Csepel.hu
A Csepel Örökség díjjal kitüntetett 85 esztendős, Ráckevén élő Forgács Jánosról mindenképpen meg kell említeni, hogy a nemrég elhunyt feleségével hét gyereket nevelt fel, 38 unokája és 18 dédunokája van. „Feleségemmel együtt vallásos családban éltünk, s eleve sok gyereket szerettünk volna” – emlékezik vissza a fiatalságára.
Forgács János Csepelen született, itt végezte el az elemi és a polgári iskoláit. A katonaságnál rádiós tisztnek osztották be 1948-ban. Amikor úgy látta, hogy a honvédség nem csak a haza védelméről szól, le akart szerelni, de politikai tisztje közölte vele: „Sokba kerülne az magának…” Szolgált Pécsen, Kaposváron, Kecskeméten, Táborfalván, Budapesten.
A forradalom kitörésekor Ráckevén lett nemzetőrparancsnok, mivel arra kérték meg, hogy tartsa fenn a rendet. A városban történt tömegmegmozdulás után ugyanis elmenekültek a kommunista hivatalnokok és rendőrök, lincshangulat alakult ki. „Hat józan embert találtam, akikkel nemzetőrként kettesével járőröztünk a városban, hogy féken tartsuk az indulatokat, elejét vegyük a rendbontásnak. Egy alkalommal sikerült megakadályozni egy kommunista felakasztását, mert azt mondtam: ezt hagyjuk a bíróságra!” Forgács Jánost november elején letartóztatták, de a csepeli munkástanács, név szerint Malackó József közbenjárására pár nap múlva szabadon engedték. A csepeliek jól ismerték Forgácsot, de még az apja, nagyszülei is eleven emlékezetben éltek. 1957 márciusában azonban újra őrizetbe vették, s előbb Kistarcsára, majd Tökölre internálták hat-hat hónapra, s csak december végén szabadult.„Azzal vádoltak, hogy lázító beszédet tartottam és letartóztattam egy párttitkárt. Egy szó sem volt igaz.”
Forgács János ezután rendőri felügyelet mellett segédmunkásként helyezkedett el, majd a Vituki céghez került, ahol 22 éven át dolgozott. Szakmunkás, majd laborvezető lett és felsőfokú végzettséget szerzett. A Vízkutató és Fúró Vállalattól főenergetikusként ment nyugdíjba. Jelenleg a Politikai Foglyok Országos Szövetségének elnökhelyetteseként tevékenykedik, s népes családja szeretetét élvezi.
De jó ez a fenti kép!
A kép alapján úgy látszik, hogy most igazán csak “kiemelkedő” (kosárlabdás termetű) személyiségek kaptak Csepel Örökség díjat!
Arról viszont semmilyen választ nem kapunk a bejegyzésből, hogy a bejegyzés főszereplőjeként bemutatott Ráckevén élő Forgács Jánosnak, vajon milyen Csepelhez kapcsolható érdemei vannak azon kívül, hogy “Csepelen született, itt végezte el az elemi és a polgári iskoláit”?
Erről is írhattak volna néhány sort, mert így nehezen érthető Forgács úr kitüntetése és fényezése!
“?!”
Nem látod, hogy a csepeli polgármester felkerült a képre?
Milyen indok kell még neked.
A csepeli suttyók II-be még sem rakhatták be.
A megfelelő megjelenési kvótát valahogy tartani kell.
Köszönöm “admin”, hogy lecseréltétek az előzőleg kirakott torz képet!
Megérdemelnek annyit a képen látható kitüntetettek, hogy felismerhető módon legyenek a csepeli közvéleménynek bemutatva, és szerintem még a nevüket is illett volna a kép alatt felsorolni!
Azt az információt viszont változatlanul hiányolom, hogy a bejegyzés főszereplőjeként bemutatott Ráckevén élő Forgács Jánosnak, milyen Csepelhez kapcsolható érdemei vannak azon kívül, hogy “Csepelen született és itt végezte el az elemi és a polgári iskoláit”?
Idióta kérdőjel! Mikor tanulsz már meg végre olvasni?
