Mult-kor.hu
Amikor Sztálin hatvan évvel ezelőtt kilehelte a lelkét, a keleti blokk országaiban élők bizonyára megérezték, hogy életük örökre megváltozott.
És jól érezték: Sztálin közel három évtizedes uralma alatt teljesen átformálta a Szovjetuniót, több tízmillió honfitársát küldte a túlvilágra, azonban a véreskezű diktátor rémuralma során meggyilkoltak pontos számát valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. A ma élők talán csak egy valamivel nem számoltak: hogy Grúzia leghíresebb szülöttje hatvan év elteltével még mindig köztük van.
Bölcs vezető
2012 októberében a Carnegie Endowment for International Peace Oroszország, illetve három kaukázusi állam: Örményország, Azerbajdzsán és Grúzia lakosai körében végzett felmérést, amely több szempontból is meglepő eredménnyel zárult. Azerbajdzsánban például a megkérdezettek 22 százaléka egyáltalán nem tudta megmondani, ki volt Sztálin, de ez az arány a fiatalok körében még magasabb volt (40 százalék). A grúzok nagyon is jól ismerték a Generalisszimuszt (Sztálin Grúzia szívében, Goriban született), s a válaszadók 45 százaléka nyilatkozott róla pozitívan. Ez az arány Örményországban 25, Azerbajdzsánban pedig 21 százalék volt.
Nem meglepő módon a sztálinizmus öröksége Oroszországban hagyta a legmélyebb nyomokat. A Carnegie megbízásából a neves orosz kutatóintézet, a Levada Center által végzett közvéleménykutatás szerint az oroszok 42 százaléka látja úgy, hogy a világtörténelemre Sztálin gyakorolta a legnagyobb hatást – ami annak fényében lehet érdekes, hogy 1989-ben, a gorbacsovi reformok tetőtpontján ez az arány még csak 12 százalék volt.
Ennek jelentősége igazán csak Leninnel összehasonlítva mutatkozik meg. Vlagyimir Iljicsnek ugyanis jóval több helyen állítottak emléket, bebalzsamozott teste pedig a mai napig egy üvegkoporsóban látható a Vörös téri Lenin-mauzóleumban. Az orosz forradalmár népszerűsége azonban ennek ellenére drámainak lecsökkent: 72 százalékról 37-re.
A hatalom nehezen tudja kezelni Sztálin növekvő népszerűségét. A különböző sztálinista csoportok, a kommunisták és a veteránok többször felvetették, hogy Volgográdot nevezzék vissza Sztálingráddá, az orosz Duma pedig az egyik moszkvai utcát keresztelné át a sztálingrádi csata emlékére Stalingradskaya-ra – erőfeszítéseiket azonban egyelőre nem koronázta siker. (Részsikert azonban elkönyvelhettek: február 2-án, a sztálingrádi csata befejeződésének 70. évfordulóján Volgográd visszakapta a szovjet időkben viselt nevét; igaz, csak a hivatalos rendezvényeken nevezhetik így a várost a jelzett napon és az év több ünnepnapján a felszólalók.)
Az oroszok továbbra is megosztottak és erősen ambivalens érzéseik vannak Sztálinnal kapcsolatban. A válaszadók majd fele egyetértett azzal az állítással, hogy „Sztálin bölcs vezető volt, aki megerősítette és felvirágoztatta a Szovjetuniót”. A másik fele viszont azon a véleményen volt, hogy Sztálin elnyomó intézkedései „politikai bűn volt, amit nem lehet igazolni”, ugyanakkor a válaszadók kétharmada szerint „minden hibája ellenére a legfontosabb, hogy a szovjet nép megnyerte a Nagy Honvédő Háborút”.
Megtagadva?
Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála óta két nagyobb desztalinizációs folyamat ment végbe. Az első 1956-ban, a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán, 1956. február 14-én zajlott. A tanácskozást a sztálini személyi kultusz és kísérő jelenségeinek leleplezése tette történelmi jelentőségűvé. Hruscsov az utolsó napon, 1956. február 25-én zárt ülésen mondta el „A személyi kultuszról és következményeiről” című négyórás referátumát.
