhont hinni kell. Megéri.

  10. Etikus szerint:

    – József Attila –

    Szöveggyűjtemény

    A DUNÁNÁL

    1
    A rakodópart alsó kövén ültem,
    néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
    Alig hallottam, sorsomba merülten,
    hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
    Mintha szivemből folyt volna tova,
    zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

    Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
    reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
    úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
    minden hullám és minden mozdulás.
    S mint édesanyám, ringatott, mesélt
    s mosta a város minden szennyesét.

    És elkezdett az eső cseperészni,
    de mintha mindegy volna, el is állt.
    És mégis, mint aki barlangból nézi
    a hosszú esőt – néztem a határt:
    egykedvü, örök eső módra hullt,
    szintelenül, mi tarka volt, a mult.

    A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
    másra gondoló anyának ölén
    a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
    és nevetgéltek a habok felém.
    Az idő árján úgy remegtek ők,
    mint sírköves, dülöngő temetők.

    2

    Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
    nézem, amit meglátok hirtelen.
    Egy pillanat s kész az idő egésze,
    mit száz ezer ős szemlélget velem.

    Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
    öltek, öleltek, tették, ami kell.
    S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
    mit én nem látok, ha vallani kell.

    Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
    Enyém a mult és övék a jelen.
    Verset irunk – ők fogják ceruzámat
    s én érzem őket és emlékezem.

    3

    Anyám kún volt, az apám félig székely,
    félig román, vagy tán egészen az.
    Anyám szájából édes volt az étel,
    apám szájából szép volt az igaz.
    Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
    Elszomorodom néha emiatt –
    ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
    ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

    Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
    gyenge létemre így vagyok erős,
    ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
    mert az őssejtig vagyok minden ős –
    az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
    apám- s anyámmá válok boldogon,
    s apám, anyám maga is ketté oszlik
    s én lelkes Eggyé így szaporodom!

    A világ vagyok – minden, ami volt, van:
    a sok nemzedék, mely egymásra tör.
    A honfoglalók győznek velem holtan
    s a meghódoltak kínja meggyötör.
    Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
    török, tatár, tót, román kavarog
    e szívben, mely e multnak már adósa
    szelíd jövővel – mai magyarok!

    … Én dolgozni akarok. Elegendő
    harc, hogy a multat be kell vallani.
    A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
    egymást ölelik lágy hullámai.
    A harcot, amelyet őseink vivtak,
    békévé oldja az emlékezés
    s rendezni végre közös dolgainkat,
    ez a mi munkánk; és nem is kevés.

    1936. június

  11. Perspektíva? szerint:

    Tomból a kultúra! Három emberben.
    S a többi? Olvasva a beírásokat, véleményeket, nem lehet csodálkozni.

Itt lehet hozzászólni !