Csepel.info

Szellősen ugyan, de megtöltötte a Milla a fővárosi Kálvin teret vasárnap délután. A metsző hidegben néhány ezren hallgatták végig csendben a tucatnyi szónokot, igazi tüntetéshangulat csak az utolsó előttiként színpadra lépő Schilling Árpád beszédekor volt. Még Bajnai Gordont sem vette észre senki.

Rajongásról, csápolásról és szlogenek skandálásáról itt szó sem lesz, ez már a demonstráció előtti percekben kiderült, amikor Bajnai Gordonnak úgy sikerült átvágnia az egész Kálvin téren, hogy nemhogy tapsot nem kapott, látszólag fel sem ismerte őt senki. Szándékosan, vagy nem, mindenesetre nagyon jól tette az őt kísérő asszisztense, hogy óriási rikítóságra pufidzsekit vett fel, különben a politikus úgy köddé vált volna a tömegben, hogy még saját stábja sem találja meg.

Pedig ekkor még csak néhány százan voltak a téren, a keresletszűkétől a forraltbor-árus is úgy megijedt, hogy áthúzta a 600 forintos árat, és  500-ért mérte a teli poharat. A tömeg aztán lassan megérkezett, jött néhány MSZP-, Demokratikus Koalíció- és ezeknél kicsivel több Együtt 2014-zászló, továbbá házi transzparens is (“Ne csak csökkenjen, szűnjön is meg a REZSIM”, “When is Dennis Rodman arriving”, azaz mikor érkezik Rodman – mint Észak-Koreába) de a lelkesedést, úgy tűnt, valahol útközben elhagyták. A téli hideg és a rutintalan szónokok beszédei sem segítették a hangulatot, persze nehéz is páros lábbal ordítva ugrálni arra, ha valaki rögtön az elején hosszú körmondatokban ecseteli, hogy az ENSZ CEDAW bizottsága milyen jelentést adott ki a nők helyzetéről, vagy, hogy a keynesi szociális segélyezési rendszer megszűnt, akármit jelentsen is ez.

Az ötödikként felszólaló Tamás Gáspár Miklós volt az első, aki kicsivel populistább (értsd: első hallásra is felfogható) mondataival kicsit tűzbe hozta a körülbelül 4-5 ezer fős hallgatóságot. A filozófus arról beszélt, hogy ha Áder Jánosnak az alaptörvény negyedik módosításának aláírásakor kételyei voltak, és az erkölcsi ítélete ütközött a jogi helyzettel, akkor le kell mondania. A választási törvényről azt mondta, “hiába tesznek sárga csíkot, csillagot és holdat a kék cédulára, hogy székely zászló legyen, attól az még kék cédula marad” – ezzel a mondattal egyben fel is szólította fel a külhoni magyarokat, hogy ne szavazzanak, miközben a határon belül élőket egyenesen az “előre elcsalt választások” bojkottjára, a voksolás helyett inkább népi bizottságok felállítására, népszavazásokra, tömeges sztrájkokra szólította fel, hogy létrejöjjön a “hatalom nélküliek hatalma”.

Nem sokkal utána Majtényi László volt ombudsman, alkotmányjogász hökkentette meg a hallgatóságot azzal, hogy diktatúra ugyan nincs még, “de dikt már igen”, hogy aztán nagy sikert arasson a “hülye nácikat tüntetnek ki” mondattal, majd némileg az LMP szlogenjére hajazva közölte, hogy ne azt válasszuk majd meg, aki csak annyit ígér, hogy leváltja Orbánt, mert “elég volt a négyévenkénti démonűzésből”, hanem aki korrupció nélküli szabad országot ígér.

A demonstráció résztvevői a kilencedik szónokként színpadra lépő Mendrey László pedagógus, szakszervezeti vezető beszédénél kicsit a fonalat és a türelmet elveszítve, stílszerűen mint pajkos gyerekek kezdték szórakoztatni magukat, fotókat mutogattak egymásnak a fényképezőgépek kijelzőjén, hozzáláttak a hőtermelő tornagyakorlatoknak (ugrálás, karkörzés, laposüveg meghúzása), körútra indult a perecárus és a Fedél Nélkült áruló hajléktalan is, miközben a hangszórókból duruzsoltak az olyan álmosító mondtatok, mint “a diákok használható tudással felvértezve lépjenek a munkaerőpiacra”, “irányítási-szabályozási keretrendszer”, illetve “az embert a munka emelte ki az állatvilágból”.

Mendrey után Molnár Péter zavarta össze a hallgatóságot azzal, hogy versben előadott beszédének refrénjét, a “sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését,” illetve a “szabadság” sort a közönséggel próbálta elmondatni, hogy aztán az egyre inkább szürreálisba hajló műalkotás az “önkény, közöny, félelem, hatalom, uralom, unalom” szavak véletlenszerű, hadarva előadott, legalább fél percig tartó ismételgetésével záruljon.

A végén aztán Schilling Árpád rendező mentette meg a demonstrációt egy lelkes és lelkesítő, fejből előadott, laza, jó ritmusú beszéddel, először a közmédia elnökét mondatta volna le, amiért szerinte rosszul kezelte a tévé és a rádió a 15-ei hóhelyzetet – mellesleg: ha a magyarok összefogással legyőzik a telet, akkor legyőzik Orbánt is, vetette közbe – , aztán Balog Zoltán miniszter talpára kötött volna útilaput, amiért kitüntette Szaniszló Ferencet és Petrás Jánost, zúgott is a közhelyszerűsége miatt némi ironikus-vicces felhangot kapó “mondjon le!”, majd arra kérte a mérsékelt jobboldalt, hogy határolódjon el a Balog Zoltán-Széles Gábor-Bayer Zsolt hármastól. Schilling aztán duplázott, ami a sikeres skandáltatást illeti: a “mi vagyunk a főnökök” azért szólt, hogy – mint a rendező kérte – ne a politikusok, hanem a civilek csinálják meg Magyarországot, a szakmabeliek pedig fogjanak össze a saját szakmájuk megmentésére. “A színházi szakma végignézte, hogy Vidnyánszky Attila mindent lenyúl” – szólt a saját tapasztalat a témában.

A demonstrációt Csákányi Eszter zárta, ezúttal Kulka János nélkül. A színésznő néhány, Schillinget ismétlő mondat után, a “mi vagyunk a főnökök” egyfajta parafrázisával, a demonstráció jelmondatának választott Petőfi-sorral, “a víz az úr” lassú, meditatív, de leginkább ijesztő ismételgetésével búcsúzott.

Forrás: Origo