A küldöttek megrendülve, döbbenettel hallgatták a felsorolást a Sztálint terhelő bűnökről, az általa jóváhagyott törvénytelen repressziókról, kegyetlen kínvallatásokról, arról, hogyan likvidálta a második világháború előtt a KB kétharmadát, a XVII. pártkongresszus küldötteinek több mint felét, s hogy a német támadás küszöbén lényegében lefejezte a Vörös Hadsereget. Hruscsov beszélt a “gazda” torz vezetési módszereiről, milliók életét kioltó, mindenkiben ellenséget sejtő üldözési mániájáról, a személye körül kialakult istenítő kultuszról.
A meghirdetett desztalinizációs kísérlet következtében számtalan utca, gyár és város dobta el Sztálin nevét, a megtagadott pártfőtitkár testét pedig csendben elszállították a mauzóleumból – igaz, nem jutottak vele túl messzire, mivel az a Vörös téren maradt.
A Hruscsovot váltó brezsnyevi vezetés szakított Sztálin nyilvános ostorozásával, igaz, rehabilitálására nem került sor. A Mihail Gorbacsov által megkezdett második desztalinizációs kísérletet a kilencvenes évek elejének politikai válsága árnyékolta be. A gazdasági káosz, a bűnözés elburjánzása, a növekvő társadalmi szakadék és a kommunisták jelentette kihívások szorításában Oroszország első választott elnöke, Borisz Jelcin nem emelte állami szintre a sztálini örökség megtagadását.
A sztálini modell által inspirált putyini út farvizén érkező Dimitrij Medvegyev nagy lendülettel kezdte meg a múltbeli bűnök nyilvános elítélését, de kevés valósult meg elképzeléseiből. Holott a mindvégig miniszterelnöke, egyben patrónusa, Vlagyimir Putyin ölelő szorításában kormányzó elnök még a Kreml hivatalos honlapján is elítélte a Sztálin nevéhez köthető rémtetteket egy szenvedélyes videóüzenetben. Putyinnak az elnöki székbe való visszatérésével azonban a maradék remény is szertefoszlott a történelem során többször megkezdett desztalinizációs folyamat lezárását illetően.
Forrás: Mult-kor.hu
Amikor Sztálin hatvan évvel ezelőtt kilehelte bűnös lelkét, …
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja, száját hazudik, ha kinyújtja kezét, lop.
Akkor szívtad magadba.
Nincs ebben a bejegyzésben idézett cikkben semmi olyan említésre méltó szenzáció amiért érdemes volt ezt a cikket ide citálni!
A múltban számtalan olyan eset fordult elő, amikor egyes vezetőket éppen az általuk kiemelt személy “nyomot le” és követett a hatalomban.
Ilyen esetnek tekinthető például VII. Orbán pápa személye, akit Sixtus pápa 1586-ban főinkvizítornak nevezett ki.
Sixtus pápa 1590-ben bekövetkezett titokzatos halála után – véletlenül – a főinkvizítor VII. Orbán néven lépett a pápai trónra, de neki sem volt szerencséje, mert már a kissé későre tervezett beiktatása előtt őt is “lenyomták” és meghalt!
Külön érdekesség, hogy a főinkvizítor azért vette fel az “Orbán” nevet, mert ez név latinul “kedves”-t jelent!
(Tehát az észak-koreai vezetőkre utalás mellett, nem alaptalanul emlegetik egyesek Orbán Viktort a “kedves vezető” névvel!)
Viktorunk abban a vonatkozásban is összeköthető a főinkvizítorból lett VII. Orbán pápával, hogy VII. Orbán nevéhez fűződik a történelem legelső olyan ismert törvénye, amely a jelenkori “kedves vezetőnk” nemrég hatályba lépett törvényéhez hasonlóan, megtiltotta a dohányzást a közterületeken!
A fenti példa is bizonyítja, hogy felesleges itt ezzel cikkel erőlködni, mert ilyen “az utód lenyomja az elődjét” történetben nincs semmi szenzáció!
Lenin se volt különb Sztálinnál, egy szifiliszes kegyetlen barom volt. Ő indította el a terrort 1917-ben, onnantól kezdve folyamatos volt az emberek politikai indíttatású gyilkolása Oroszországban. Kerenszkij egy tisztességes parlamenti rendszert valósított meg, de az ellenkezett a kisebbségi, de magukat többségnek hazudó bolsevikok elképzeléseivel. Ezért lett a Nagy Októberi Forradalomnak nevezett katonai puccs, amelyet 2000 lett lövész hajtott végre, szegények ha tudták volna mi lesz Lettország sorsa, akkor Lenint és bandáját nyírták volna ki!
