Csepel.info

Eddig érintetlen szénakazalban keresgéli a tűt az ügyészség, amely lassan egy éve nem tudott előállni ütőkártyával Biszku Béla, az 1956 utáni megtorlásokban szerepet játszó belügyminiszter ellen. Az ügyészek bevették magukat a levéltárba, az [origo] információi szerint MSZMP-iratokban, karhatalmi, rendőri jelentésekben, jegyzőkönyvekben kutatnak, húszéves tényfeltáró iratokat túrnak elő. Közben pedig versenyt futnak az idővel, mert Biszku lassan 92 éves lesz. Miért olyan nehéz egy korábban nagy hatalmú kommunista politikust bíróság elé vinni?

Biszku Bélára két évvel ezelőttig senki nem figyelt fel: tudni lehetett, hogy még él az 1956 utáni megtorlásokat irányító belügyminiszter, a puha diktatúra legkeményebb ökle, de ezzel különösebben senki nem foglalkozott. A nyomozó hatóságokat nem érdekelte, hogy vajon büntetőjogilag felelőssé tehető-e a megtorlásokban játszott szerepe miatt, a levéltárban célzottan még senki nem nézett körül Biszku tevékenysége után kutatva, és nem akadt történész sem, aki monográfiát írt volna róla.

Egészen addig nem háborgatta senki az idén kilencvenkettedik évében járó Biszkut, amíg 2010-ben dokumentumfilmet nem készített róla a Mandiner.hu két munkatársa. Biszku ebben elmondta, hogy továbbra is ellenforradalomnak tartja 1956-ot, hogy Nagy Imre megérdemelte a sorsát, és hogy nem érez lelkiismeret-furdalást a halálos ítéletek miatt. Mindez olyan felháborodást váltott ki, hogy hirtelen megint mindenkit érdekelni kezdett, miért nem volt elég húsz év ahhoz, hogy az előző rendszer bűneiért felelősök a vádlottak padjára kerüljenek. Biszku egy csapásra szimbólummá vált, miután senki nem él már a hozzá hasonlók közül. Vele most már “egy rendszert kell a vádlottak padjára ültetni” – fogalmazta meg az ügy jelentőségét az [origo]-nak Zinner Tibor jogtörténész, megjegyezve, hogy ez annak ellenére is így van, hogy Biszku valójában nem a legmeghatározóbb figurája volt az 1956 utáni megtorlás időszakának.
Az ügyben feljelentések születtek, és egy lex Biszkunak elnevezett törvényt is hozott a parlament, hogy megkönnyítse az igazságszolgáltatás dolgát. Végül tavaly év elején kezdett el nyomozni a Budapesti Nyomozó Ügyészség a Jobbik feljelentése nyomán. A párt szerint Biszku a belügyminisztersége alatt – 1957-61 között – felbujtóként egy sor bűncselekményt követett el: például emberölést, súlyos testi sértést, kényszervallatást, jogellenes fogva tartást, elkövetőként pedig bűnpártolást, hűtlenséget és felségsértést.

Az újra és újra meghosszabbított, jelenleg éppen június 28-ai határidejű nyomozás során az ügyészség meglepőbbnél meglepőbb gyanúsításokkal állt elő az egykori belügyminiszter ellen, ami azt mutatja, hogy a lex Biszku ellenére sem lett könnyebb a dolga. Arról, hogy vajon mit keres még mindig az ügyészség, az [origo] az ügyet, illetve a múlt rendszer bűneinek feltárását jól ismerő forrásokkal beszélgetett – egy részük a nyomozásra való tekintettel neve elhallgatását kérte.

A sortüzekbe már beletört az ügyészek bicskája

Biszkut először az 1956-os salgótarjáni és Nyugati téri sortüzekkel kapcsolatban több emberen elkövetett, emberöléssel megvalósított háborús bűntettel gyanúsította meg a Budapesti Nyomozó Ügyészség. A két sortűzben összesen ötven ember halt meg.