“Forgács Jánost november elején letartóztatták, de a csepeli munkástanács, név szerint Malackó József közbenjárására pár nap múlva szabadon engedték. A csepeliek jól ismerték Forgácsot, de még az apja, nagyszülei is eleven emlékezetben éltek.”
1/2eszű1/2x-et sohasem a cikkek tartalma érdekli, hanem, jó komcsiszokás szerint, megpróbál valami negatívumot kitalálni. Jól hasonul mesteréhez, Mesterházyhoz (szarházihoz), aki, mint hazaáruló, az olasz kommunista újságban hazudozik országunkról, fasisztázik, próbál befeketíteni minket.
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja, száját hazudik, ha kinyújtja kezét, lop.
Szemétláda.
Éppen úgy reagáltam egy hozzászólásra ahogy te is.
Kedves aranyos szemétláda te mivel foglalkoztál. Tán csak nem a cikkel?
Annyira szánalmas vagy.
Még annyit.
Amennyiben Forgács János ma az MSZP.-nek lenne a tagja akkor életút ide életút oda a te szemedben hazug és tolvaj lenne.
Látod mekkora ökör vagy?
Na, narancsos aranypofácskáim! Itt van nektek egy kis csemege!
Az alábbi életrajznak is tekinthető önvallomást hasonlítsátok össze a fenti bejegyzésben leírtakkal!
Ha durva eltéréseket találtok a fenti bejegyzésben, valamint az alábbi önvallomásban leírtak között, az nem az én számlámra írandó, hanem a mesemondó számlájára!
“FORGÁCS JÁNOS ÁLLAMI KITÜNTETÉSEKÉRT FELELŐS ELNÖKHELYETTES
Csepelen születtem, 1927. december 13-án. Apám, Forgács Sándor, hentesmester volt.
Anyám, Wallis Mária, pénztáros.
Az általános- és polgári iskolát Csepelen, a kereskedelmit Budapesten, a Mester utcában
végeztem. Ott is érettségiztem 1945-ben.
1944 áprilisában a család a bombázások elől Makádra költözött, ahol a novemberben
bevonuló szovjetek teljesen kifosztottak bennünket.
1948 februárjában besoroztak.
Itt megkérdezték, mi akarok lenni, tiszt vagy közlegény? Ekkor még Veres Péter volt a
honvédelmi miniszter, és én nyugodt lélekkel a tiszti pályát választottam.
Mire októberben bevonultam egyéves csapatszolgálatra, már Farkas Mihály volt a miniszter.
1949-ben beiskoláztak a Zalka Máté Híradós Tiszti Iskolába. 1950 őszén avattak technikus alhadnaggyá.
Első szolgálati helyem Kaposvárott volt, a 81. híradós zászlóalj technikai parancsnoka lettem. Alakulatom Kecskemétre, majd Táborfalvára került.
1951-ben megnősültem. Reitter Ilonát vettem feleségül. 1952-ben született János fiam, 1953-ban Ilona lányom.
Ekkor már két éve kértem Pestre helyezésemet. Ez 1953 őszén sikerült.
Családom végig Ráckevén lakott.
1955-ben az összraktárak parancsnokának helyettese lettem. Ekkor már főhadnagy voltam.
1956 júniusában a totón 12 találatom volt, 83 ezer forintot nyertem.
Novemberre vártuk harmadik gyermekünket.
Így érkezett el október 23-a. Egy tiszt-társammal délután kimentünk a Kossuth térre. Hazafelé utazva, a HÉV-en hallgattuk a Gerő-beszédet.
Másnap már nem közlekedett a HÉV, Ráckevén ragadtam.
A járási tisztiorvos kérésére elvállaltam a Nemzetőrség szervezetését és vezetését.
A 8 és félezres Ráckevén egy kétezres tömegtüntetés elsöpörte a kommunista közigazgatást. A rendőrség is elmenekült.
A Nemzeti Bizottsággal együttműködve szerveztük a budapesti élelmiszer-küldemények gyűjtését, szállítását, de begyűjtöttük az engedélyes fegyvereket és összeszedtük az elszórt honvédségi felszerelést is.