Hát persze hogy túltesz Leninen. Lenin rengeteg pénzt és támogatást kapott amikor évekig Svájcban húzta meg magát, és mint Schickel-Hubert ő is könyvben írta meg a kommunizmust, és hitette el az emberekkel, hogy már több millióan a tagjai e új eszmének. A kommunizmus mint eszmekép valójában hazugságok sokasága mentén jött létre, és valahogy a kommunizmus számomra teljes Szabadságvesztést jelent.
Az a baj, hogy a világon mindenütt másképp tanítják a történelmet. EZ BIZONY NAGYON MEGBÉLYEGZI EGY TÁRSADALOM ÖNÉRTÉKELÉSI KÉPESSÉGÉT. Mi magyarok a történelemben legtöbbször háborúkban vettünk részt, és vesztettünk, és állandóan sírtunk, de valahogy azért persze még mindig itt vagyunk. De nézzetek körbe ma is vesztesek vagyunk bárminemű dologba kezdünk.
Egy időben nagyon foglalkoztatott (kisiskolásként) hogy vajon a törökök hogyan tanulják a 150 éves ittlétüket. Miként van nekik előadva az ő szájízük szerint, vagy a valóságot tanítják? Érdekelt az is, hogy valóban a Mein Kampf-ra tették-e a kezüket Biblia helyett az elvhű házasulandó nácik?
Az élet pedig olyan hogy előbb-utóbb mindenre választ ad.
A törökök azt mondták hogy mink testvérek vagyunk nekik, és ők ide segíteni jöttek, nádzson szeretem mádzsár nők, élni vidámnak, enni jókat, hádzsmá-csipős kell bele? 😉
Eljutottam egy francia határ melletti koncentrációs táborba, és valóban kiderült a mein Kampf régen “a Biblia” volt számukra.
Találkoztam az életem során rengeteg lengyellel, és mindegyik (!!!!!!!) rendre mondta ezt a magyar-lengyel két jó barát, együtt harcol és egy borból iszik vagy vmi ilyesmit. Anélkül, hogy megkérdezték volna a nevem, megtudták hogy magyar vagyok, egyből hónuk alá csaptak és mintha ezer éve ismerném őket belevágtunk az éjszakába 😉
Minden országban van olyan “ellentmondásos” figura, akire ott büszkék, a világ más országaiban meg meg sem említik. Ilyen a Méngélé is. Nem beszélnek róla, mert a tette,amit tennie kellett parancsra, még a ma legedzettebb pszichének is roncsolást idéz elő. de azért egyes körökben azt hallom, olyan felfedezések és hatalmas előrelépéseket idézett elő az orvoslásban, amik talán úgy csak ma lennének ismertek.
Szerettem a történelem órákat, de mennél öregebb leszek, azért már sok dolgot másképp látok. Hallgatom a mai brit-francia-spanyol-svájci-osztrák-kínai-ausztrál-fülöp szigeteki-arab-magyar kisdiákokat, fiatalokat, hát fogalmuk nincs sok olyan dologról, ami pedig a széles látókörhöz feltétlen szükséges lenne.
A legátfogóbb oktatási rendszer számomra Magyarországon létezik, de kezd fakulni.
Egy külföldi nem tud a lexikális tudásommal versenybe szállni. Megkérdezed a franciát Lille-ben hol van körülbelül Dijon – fogalma nem lesz róla (!!!!! és helyi hülye) Vagy a svájcit, hogy mi volt 1291-ben? Fogalma nincs, pedig az az ő államalapításuk. Megkérdezel egy amerikait ki fedezte fel Hawaii szigeteket, fogalma nem lesz róla, Magyarországon pedig alap 5000 Ft-os kérdés a Legyen ön is milliomosban!!!!!!!!
Kezdem azt látni hogy 20-tól majdnem 100 éveket csak úgy átlépnek a történelemben, mert rengeteg a tananyag. Nem is lehet így kérem átlátni dolgokat.
Én azt szeretném megtudni, miért nem hallhattam soha 1956-ról? Mindig ígérve volt, hogy eljutunk nemsokára az 1956-os eseményekhez, aztán ott vettem magam észre, úgy érettségiztem le, hogy 56 teljes egészében tabu volt, de az Ellenzéki Kerekasztalt, meg 1989-et kívülről betéve kellett tudnom….