Ez főként azért volt meglepő, mert a feljelentés nem is erről szólt, hanem Biszku belügyminiszteri tevékenységéről. Biszku pedig a sortüzek idején még nem volt miniszter, hanem az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának döntési joggal rendelkező tagja. A gyanúsítás – mint azt még Ibolya Tibor fővárosi főügyész is megjegyezte – a lex Biszkutól függetlenül, nemzetközi jogszabályok alapján is megtörténhetett volna. Ezért nyilatkozta azt a lex Biszku egy részének kidolgozója, Gellért Ádám nemzetközi jogász, hogy tulajdonképpen 1994 óta bármikor eljárást lehetett volna indítani Biszku ellen a két sortűz miatt.

A sortüzekkel viszont az a gond, hogy a rendszerváltás után többször is vizsgálták őket a hatóságok, de Biszku mindig megúszta a gyanúsítást (sőt, volt olyan tárgyalás, amelyen tanúskodott is). A sortűzügyeket talán a legjobban ismerő Kahler Frigyes jogtörténész – aki a kilencvenes évek elején egy tényfeltáró bizottságot is vezetett a témában, és most is segítette szakértőként az ügyészség munkáját – az [origo] kérdésére azt mondta, nincs tudomása arról, hogy a két sortűzzel kapcsolatban azóta bármilyen új dokumentum előkerült volna. Vagyis az ügyészség olyan dokumentumok alapján gyanúsította meg most Biszkut, amelyek már másfél évtizede is ismertek voltak, mégsem voltak elegendőek ahhoz, hogy a kommunista politikusok közül bárkit, beleértve Biszkut is, meggyanúsítsanak. Soha nem került elő ugyanis olyan irat, amely egyértelműen bizonyítaná, hogy a sortüzek az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága (IIB) valamilyen konkrét döntése következtében dördültek volna el. Ez pedig – hiába biztos benne minden történész, hogy az MSZMP akkori vezető testületének akarata nélkül nem lettek volna sortüzek szerte az országban – jó nagy akadályt gördít a jogászok elé.

“Felbujtó az, aki a tettesben a bűnös szándékot létrehozza, vagyis azt kellene bebizonyítani, hogy akik lőttek, azért húzták meg a ravaszt, mert az IIB ezt kérte tőlük. Azok viszont, akik Salgótarjánban lőttek, azt sem tudták, hogy az IIB ülést tartott, még kevésbé, hogy ott milyen döntés született” – magyarázta az [origo]-nak Bócz Endre, aki a sortűzperek idején, a kilencvenes évek elején fővárosi főügyész volt. “Biszku elég vérszomjas kijelentéseket tett, ez tény, de arra nem volt adat, hogy erről azok, akik lőttek, akár utólag értesültek volna” – tette hozzá. Bócz arról is beszélt, hogy annak idején az ügyészség munkatársai a sortűz-ügyek nyomozása során korabeli dokumentumok ezereit nézték át, de nem találtak semmit, ami az IIB szerepe és a sortüzek közötti okozati kapcsolatra utalt volna. “Ma sem látom, hogyan lehetne a politikai felelősséget a büntetőjog évszázados elveinek sutba vágása nélkül jogi felelősséggé transzformálni” – jelentette ki.
Egy kis laufot keres az ügyészség

A sortüzekkel való meggyanúsítás után további meglepetések következtek. Biszkut meggyanúsították például lőszerrel való visszaéléssel, mert engedély nélkül tartott 11 darab vadásztöltényt a lakásán, és ezeket a nála tartott házkutatáson megtalálták. A megalapozott gyanúnak semmi köze az ötvenes-hatvanas évekhez, úgyhogy több forrásunk is egyértelműen annak tudja be a gyanúsítást, hogy az ügyészség kapjon némi laufot addig is, amíg valami komolyabbal elő tud állni. Gellért Ádám nemzetközi jogász szerint a rendkívül jól dokumentált Nagy Imre-per lehetne az a nagyobb horderejű ügy, amelyben érdemes lenne megvizsgálni Biszku szerepét.

