Csepel.info

Magyar Hírlap

Paragi erőssége a dobótechnikája volt (Fotó: MH)

Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.

Nem könnyű elérni Paragi Ferencet, a tudakozó és az atlétikai szövetség sem tudta megadni a telefonszámát. Pedig a magyar atlétika utolsó világcsúcstartója nem a világ végén, hanem a közeli Pesterzsébeten él. Sőt a sportágtól sem szakadt el, létrehozta a Paragi Ferenc Gerelyhajító Alapítványt, amely fiatal tehetségeket támogat.

– Emlékszik még 1980. április huszonharmadikára?
– Hát persze. Nem mindennap dob az ember világcsúcsot. Tatán edzőtáboroztam a válogatottal. Hűvös, borús idő volt, ezért megbeszéltem edzőmmel, Tamás Lászlóval, hogy ha délután esik az eső, akkor nem indulok a szövetség délutáni dobóversenyén.

– Aztán délután a Népsport szerkesztőségében felhívott Mintszenty János, a szövetség szakfelügyelője, hogy Paragi világcsúcsot dobott. Emlékszem, a napos szerkesztő először azt hitte, csak viccelek.
– Pedig a 96,72 méteres rekord nem volt váratlan. Az év elején Új-Zélandon edzőtáboroztunk, s ott a felkészülési időszakban dobtam kilencvenkét métert. A verseny előtti héten pedig edzésen tucatszor hajítottam a gerelyt nyolcvanöt fölé. A tatai versenyen elsőre javítottam meg Németh Miklós a montreali olimpián, szintén az első sorozatban elért 94,58 méteres világcsúcsát. A harmadik dobásom még nagyobb volt, de a szektoron kívül esett le a gerely. Mondták, hogy lemérik, de nem kértem.

– Külföldön és itthon is kissé tamáskodva fogadták az új rekordot, amely egy edzőtáborban rendezett viadalon született.
– Pedig előre bejelentett verseny volt, sőt nemzetközi, mert francia dobók is indultak. Ugyan nem törődtem a rosszindulatú megjegyzésekkel, de aztán minden tamáskodónak befogtam a száját, amikor néhány hét múlva a walesi válogatott viadalon 96,20-szal győztem.

– Mindezek után óriási csalódás volt, hogy a moszkvai olimpia döntőjében nyolcvan méteren aluli eredménnyel csak tizedik lett.
– A mai napig nem tudom túltenni magam ezen. Pályafutásom legnagyobb csalódása volt. Az olimpia előtt begyulladt a térdem, amire a Sportkórházban kezelést kaptam. Mindezek után is még reménykedtem, mert a selejtezőben nyolcvannyolc métert dobtam, amivel éremesélyes maradtam. Aztán a döntőben két dobásnál is erős fájdalmat éreztem a térdemben. Ez lelkileg még most is fáj.

– Hallottam akkor olyan véleményt, hogy az olimpiára elfogyott a koksz ereje.
– Én is hallottam ilyen hülyeséget. Hetvenhattól ugyanis bevezették a doppingellenőrzéseket. A montrea­li olimpián én voltam az első magyar sportoló, aki doppingvizsgálaton esett át. Nyolcvanban is sokszor ellenőriztek, s akkor még nem voltak csodaszerek, ha kokszoltam volna, akkor lebukom. És a versenyzés befejezése után összementem volna, mint egy léggömb. De hála istenek a hatvanhoz közel is jó erőben vagyok.

– Edzőként hogyan látja, miért volt a csúcson a hetvenes években a magyar gerelyhajítás?
– Volt olyan év, hogy a magyar ranglistán az első tízbe csak nyolcvan feletti eredménnyel lehetett bekerülni. Az eredményesség oka a mennyiség és a minőség volt. Akkor volt ötven felnőtt gerelyhajítónk, most öt van. A kiváló edzői gárdának köszönhettük, hogy uraltuk a nemzetközi élmezőnyt. Koltai Jenő, Kulcsár Gergely, Tamás László, Várszegi József, Lázár István, mindegyikük kiváló szakember volt.