Mindenesetre azt üzenem Magyarországnak hogy ne féljen önálló lenni! Csak a saját erőből fakadó feltápászkodásnak lesz eredménye!!! Nem az országtól kell várni dolgokat/segítséget, mert az ország csak egy adott terület. Adott négyzetkilóméter nagysággal, és így tovább. A határvonalakon belül élők közössége és egysége tudná adni az Életet jelentő fontos nemzeti összetartozást, ami ha működik/működne (mennyivel másabb képet tudnánk magunkról festeni???) sokkal inkább képesek lennénk elfogadni egymást, és rálátni apró dolgokra, amit ha szintén ki-kijavítgatunk, jöhetnének a nagy kihívások. És akkor ki a jó megmeredt túróst érdekelne Sztálin, meg az a fránya múlt???
Nem szabad a múltat bolygatni. Ami megtörtént, abból csak le kell vonni a tanulságot, és fogcsikorgatva is, de menni tovább előre. Annyi minden van még ezen a Földön. Olyan rövid ez az Élet, nem megérdemeljük hogy azt a 60-70 évet tudatosan, de mégis nyugiban éljük le? 😉
Vagy lexikális tudásodnak kell lennie, vagy tudnod kell, hogy hol a lexikon.
Ez két különböző felfogás, csak a második kényelmesebb, mert kevesebb mogolás kell hozzá.
mogolás= magolás
Orbán Viktor még Sztálint is lenyomja.
“Sztálin és Milosevics beszélt így”
http://www.168ora.hu/globusz/paul-lendvai-sztalin-es-milosevics-beszelt-igy-111572.html
hajós,a kommentjeid szerint nem lehetsz valami észlény!, de mindenre reagálsz.
Sztálin lánya, Szvetlana Allulajeva húsz levelet írt 1963-67-ben, amelynek címzettje kitalált személy. Az első levélben írja le részletesen azokat a napokat, amikor tudomást szerzett apja haláláról.
Forrás: Двадцать писем к другу (Нью-Йорк, Harper & Row, 1967)
Az első levélben írja:
„Ma a szokásosan csodálatos reggel volt. Reggel az erdőben: fütyülnek a madarak, a nap átvilágít az erdő félhomályos zöldjén át. Ma arról a végső dologról akarok neked beszélni, azokról a napokról, amelyek 1953 márciusában történtek. Azokról a napokról beszélek, amelyeket apám házában töltöttem, nézve őt, amint haldoklott. Hogy ezek a napok egy új korszak vagy valami új kezdetét jelenti – vajon hogyan ítéli meg az utókor? Nem nekem kell ítélkeznem. Az én sorsomat nem korszakként látom, hanem mint egy emberét. Szörnyű napok voltak. Megéreztem, hogy akkor, március 2-án valami elkezdődött. Éppen a Társadalomtudományi Akadémia francia óráján voltam, amikor felkerestek, s közölték velem, hogy Malenykov arra kér, utazzak Blizsnajába. (Blizsnajának nevezték apám Kuznyecovóban található dácsáját,amely távol esett a többi dácsától.) Furcsán éreztem magam – egy más valaki személy, nem az apám, kér meg arra, hogy utazzak hozzá… Különös szorongással telve utaztam oda.
Amikor behajtottunk a kapun, a ház melletti kis úton Hruscsov és Bulganyin állította meg az autónkat. Minden világossá vált számomra… Kiszálltam, s ők karon fogtak. Mindkettőjük szeme kisírt volt. ’Menjünk a házba – mondták. – Berija és Malenykov mindenről beszámolnak.”
Az eredeti szöveg:
„Сегодня такое чудное утро. Лесное утро: свистят птицы, сквозит солнце
сквозь зеленый лесной полумрак. Сегодня я хочу рассказать тебе о самом конце, о тех днях марта 1953 года, которые я провела в доме отца, глядя, как он умирает. Был ли это, действительно, конец какой-то эпохи и начало новой,– как утверждают теперь? Не мне судить. Увидим, Мое дело не эпоха, а человек.Это были тогда страшные дни. Ощущение, что что-то началось для меня с того момента, когда 2-го марта меня разыскали на уроке французского языка в Академии общественных наук и передали, что “Маленков просит приехать на Ближнюю”. (Ближней называлась дача отца в Кунцеве, в отличие от других, дальних дач). Это было уже невероятно — чтобы кто-то иной, а не отец, приглашал приехать к нему на дачу… Я ехала туда со странным чувством смятения.
Когда мы въехали в ворота и на дорожке возле дома машину остановили Н.