A harmadik gyanúsítás egy eddig ismeretlen üggyel kapcsolatos: eszerint Biszku tudott arról, hogy karhatalmisták letartóztatott kutatókat vertek össze 1957-ben, de nem indított emiatt eljárást, pedig ez kötelessége lett volna az akkori törvények alapján. Abból derül ki, hogy tudott a dologról, hogy a martonvásári incidensről készült iratokon szerepel a kézjegye, tehát látta őket. A gyanú így tehát “a pártállam érdekében, szándékos súlyos testi sértéssel elkövetett kommunista bűncselekménnyel kapcsolatos bűnpártolás”. Ezzel először alkalmazták gyanúsításhoz kifejezetten a lex Biszku paragrafusait. Akad olyan forrásunk, aki nevetségesnek tartja, hogy az ügyészség egy ilyen esettel áll elő ötven év távlatából. Gellért Ádám nemzetközi jogász viszont azt mondta erről, hogy ha ezt a bűnpártolásra vonatkozó paragrafust ilyen komolyan veszi az ügyészség, akkor sok hasonló üggyel kapcsolatban merülhet fel ugyanez a gyanú. Ezt megerősítette egy, az ügyet ismerő forrásunk is, aki ilyen téren nem találkozott iratmegsemmisítéssel, tehát valóban lehetnek még hasonló iratok, és ezeket “sziszifuszi munkával” elő lehet keresni.

Elmerült az iratokban az ügyészség

Abban minden forrásunk egyetértett, hogy óriási mennyiségű irat maradt fenn, éppen ezért szívós levéltári kutatómunkára van szükség, hogy előkerüljön belőle az, ami valóban használható egy büntetőeljárásban. Ráadásul tudni kell, hogy mit keres az ember, és tisztában kell lenni a bonyolult jogi környezettel. Ismerni kell a régi szabályokat, be kell tartani a maiakat, előre fel kell készülni a gyanúsított lehetséges védekezésére, miközben több évtizedes eseményeket kell rekonstruálni – ügyészségi körökben így írják le, miért nem könnyű a nyomozás. Forrásunk szerint már a 2006-os rendőri túlkapások vizsgálatakor is “vért izzadtak” a hatóságok, hogy megtalálják azokat, akiket felelősségre lehet vonni, márpedig ennél sokkal nehezebb kideríteni, mi történt például egy 1950-es évekbeli kényszervallatás során.

Biszku Béla aláírása nagyon sok kormány-előterjesztésen, büntetőperes iraton szerepel abból a korszakból, amikor a megtorlás is zajlott, és ő vagy belügyminiszter, vagy IIB-tag volt. Az iratok az Országos Levéltáron kívül a belügyi, állambiztonsági, ügyészségi, bírósági archívumokban is lehetnek, és az Országos Széchenyi Könyvtárban őrzik Biszku ötven év távlatából készült visszaemlékezéseit is – ezeket megírta, de nem tette kutathatóvá.

Az ügyészség az [origo] kérdésére azt közölte, hogy terjedelmes iratanyagot tanulmányoztak át az elmúlt hónapokban. Többek között az MSZMP ideiglenes vezető testületeinek “a vizsgált időszak szempontjából releváns” jegyzőkönyveit, az 1956-os forradalom eseményei kapcsán készült tényfeltáró vizsgálati anyagokat. Utóbbiakban főként a különböző rendőri, karhatalmi egységek jelentései, valamint az MSZMP vezető testületének üléséről készült jegyzőkönyvrészletek érdekelték az ügyészeket – közölte kérdésünkre a Fővárosi Főügyészség szóvivője, közelebbről meg nem jelölve, hogy milyen tényfeltáró vizsgálati anyagokról van szó. Hozzátette viszont, hogy a sortüzek mellett a vizsgálat kiterjed a megtorlás “esetleges egyéb, a feljelentésben is szereplő módozataira is”. Hogy mik a “további nyomozati cselekmények”, amelyeket a következő hónapokban még el akar végezni az ügyészség, azt nem árulta el.

Forrás: Origo