Csepel.info

A gyerekek másként fogják fel a halált, és másként is gyászolnak, mint a felnőttek. Az [origo]-nak nyilatkozó pszichológusok szerint a társadalmunk akkora tabut csinált a halálból, hogy sokan megrémülnek, ha a gyerekek kérdezősködnek róla, és mindenáron megpróbálják megkímélni őket a témától. Pedig a gyerek tudja, hogy a hörcsöge elpusztult, hiába kap helyette azonnal egy másik ugyanolyat. Inkább nézzen végig egy temetést, de ne maradjon magára a gyászban.

A hétéves Marcit – akinek tavaly halt meg a dédnagynagymamája – látszólag még nem érinti mélyen a halál gondolata. Amikor egyszer az anyja száján kiszaladt a szófordulat, hogy “majd’ meghaltam ijedtemben”, rögtön közbeszólt: “Te nem, anya, de a dédi, na ő viszont tényleg meghalt!” – mesélte az [origo]-nak az anyja. De azért néha kiderül, hogy megijeszti a halál gondolata a kisfiút: egyszer rajzfilmet néztek, és az egyik szereplőből füstölve elszállt a lelke. Ez felnőttszemmel teljesen ártalmatlan rész volt, de a kisfiú felpattant, és kiment a szobából, közölve, hogy ezt a részt nem szereti, mert fél tőle.

A három és fél éves Marcell nem értette meg elsőre, hogy mi az, amikor a halállal szembesült. Mire egyik nap hazaért az óvodából, elpusztult a kutyája, és el is temették a kertben. Megmutatták neki a sírt, és elmagyarázták, hogy Tappancs elaludt örökre, és ez a nyughelye. Meglátogathatja, ha szeretné, de megsimogatni, játszani már nem tud vele, mert nem fog felkelni többet. Úgy tűnt, hogy meg is értette, majd pár óra múlva kiment a hanthoz, és elkezdte kiásni, hiszen “már aludt eleget, most már aztán keljen fel”.

Van viszont olyan család is, ahol a gyerekek nemcsak egy sírral szembesültek, hanem rémisztően közelről látták a halált. A négygyerekes Andrea hat évvel ezelőtt, egy külföldi utazáson vesztette el a férjét. Egy vízeséshez kirándult éppen a család, amikor robbantottak, és a férfi mellkasába szilánk fúródott, majd belehalt a sérülésbe. Mind a négy gyerek a szemtanúja volt, a legnagyobb lány maga is súlyosan megsérült. Mindannyian máshogyan reagáltak a történtekre.

A legkisebb tizenhat hónapos volt akkor. “Ma is sajnálja, hogy nem emlékszik az apjára, szokott kérdezgetni, hogy milyen volt az ölelése, vagy milyen volt az illata” – mondta az [origo]-nak Andrea, aki mindig sokat mesél az apjukról a gyerekeknek. Régi családi videókat is szoktak együtt nézni, otthon is körülveszik magukat az elhunyt fényképeivel és a róla mesélő tárgyakkal. “Jelen van az életünkben, és nem is akarom, hogy kitörlődjön belőle” – fogalmazott. A második legkisebb gyerek hatévesen élte át a tragédiát. “Ő nagyon apás volt, és nagyon meg is viselte. Sokat sírt, rajzolt, igazán meggyászolta az apját.” Andrea szerint a kicsin a hittan és a hittantanárnője segített sokat, mert segített hinni benne, hogy az apja lelke tovább él.

A harmadik gyerek 13 éves kamaszlány volt, és a legidősebb testvérével együtt nagyon felnéztek az apjukra. A lány azóta is jórészt magába fordulva próbálja feldolgozni a történteket. Nehezen nyílik meg, visszautasította a pszichológiai tanácsadást is. “Elvesztette az önbizalmát, ha ezután teljes családokat látott. Ha kudarc éri, annak tudja be, hogy vele ez történt” – magyarázta az anyja. A negyedik – az apja halálakor 15 éves – lány pedig Andrea szerint “nagyon határozott kislány”, aki azonnal megpróbálta átvenni az apja által addig betöltött szerepet a családban.