С. Хрущев и Н. А. Булганин, я решила, что все кончено… Я вышла, они взяли меня под руки. Лица обоих были заплаканы. “Идем в дом, — сказали они, –там Берия и Маленков тебе все расскажут”.
szigetország!
Volt egy Szvetlana Allilujeva (Светлана Иосифовна Аллилуева) nevű lánya is Zsugás Vilinek! Róla nem tudsz valamit?! ))) 😛 (((
grün!
Igen, róla beszélek, s az ő leveléből idéztem. Szvetlana (Sztálina) Allilujeva 2011-ben halt meg Amerikában.
Sztálin lánya így folytatja a beszámolóját:
„A házban – már az előszobában – minden szokatlan volt; … valaki fel-alá szaladgált és folyton nyüzsgött. Amikor végre közölték velem, hogy apámat az éjjel szélütés érte, s hogy nincsen eszméleténél – megkönnyebbülést éreztem, mert előbb úgy tűnt, hogy ő már nincs is.
Elmondták, hogy valószínűleg éjjel kapott agyvérzést, hajnali három óra körül találták meg ebben a szobában, ezen a helyen, a szőnyegen feküdt, a dívány mellett, s aztán úgy döntöttek, hogy átviszik a másik szobába a díványra, ahol máskor is szokott aludni. Ott van most is, és ott vannak az orvosok – menjek be hozzá. Egyetlen dolgot éreztem: azt, hogy apám meg fog halni. Egy pillanatig nem kételkedtem benne, noha az orvosokkal még nem váltottam szót. De a saját szememmel győződtem meg róla, hogy körülöttem minden, az egész ház, minden haldoklik. S az alatt a három nap alatt, amelyet ott töltöttem,csak ezt az egy dolgot láttam, s világos volt, hogy ennek más végkifejlete nem lehet.
A nagyszobában, ahol apám feküdt,sok ember volt. Számomra ismeretlen orvosok nyüzsögtek, köztük azok, akik először vették gondozásba apámat. (köztük volt V. N. Vinogradov akadémikus, aki hosszú éveken át kezelte apámat, börtönben is ült). Piócát tettek a tarkójára és a nyakára,megröntgenezték a tüdejét,az ápolónők folyamatosan valamilyen injekciókat adtak be neki, egy orvos jegyzeteket készített a betegség lefolyásáról. Mindent úgy csináltak, ahogy kell. Mindenki nyüzsgött, hogy megmentsenek egy életet, amelyet már nem lehetett visszahozni.”
Ez pedig az eredeti szöveg, tehát nem csaltam:
“В доме, — уже в передней, — было все не как обычно; … кто-то бегал и суетился. Когда мне сказали,наконец, что у отца был ночью удар и что он без сознания — я почувствовала даже облегчение, потому что мне казалось, что его уже нет.
Мне рассказали, что, по-видимому, удар случился ночью, его нашли часа в три ночи лежащим вот в этой комнате, вот здесь, на ковре, возле дивана, и решили перенести в другую комнату на диван, где он обычно спал. Там он сейчас, там врачи, — ты можешь идти туда. Я чувствовала только одно — что он умрет. В этом я не сомневалась ни минуты, хотя еще не говорила с врачами, — просто я видела, что все вокруг, весь этот дом, все уже умирает у меня на глазах. И все три дня,проведенные там, я только это одно и видела, и мне было ясно, что иного исхода быть не может. В большом зале, где лежал отец, толпилась масса народу. Незнакомые врачи, впервые увидевшие больного (академик В. Н. Виноградов, много лет наблюдавший отца, сидел в тюрьме) ужасно суетились вокруг. Ставили пиявки назатылок и шею, делали рентген легких, медсестра беспрестанно делала какие-то уколы, один из врачей беспрерывно записывал в журнал ход болезни. Все делалось, как надо. Все суетились, спасая жизнь, которую нельзя было уже спасти.”
szigetország!
“Sztálin lánya, Szvetlana Allulajeva”-ról beszéltél! ))) 😛 (((
grün!
Elírás volt! A teljes neve: Szvetlana Joszifovna Allilujeva.
Ha a szöveget ki tudtad másolni a névre is odafigyelhettél volna!
Nagyba lerontja a hitelességet egy ilyen tévedés!
Bocs.! 😛
Tóth Mária szerint:
2013. március 17., vasárnap – 18:40
Kedves Mária!
Ezt mire válaszoltad?
