MTI, Magyar Nemzet, Wikipedia
Apró Antal vezette a „középületeket védő” katonai bizottságot – Válogatás nélkül irtották a magyart
Az 52 évvel ezelőtti Parlament előtti sortűz közel száz áldozatára emlékeznek 1956-os szervezetek és túlélők szombaton a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési minisztérium árkádja alatt felállított márványtáblánál, ahol mécseseket, koszorúkat és virágokat helyeznek el.
A “véres csütörtök” áldozatainak és háromszáz túlélőjének emléket állító táblánál este nyolc óráig tekinthető meg a történteket felidéző tabló. A nap folyamán a helyszínen túlélők idézhetik fel a tragikus órákat. A golyók ütötte nyomokat az épület falára erősített vasgolyók jelképezik; ezeket az ártatlan áldozatokra utalva fehér rózsákkal díszítették fel.
Az emlékpontnál elhelyezett tabló felidézi az 52 évvel ezelőtt történteket.
A Parlament előtt október 25-én délelőtt, a forradalom harmadik napján mintegy három-négyezer fős békés, fegyvertelen tömeg tüntetett. Nagy részük az Astoria előtti tömegtüntetésről érkezett, három szovjet tank kíséretében, amelyekre a tüntetők baráti szándékukat kimutatva másztak fel. A tömeg másik részét peremkerületekből érkezett munkások alkották, akik nem tudtak eljutni munkahelyeikre, mert a tömegközlekedés akadozott. Miközben a tüntetők a Parlament felé vonultak, szembehaladt velük egy szovjet harckocsioszlop, amely a Szovjet Kommunista Párt (SZKP) két, Magyarországra küldött megbízottját, Anasztaz Mikojan és Mihail Szuszlov PB-tagokat, valamint Ivan Szerov KGB-elnököt és Mihail Malinyint, a magyarországi szovjet haderő főparancsnokát szállította.
Ők a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) Akadémia utcai székháza felé tartottak, ahol részt vettek a Központi Vezetőség (KV) tíz óra után kezdődő ülésén. A szovjet küldöttek nyomására a KV felmentette Gerő Ernőt pártvezetői tisztsége alól, helyére pedig Kádár Jánost választotta meg. A forradalom kitörése után megalakult Katonai Bizottság vezetésével Apró Antalt bízták meg, teljhatalmat adva neki a „ középületek, hatalmi központok, ha kell fegyveres harc, véráldozatok árán történő megvédéséhez”.
Ávósok kezdték a mészárlást
A budapesti polgárok közül sokan beszédbe elegyedtek a Kossuth téren szolgáló szovjet katonákkal; a barátkozás nyomán több ott álló tankra a fényképek tanúsága szerint a magyar nemzeti színű zászlót is kitűzték.
Ugyanebben az időben a közeli pártközpontban (a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottságának székhelyén, az V. kerületi Akadémia utca 17. szám alatt) a párt központi bizottsága a szovjet kommunista párt több vezetőjével, köztük Szerov tábornokkal ülést tartott.
A tábornok, amint értesült a magyar polgárok és a szovjet katonák között alakuló jó viszonyról, azonnal tűzparancsot adott ki. Arra, hogy ezt követően pontosan mi történt, a téren állók a kialakult pánik miatt többféleképpen emlékeznek vissza, de az biztos, hogy a pártközpont védelmére kirendelt egységek, vagy más feltételezések szerint a „kék” ávósok tüzet nyitottak a békés polgárokra.
Válogatás nélkül irtották a magyart
Szemtanúk szerint leginkább a Kossuth tér épületeinek a tetejéről, így a mai földművelésügyi minisztériumról is lőtték a menekülőket. Szemtanúk vannak arra is, hogy az orosz katonák a tüntetők mellett avatkoztak be a küzdelembe és tüzet nyitottak a merénylőkre. A Kossuth téri vérfürdő áldozatainak a száma megközelítette a százat, a sérülteké pedig a háromszázat.
A vérengzés híre fontos szerepet töltött be abban, hogy az ország és Budapest lakossága a forradalom, a fegyveres harc oldalára állt.
A helyszínen kiosztott, a kormány megbízásából készült “történelmi zsebkönyvben” egy volt államvédelmi tiszt így emlékezik vissza a történtekre: “szakaszommal az akkori Földművelésügyi Minisztérium tetején foglaltunk géppuskával álcázott tüzelőállást, (…) parancsnokunk adta ki a tűzparancsot azzal, hogy ezt a szemét csürhét rendre kell tanítani”.
A tűzparancsot először megtagadó tiszt vallomása szerint a környező házak tetején további két szakasz foglalt el állást, akik tüzet nyitottak a békés tömegre. “A géppuskák tüzelése után a tüntetők százai fetrengtek vérben a kövezeten, köztük gyerekek, nők (…), sosem fogom elfelejteni a sebesülteket, a haldoklók jajkiáltásait (…) az egymást taposó tömeg jajkiáltozását, (…) nap nap után ezzel a borzalmas képpel álmodom, és úgy érzem, én is gyilkos vagyok, annak ellenére, hogy a parancsot meg akartam tagadni” – írta vallomásában a volt államvédelmis tiszt.
A zűrzavart tovább fokozta, hogy az Akadémia-utcai pártközpont megerősítésére érkező egyik határőr alegység a pártházban lévő ÁVH-sokkal és az ott tartózkodó szovjet katonákkal egy véletlen folytán tűzharcba keveredett. Sortűz érte – valószínűleg egy szovjet tank fegyvereiből – azt a termet is, ahol éppen Mikojan és Szuszlov szovjet vezetők tárgyaltak. Ekkor vesztette életét a pártház előtt tüntető küldöttség egyik tagja,I. Tóth Zoltán történész akadémikus, az ELTE Történettudományi Karának dékánja. Társa, az épületbe behúzódó Hanák Péter történész – egyetemi tanár túlélte a sebesülését.
És a bűnösök akik az egész vérengzésért felelősök boldogan éltek míg meg nem haltak. Az utódaik meg kitelepített családok házaiban “tengetik” életüket.
A mesének meg vége van.
Utódaik röhögnek a markukba.