Csepel.hu
Az Erdei Éva Galéria idei első kiállításának a megnyitóján – január 11-én -, Baán Katalin mutatta be fotóit. A több mint harminc kiállított fénykép egy érdekes képi világot képvisel.
Nem véletlen, hogy a művésznő a kiállítás címéül, egy versből vett idézetet adott meg, amely így hangzik: Tudom-e mérni a mérhetetlent? A kérdés megfejtésére ott vannak a fotók és az érdeklődők képzelő ereje. Ne menjünk azonban ennyire előre, mert először foglalkozzunk a megnyitó történéseivel.
A galéria tulajdonosa, Erdei Kvasznay Éva mutatta be a művésznőt, a remek hangú mindenki által ismert Bodza Klára énekművész, zenetanárt, valamint a megnyitó beszédet elmondó Rigó Róbert fotográfust. Ahogyan elmondta, a szomorú családi események miatt nem tervezett be ilyen korai kiállítást, de miután megismerte Baán Katalint és művészetét felkérte, hogy ő legyen az évad első kiállítója. Majd így zárta beszédét: „Férjemnek ma lenne a születésnapja, és amikor a képeket levesszük, édesanyám azon a napon lenne kilencven éves.”
Ezt követően Bodza Klára a művésznő kérésének megfelelően, egy ide vágó Schubert dalt az Ave Mariát énekelte, magyar nyelven. Rigó Róbert megtisztelőnek tartotta, hogy ezt a kiállítást ő nyithatja meg és ennek kapcsán úgy látja, hogy itt már január elején zajlik „valami”. „Baán Katalin, ismertebb nevén ceglédi Katalin, vagy csak egyszerűen, a fotós Katalin nem csak a kiállításának címével, hanem a képeivel tette fel nekünk a kérdést, mégpedig azt, hogy tudom-e mérni, a mérhetetlent? Még a válaszadás előtt mondom, hogy a Kati megteremtette a képeket. Először is menjünk végig és nézzük körbe azokat. Ha nem tudjuk a választ, akkor kérdezzük meg a művésznőt. Ami szembetűnő, az a legtöbb képén megjelenő virágmotívumok látványa, akár színesen, akár oldottan. A virágok oldószerként működnek. Albertirsa, Józsa és Bonyhád után, egy franciaországi stációt láthatunk. Bár „állókép”, azért itt történik valami. A színvilágtól teljesen lecsupaszítva, egy kissé barnásan megjelenik a Szűz Mária, és a bennünk élő Jézus Krisztus arca is.
A többi kép is hasonló, talán útkeresés vagy a saját hitének a keresése. Nézve a képeit a technikája, amolyan baánkatis. Tehát ha nincs is kiírva a neve, akkor is ráismerünk a szerzőjére. Az analóg technikával készített képeiben fürdőzzünk, mártózzunk meg és oldódjunk fel mindannyian. Nagyon örülök, hogy a Kati művészete éppen itt került bemutatásra, mert ezen a helyszínen is egy teremtés jött létre. Erdei Éva és Kvasznay Péter, az „olajos” műhely helyén egy olyan szellemi műhelyt alakított ki, aminek remélhetőleg, nagyon sokáig lesz még folytatása.”
A megnyitó beszéd után Bodza Klári mezőségi dalokat énekelt. Az első dal – Petőfi Sándor megzenésített verse -,kezdő sorai is „idecsengtek”. Mégpedig, utalván a virágmotívumokra: „ A virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet.”
Baán Katalin a hitről, az alázatról, az elmúlásról és az életről szólt. „ A mintegy ötven, ebbe a témakörbe tartozó képeimből, most valamivel több, mint harminc van itt. Az elmúlt két évben, ez már a hatodik kiállításom. Filmre dolgozom, majd a számítógép és a labor után kinyomtatom őket. Miért a temető világán keresztül jutok el az életig? Tizenöt éves lehettem és a gimnázium mellett egy temető volt. Odajártam a szünetekben és az órák kezdésére teljesen megnyugodtam. Ez a világ belém költözött. Visszatérnek ezek az élmények és úgy érzem, hogy a gyász után ott van az élet. Úgy kerültem Csepelre, hogy a Szent István körúton egy stúdióban, találkoztam az Évával. Majd eljöttem hozzá és megismertem a Margit nénit és a Jenő bácsit is. Kár, hogy már nincsenek közöttünk. A jó emberek itt mindig megtalálják egymást. Azt szeretném, ha február nyolcadikáig,- a kiállítás ünnepélyes zárásáig – még nagyon sokan eljönnének megtekinteni a képeimet”
Forrás: Csepel.hu
Egy kiállításmegnyitó margójára.
„Néha érdemes elmenni egy kiállítás megnyitójára. Többnyire azonban nem. Gyakran tapasztalni, hogy ilyenkor a többséget a mûvész ismerõsei, valamint a potyázók alkotják.
Egy részük azért megy el, mert a mûvész ismerõse, mások azért, mert akar valamit a mûvésztõl – akár egy autogramot, akár egy ingyenes példányt a katalógusból, akár csak emlékeztetni egy korábbi emlékre, akár csak üzletet ajánlani neki –, néhányan azért, hogy megnézzék a kiállítást – hiszen ilyenkor mindenhol ingyenes a belépés – és mások azért, mert ilyenkor jut potya pezsgõ, némi sajtos sütemény, sõt egyes helyeken pedig még szendvics is van, így számukra a vacsora is biztosított. Ezeket a helyeket nagy becsben tartják, és csoportosan látogatják. Hja, a vacsora nagy dolog.
Néha érdemes elmenni egy kiállítás megnyitójára. Többnyire azonban nem. Gyakran tapasztalni, hogy a megnyitót a mûvész egy barátja tartja, aki hosszasan méltatja a mûvész életútját, és kihangsúlyozza mellõzését, a társadalom által el nem ismerését;
vagy a kiállítóterem tulajdonosa vagy gazdája, aki kezeit tördelve az izgalomtól próbál meg némi humort csempészni a beszédébe, hogy a közönség rokonszenvét elnyerje, és a mellette álló mûvész elfogódottságát feloldja;
általában azonban erre az alkalomra felkért szakember, aki hosszas felolvasást tart annak bizonyításaként, hogy õ milyen mûvelt és felkészült, és milyen sok, a jelenlévõk többsége által nem is ismert szakkifejezést tud akár pár mondatba is bezsúfolni;
akikben általában az a közös, hogy beszédük végén általában biztosítják a mûvészt a támogatásukról és megértésükrõl…..”
Néha érdemes elmenni egy kiállítás megnyitójára, mert itt Csepelen ez többnyire más!
http://www.c3.hu/othercontent/kritika/4ford/fodor.html