Beszerveztem a helyi kiegészítő parancsnokság tisztjeit és az itt felmérést végző térképész tiszteket is.
November 4. után arra számítottunk, hogy a Pestről délre kiszoruló felkelőkkel egyesülve frontvonalat építünk ki.
Ehhez fegyvereket ástunk el a község északi külterületén.
A községbe november 11-én jött be egy szovjet különítmény.
Lefoglalták fegyvereinket, és visszaállították a rendőrséget.
Az elásott fegyvereket felszedtük és a Dunába dobtuk.
A fegyverekről ennek ellenére tudomást szereztek, és november 17-én letartóztattak.
Tökölre vittek, de mivel a feljelentés pontjait cáfolni tudtam, harmadnapra szabadon engedtek.
A Nemzeti Bizottság tovább dolgozott, és engem tanácstaggá és titkárrá választottak.
Februárig tartottuk magunkat, de ekkor visszatért a régi adminisztráció, és minket lemondásra szólítottak fel.
December 10-én bementem a HM-be, és mivel nem írtam alá a tiszti nyilatkozatot, kértem leszerelésemet. Délután már megkaptam tartalékos könyvem.
Közben november 13-án megszületett Kati lányom.
Miután februárban megszűnt titkári funkcióm, barátaim bevittek a Csepel Autógyárba
segédmunkásnak.
Március 5-én a gyárban kihallgattak a nyomozók, és 7-én éjjel a lakásomról elvittek.
Az Aradi utca és Kistarcsa után december 21-én Tökölről szabadultam.
Egy hónap múlva kaptam állást egy kutatóintézetben, mit betanított munkás.
Mivel rendőrségi felügyelet alá helyeztek, csak külön rendőri engedéllyel járhattam be munkahelyemre.
Az 1958/59-es tanévtől folytathattam távközlés-technikai tanulmányaimat.
Így előbb mint szakmunkás, majd mint az elektrolabor vezetője dolgoztam.
Elvégeztem a NIM közép-, majd felsőfokú energetikus tanfolyamát, és 1979-ben állást változtatva a VIKUV fő-energetikusa lettem.
A rendszerváltozás utáni első választáson a 13-as körzetben, a KDNP jelöltjeként indultam.
A helyhatósági választáson városi képviselő lettem.
1992 óta nyugdíjas vagyok.
1998-ban őrnaggyá léptettek elő, 2010-ben pedig alezredessé.
2008 februárjáig a KDNP ráckevei szervezetének elnöke voltam.
1991-es megalakulása óta vezetője vagyok a Ráckevei Baráti Körnek.
Ezenkívül szenvedélyes horgász vagyok.
Tagja vagyok a Keresztszülők a Moldvai Csángó-magyarokért Szövetségnek.
Megkaptam az 1956-osemlékérmet, a POFOSZ Hazáért Arany Érdemkeresztet, a Tartalékos Katonák Országos Egyesületének Érdemkeresztjét és Ráckevén a Pro Urbe érmet.
Budapest, 2012. február 16.”
A fentiek alapján talán még a magát országnak képzelő üresfejű “szigetország” is megérti, hogy miért hiányoltam az arra vonatkozó információt, hogy a bejegyzés főszereplőjeként bemutatott Ráckevén élő Forgács Jánosnak, milyen Csepelhez kapcsolható érdemei vannak azon kívül, hogy Csepelen született és itt végezte el az elemi és a polgári iskoláit?
Azaz, mit tett Csepelért, amivel rászolgált a Csepel Örökség díjra!
Volt szerencsém a VITUKI-ban ismerni Jánost. Jó kolléga volt. Életjazát a kommentekből ismertem meg. Mostantól mégjobban tisztelem.
Idétlen kérdőjel csak azt bizonyította, hogy Forgács János és felmenői ezer szállal kötődtek Csepelhez. Számomra ráadásul minden Csepel-szigeten élő ember csepeli. A kirekesztésnek különben is ellene vagyok.