Szeretettel gyalog
Ceterum censeo… nagyapó, ha kinyitja, száját hazudik, ha kinyújtja kezét, lop.
Éljen december 21.!
A médiatörvény elfogadása!
Vagy másra gondoltál?
Vagy ugyanarra?
Szeretettel, gyalog
Szvetlana Joszifovna Allilujeva még ezt írja:
„Valamelyik szobában az orvostudományok akadémikusai üléseztek, hogy eldöntsék, mit lehetne még tenni. Egy másik szomszédos, kisebb teremben szintén egy orvosi csapat tanácskozott megállás nélkül. Aztán úgy határoztak, hogy mesterséges lélegeztetést alkalmaznak. …
Mindenki igyekezett csendben tenni a dolgát, mintha templomban volnánk, senki nem beszélt oda nem illő dolgokról. Itt, a teremben valami jelentős dolog zajlott, szinte ’emberfeletti’ – ezt érezte mindenki –, s ennek megfelelően viselkedtek.
Csak egyetlen ember viselkedett már-már illetlenül – ez pedig Berija volt. A végtelenségig buzgólkodott, az arcán az látszott, ami a méregkeverőkre jellemző… Rettegéstől torzult el a képe attól, hogy a dolgok miképpen alakulhatnak… Ez a rettegés őszinte volt: rá volt írva a kegyetlensége, ravaszsága, és a hatalom, hatalom… Annyira buzgólkodott, hogy nehogy túljárjanak az eszén, nehogy rájöjjenek, mi jár a fejében ebben a roppant felelősségteljes pillanatban! Mindez rá volt írva a homlokára. Odament az ágyhoz, s egy darabig belenézett a beteg arcába – az apám néha kinyitotta a szemét, de – s ez nyilvánvaló volt – ezt öntudatlanul tette, vagy pedig egy nagyon ködös tudatállapotban. Berija ekkor felpillantott (meghökkent), s annak a kívánságának adott hangot, hogy minden törekvése leghűségesebbnek és legodaóbbnak lenni apám iránt. Minden erejével azon volt, hogy ezt a hűségét fejezze ki apám iránt, amit – sajnos – apám sokáig el is hitt neki…
Az utolsó percekben, amikor már mindennek vége volt, Berija hirtelen észrevett engem, s rögvest rendelkezett: ’Nicsak, itt van Szvetlana!’. Mindenki Berijára nézett, akik az ágy körül álltak, de senkinek nem volt kedve vicceskedni. S amikor minden bevégződött, Berija volt az első, aki kirohant a szobából, s a folyosóról hallani lehetett az éles hangját, amelyből nem titkoltan kicsengett a hangos ünneplés. Felcsattanva kiáltotta: „Hrusztaljev! A kocsimat!”
Az edeti szövegrészlet:
“Где-то заседала специальная сессия Академии медицинских наук, решая,что бы еще предпринять. В соседнем небольшом зале беспрерывно совещался какой-то еще медицинский совет. Привезли установку для искусственного дыхания. …
Все старались молчать, как в храме, никто не говорил о
посторонних вещах. Здесь, в зале, совершалось что-то значительное, почти великое, — это чувствовали все — и вели себя подобающим образом.
Только один человек вел себя почти неприлично — это был Берия. Он был возбужден до крайности, лицо его, и без того отвратительное, то и дело искажалось от распиравших его страстей. А страсти его были — честолюбие,жестокость, хитрость, власть, власть… Он так старался, в этот ответственный момент, как бы не перехитрить, и как бы не недохитрить! И это было написано на его лбу. Он подходил к постели, и подолгу всматривался в лицо больного, — отец иногда открывал глаза, но, по-видимому, это было без сознания, или в затуманенном сознании. Берия глядел тогда, он желал и тут быть “самым верным, самым преданным” –каковым он изо всех сил старался казаться отцу и в чем, к сожалению, слишком долго преуспевал…
В последние минуты, когда все уже кончалось, Берия вдруг заметил меня и распорядился: “Уведите Светлану!” На него посмотрели те, кто стоял вокруг,но никто и не подумал пошевелиться. А когда все было кончено, он первым выскочил в коридор, был слышен его громкий голос, не скрывавший торжества: “Хрусталев! Машину!”
Aki teheti, olvassa végig Sztálin lányának levelét, amelyből sok érdekes, kevésbé ismert dologról szerezhet tudomást.
Érdemes és tanulságos.
Forrás: Светлана Аллилуева: Двадцать писем к другу