– Miért nem lett abból a kiváló gerelyes gárdából senki sem nemzetközi szintű edző?
– Az atlétaedzőket soha sem fizették hazánkban jól, de ami most van, az már nem is elszomorító, hanem nevetséges. Egy másodállású edző húszezer forintot kap, egy főállású nyolcvan-százezret. Edzői fizetésből nem lehet eltartani egy családot. Ezért kényszerűségből még a fanatikusok is elhagyják az atlétikát. Ez a csodálatos alapsportág haldoklik. Negyven éve Budapesten legalább ötven szakosztály volt, most a tizede van. Hiába tehetséges valaki, ha befejezi a tanulmányait, vagy éhen hal, vagy abbahagyja, és elmegy dolgozni.

– Talán javul a helyzet, mert az állam kiemelten támogatja majd az atlétikát is.
– Ez nagyon jó hír, azonban csak akkor hoz javulást, ha a több pénzt hatékonyan költik el. Milyen sokat vártunk kétezer elején a sok millió forintba kerülő Nemzeti atlétikai programtól is, aztán nem több, hanem kevesebb lett az igazolt atléta. Nem a jól fizetett vezetők, hanem az atléták számát kellene a pluszpénzből növelni.

– Pályafutása alatt hűséges maradt a Csepelhez. Milyenek voltak a hetvenes években a körülmények Csepelen?
– Akkor az ország harmadik-negyedik legerősebb atlétikai szakosztálya működött Csepelen. A személyi feltételek igen jól voltak. A körülményekről már ezt nem mondhatom el, mert a dobópálya mellett szeméttelep volt. És egy gumiszőnyeg nekifutóról jutottam el a nemzetközi élvonalba.

– Lehangoló a jelenlegi helyzet, nincs magyar gerelyhajító az első százban a világranglistán.
– Ezért hoztam létre a gerelyhajító-alapítványt, amelynek a célja, hogy segítsük, menedzseljük a fiatal tehetségeket. Egy sportcipő tizenötezerbe, egy gerely nyolcvanezerbe kerül, ezért anyagi okok miatt sok tehetségből nem lehet gerelyhajító. A gond az, hogy nagyon kevesen támogatják anyagilag az alapítványt. Németh Miklóstól kaptunk gerelyeket, amelyeket tehetséges gyereknek adunk, hogy tudjanak mivel edzeni, tanulni.

– Nem bánta meg, hogy testnevelő tanár lett?
– Nem, mert szeretek fiatalokkal foglalkozni. Az elején még élveztem is, de aztán egyre nehezebb lett. A számítógép előtt ülő gyerekek annyira ellustultak, hogy egyre nehezebb rávenni őket a sportolásra. Nagyon veszélyes jelenség, hogy sok fiatal megveti a mozgást, és sajnos a szülők is rossz példát mutatnak.

– Két gyermeke közül valamelyik követte az apja példáját?
– Eszter és Zsuzsanna is szereti a sportot, a mozgást, azonban élsportoló nem lett belőlük. Talán nem is bánom.

– Ötvenkilenc évesen milyen céljai vannak?
– Lehetőségem szerint mindent megteszek azért, hogy a magyar gerelyhajítók ismét visszakerüljenek a világ élvonalába. Jó lenne megélni, hogy legalább a világcsúcs közelébe repülne a magyar gerely. És szeretnék sokat játszani majd az unokáimmal. Egy már van, s nagyon aranyos. S mivel vadászom, szeretnék lőni egy nagyon vén, nagy agyarú vadkant.

---

Pályakép

Paragi Ferenc
Született: 1953. augusztus 23., Csepel. Egyesülete: Csepel 1967–1988. Edzője: Tamás László. Legjobb eredményei gerelyhajításban: 96,72 méter, világcsúcs, 1980. április 23., Tata (régi: 94,58, Németh Miklós, 1976). Olimpián: 19876-ban selejtezőben 77,48, 1980-ban selejtezőben 88,76, a döntőben: 79,52-vel tizedik. Az 1978-as Eb-n a selejtezőben 86,04, a döntőben 79,08-cal kilencedik.

This entry was posted on 2012. november 12. hétfő at 14:41 and is filed under Csepel, Sport. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.