Tisztelet Forgács Jánosnak, mégha ez néhány idiótának nem is tetszik!
Szigetország!
A Népszigeten pedig a nép él és punktum. o
Kedves “szigetország”!
Azt hittem, hogy még a nyakadon lévő üres hólyaggal is észre lehet venni az általam felrakott életrajz alapján, az alábbiakat:
1.) Forgács Jánosnak annyi köze sincs Csepelhez, mint annak a sok tízezerre tehető embernek akik azon túl, hogy szintén Csepelen születtek és itt végezték el az elemi és a polgári iskolát, Csepelért dolgozva itt élték le az életük nagy részét, de mégsem részesülnek Csepel Örökség díj kitüntetésben, mert nem halandzsáznak összevissza mindenféle zöldséget!
2.) A Forgács Jánosnál Csepelhez jobban kötődő sok tízezer csepeli nem hadovázik egy kitüntetés megszerzése érdekében egyik helyen arról, hogy: “1956 november elején letartóztatták, de a csepeli munkástanács, név szerint Malackó József közbenjárására pár nap múlva szabadon engedték”.
Másik helyen pedig arról, hogy “az elásott fegyverekről tudomást szereztek, és november 17-én letartóztattak. Tökölre vittek, de mivel a feljelentés pontjait cáfolni tudtam, harmadnapra szabadon engedtek.”
Ilyen egymásnak ellentmondó hadovázást csak a hozzád hasonló notórius hazudozók tudnak tolerálni, és kitüntetéssel díjazni!
Forgács János kétfajta meséjének a többi részével nem foglalkozom, de azért, hogy valami fogalmad legyen arról, hogy Forgács János szabadon engedéséért való közbenjárás helyett, mivel foglalkozott 1956. november közepén a Csepeli Munkástanács, következő hozzászólásként bemásolok neked egy részletet Nagy Eleknek, a Csepeli Munkástanács elnökének az egyik visszaemlékezéséből.
“szigetország”-nak, a magát országnak képzelő hólyagnak!
Részlet Nagy Eleknek, a Csepeli Munkástanács volt elnökének „A munkástanács alakulása és működése Csepelen” című visszaemlékezéséből:
„November 1-jén vagy 2-án egy magyar légvédelmi osztály 85-ös lövegekkel – egy őrnagy vagy alezredes vezetésével – jelentkezett nálunk a munkástanácsnál.
Közölte, hogy Csepel védelmére rendelte ki őket a Honvédelmi Minisztérium, és szeretné megbeszélni a gyár és Csepel védelmét.
Hivatalosan jött, és azt mondta, hogy tizenkét 85-ös légvédelmi lövege van.
A gyár területére nem engedünk be katonát, így aztán az Imre téren, a Kossuth Lajos utcában és még több helyen lerakták és tüzelőállásba helyezték ezeket a légvédelmi lövegeket.
Azt nem tudom, hogy a kiskatonák, a lövegek gazdái mikor oldottak kereket. Talán november 4-én. De Csepelen nagyon sok fiatal dolgozott. Ezek nagyszerű katonai kiképzést kaptak és mintha sihtára jártak volna, úgy mentek tizenkét órás műszakba a lövegek mellé.
Azon tűnődtünk, hogy itt jönnek-mennek a csapatok, és ha az oroszok tüzet nyitnak, abból baj lesz. De nem nyitottak tüzet!
November 4-én reggel 9 óráig nem tudom, hány kötelék ment át Csepelen Tökölről Pest felé. Csepelen csend volt, ott csak átvonultak a szovjet csapatok, nem maradt ott egy katona sem.
A gyárhoz közel sem jöttek.
November 4-én Csepelen egyetlen puska sem durrant el, a mieink átengedték az oroszokat, ők pedig nem lőttek ránk.
Reggel 9-10 óráig tartott az oroszok átvonulása. Utána több szovjet csapat nem jött.
Akkor még nem tudtunk, nem is tudhattunk Maléterék letartóztatásáról.
November 4-én 10-11 óra tájban már az volt a vélemény, hogy ide többé orosz katona nem teszi be a lábát, ha jön, lövünk. De nem jöttek. Sziget maradt Csepel!
Budapestről hallottuk a lövöldözéseket, de nem tudom, mikor zajlott le Budapest elfoglalása.
Majd a Nagyvásártelepnél felálltak a szovjet nehéztüzérek, a Gellérthegyről 120-as aknavetőkkel, nehézvetőkkel lőtték Pestet, illetve Csepelt.
Ezután kezdte el Csepel védeni magát, és utána már orosz nem jöhetett be, mert a csepeliek lőttek rájuk. Így alakult ki körülbelül ötödikére a front.
Csepelt tehát azokkal a légelhárító lövegekkel védték a csepeli munkások, amelyeket a magyar honvédség hagyott ott.
Egyszer lőttek repülőgépre is, mégpedig olyan sikeresen, hogy a gép darabokra esett.
Pont kint álltam az úton, és mintha gólt rúgott volna egy nemzetközi meccsen a magyar válogatott, olyan taps volt Csepelen. Nem kell szépíteni, ez így volt.
Én még olyan háborút nem láttam, lőttek, lőttek, aknák jöttek, és a népek meg sorban álltak kenyérért, a lövedékek elől meg beálltak az eresz alá. Szóval ezt normális ésszel már felfogni sem lehetett. Nem félt ott senki.
Az Imre tértől a Szabadkikötő felé legközelebb eső házakat szétlőtték. Aki életben maradt, jött, gyerekkocsin tolta a kis motyóját, fogta a gyereket. Mit tudtam csinálni? Beköltöztettem a csepeli kibombázottakat a gyár légvédelmi bunkereibe.
November 5-én az oroszok felgyújtották a Szabadkikötőben az olajtárolót. Ez egy betonmedence. Égig ért a füst, sétálni lehetett volna rajta.
Így ment ez éjjel-nappal. Nem voltak üzletbetörések, fosztogatások.
Frontállapot volt, a lakosság legteljesebb mérvű hozzájárulásával.
Ez így történt, ennek szemtanúja voltam.
Megbeszéltem a munkástanács tagjaival, hogy innen jó lesz minél hamarabb eltűnni, mert ha bejönnek az oroszok, nem lehet Csepelt megvédeni.
– Te mint volt katonatiszt a katonai akcióban egyáltalán nem vettél részt?
– Nem, egyetlenegyszer nem volt fegyver a kezemben.
– Hogyan esett el Csepel, és ti a munkástanácsban mit csináltatok?
– Akkor nem volt munkástanács, akkor front volt! A gyárat őriztük, hogy idegen ne menjen be, ne lopjanak.
A kórházba bejártam, láttam összeégett orosz katonákat, bőr se volt rajtuk, szólni sem tudtam hozzájuk.
Láttam sebesült magyarokat. Egy generátort működtettünk, hogy a kórháznak, illetve a rendelőnek legyen árama.
Ennyi volt Csepelen a tevékenység, és rettenetesen el voltunk keseredve.
– Mennyire becsülöd a halottak és sebesültek számát Csepelen?
– Szerintem meghaladta a néhány százat. Huszonhét orosz feküdt ott, és egy se gyógyult meg, de nem az orvosi kezelés hiánya miatt, hanem mert összeégtek a harckocsiban.
Nem tudom, hány harckocsit lőttek ki. Amikor a mieink nem tudtak lőni, mert az egyik ágyú megsérült, amíg áthozták a másik ágyút, azt csinálták, hogy lajtkocsiból olajjal fellocsolták az utat, arra ráment a harckocsi, pörgött, aztán bumm-bumm, már égett is.
Voltam itt is, ott is, járkáltam, beszélgettünk, munkásokhoz mentem.
Értelmetlennek tartottam, tragikusnak tartottam az egészet, teljesen el voltam keseredve, és a magam életéért is aggódtam, mert tudtam, ha bejönnek az oroszok, itt olyan felelősségre vonás lesz, hogy nincs annyi villanyoszlop…
– Ezeket a lövegeket kezelő, civilbe öltözött katonákat vagy valódi civileket végül is felelősségre vonták-e, volt-e nekik perük?
– Nem. Akik a lövegeket kezelték, azok közül kb. tíz-tizenkét főt ismertem, és mind disszidáltak. Ez nem a Szabó bácsi csoportja volt, nem Corvin köz volt, sokkal nagyobb kárt okozott az oroszoknak is, a kormánynak is.
– Anyagi kárt?
– Anyagit is, de főleg erkölcsit. Csepel november 11-ig tartotta magát. November 11-ig nem tudtak bejönni az oroszok.
Hozzáteszem, hogy annyira talán nem is próbálkoztak. Mert ha az orosz hadvezetőség úgy gondolkodik, akkor összevonja az erőit és lerohanja Csepelt.
– Csepel eleste, november 11.
– November 9-10-én rendkívül intenzív támadás indult Csepel ellen. Megjelentek újra a repülőgépek, hullámokban mélyrepüléssel géppuskázták végig a Kossuth utcát. Nagyon sok mélytámadás volt, és akkor már lehetett látni, hogy az orosz hadvezetőség elszánta magát Csepel felszámolására.
Nagy össztüzek voltak.
Beszéltem azokkal a munkástanácstagokkal, akikkel találkoztam – mert szervezetileg nem jöttünk össze -, hogy elmegyek, itt hagyom Csepelt, mert ha az oroszok bejönnek, hiába van nekem passzív szerepem ebben az egész háborúsdiban, engem is fel fognak kötni vagy fejbe lőnek.
Azt hiszem, ez jogos feltételezés volt.
Nem gondoltam akkor, hogy Csepel mint a munkásság fellegvára a munkás-paraszt forradalmi kormány és a Szovjetunió részéről egy olyan ügy, hogy akármi történt is, agyon kell hallgatni.
Most már tudom. Ez is válasz egyben arra, hogy volt-e per a harcosok ügyében. Nem volt.
Akkor elhatároztam, hogy átjövök a fronton. Sok választásom nem volt, ezért úgy döntöttem, hogy a bolgárkertészetek, a Szabadkikötő felé jövök.
11-én hajnalban kis tűzszünet volt.
A város kihalt volt, a romok látványa miatt végigsírtam az Üllői útig terjedő részt. Tényleg emberi belek is voltak ott a romok között. Istenem, elvesztettük ezt az egészet!
November 15-én reggel kimentem Csepelre.
Az Imre tér tele volt orosz harckocsikkal. A gyár közelében is voltak harckocsik, az egyes kapunál kettő-kettő állt, a hármas kapunál is, a Posztógyár felőli utcában is álltak.”
(Nagy Eleket, a Csepeli munkástanács elnökét 1957. január 7-én letartóztatták, 12 év börtönre ítélték.)
Kérdés:
El tudja valaki képzelni, hogy a fent ismertetett helyzetben a Csepeli Munkástanács a bejegyzésben bemutatott mesemondó Forgács János ráckevei nemzetőr szabadon bocsátásával foglalkozott, továbbá azt, hogy a fentiek után az oroszok és a magyar karhatalmi alakulatok, valamint a rendőrség hallgatott a Nagy Elek által vezetett Csepeli Munkástanácsra és azért engedték szabadon Ráckevén Forgács Jánost?
Tehát ne kábítsátok a népet Forgács János meséivel, vér-narancsos bértollnokok!
Kedves “?!” !
Arra kérlek, ha foglalkozol még a Forgács-életrajz “mesés” vonatkozásaival, akkor jelezz vissza ezen a fórumon, mert Forgács lakhelyén, Ráckevén, a helyi lapban most decemberben megjelent Forgácsnak egy írása, egy magyarázkodás valamilyen régi nyilatkozatával kapcsolatban, ahol a ráckevei embereket ellenforradalmároknak nevezi. Nagy a felháborodás Ráckevén, és úgy hírlik, hogy vissza akarja vonatni a helyi polgármester Forgács állami és ráckevei kitüntetését. Kíváncsi lennék, mit tudsz még Forgácsról. Lehet-e ebből egy “Biszku-ügy”?