Ne legyen tabu a halál

Müller-Rónai Zsófia iskolapszichológusként dolgozik, és többször kellett már olyan iskolással foglalkoznia, akinek hirtelen meghalt valamelyik szülője. Szerinte a felnőttek gyászához képest a gyerekeké azért más, mert hullámzóbban tör fel. Egy kilenc-tíz éves gyerek már megérti, hogy a halál mit jelent, igaz, nehezebben beszél a fájdalmáról, mint egy felnőtt. Ugyanakkor a gyerekek nagyon a mában élnek. “Az egyik pillanatban magukba zuhannak, a másikban már a pillanatnak örülnek” – magyarázta, hozzátéve, hogy nem ritkán bűntudat támad bennük emiatt. “A felnőttvilág azt várja, hogy amíg gyászolsz, állandóan legyél szomorú. Mindig el kell mondani a gyerekeknek: attól, hogy néha jókedved is van, még mindenki tudja, hogy szeretted a halottadat.”

Az iskolapszichológus szerint alapvetően a szülő vezeti a gyereket a gyászfolyamatban. A gyászt és a halált sem szabad tabusítani, ezért az iskoláskorú gyerekeket már el lehet vinni a haldokló nagymamához a kórházba, és el lehet vinni temetésre is. “A rítusok fontosak, formát adnak a dolgoknak, és a gyerekeknek is el kell búcsúzniuk. A világtól úgysem lehet megvédeni őket, inkább abban kell segíteni, hogy felkészülten fogadják, ami történik velük” – tette hozzá.

“A halál a nyugati társadalmakban annyira tabuvá vált, hogy említeni sem szeretjük a témát, a gyászt pedig el akarjuk kendőzni, és lerövidíteni, vagy eltagadni, bármit, csak átélni nem akarjuk” – ez a legnagyobb gond Mészáros Viktória gyermekpszichológus szerint is, aki a Gyermekkel Gyászban Egyedül Alapítvány segítőjeként is dolgozik. Az alapítvány olyan családoknak akar segíteni, ahol az egyik szülő váratlanul és korán elveszíti a másikat, és gyermekével együtt magára marad.

Mészáros Viktória szerint elég ritka az olyan szülő, aki a gyerekek halálra vonatkozó kérdéseit nem hárítja el például azzal, hogy “jaj, ne beszélj butaságokat”, és nem “hamis kímélettől” vezérelve, csak szőrmentén hajlandó róla beszélni a gyerekkel. A tapasztalatai szerint a szülők tabuként kezelik az ilyen kérdéseket, de azzal, hogy elzárkóznak el a témától, egyrészt rontják a szülő és gyerek között kialakult bizalmi légkört, másrészt – ha haláleset történt a családban – magára hagyják a gyászával a gyerekeket. Nem mindegy persze, hogy milyen viszony fűzte a halotthoz a gyereket, de a pszichológus szerint a gyerekek is éppolyan mélyen képesek átélni a veszteséget, mint a felnőttek. Ráadásul – tette hozzá – nagyon fontos tapasztalat a gyerekek számára, hogy a veszteségek túlélhetők, ezért fontos a család biztonságában megélniük azokat.

A megkérdezett pszichológusok egyetértettek abban is, hogy azokkal a gyerekekkel is őszintén kell beszélni a halálról, akiknek nem volt még ilyen közvetlen élményük, csak kérdéseket tesznek fel róla. Az [origo]-nak nyilatkozó szülők más-más módszert választanak, amikor a kicsiknek a halál lényegét próbálják elmagyarázni. Az, hogy a halott örökre elaludt, csak az egyik lehetőség. Egy másik családban a vallásos magyarázat mellett döntöttek, bár nem mélyen hívők. “Ha meghalunk, csak a testünk hal meg, a lelkünk nem. Felmegyünk a mennyországba, és ott örökké élni fogunk együtt” – mondták az ötéves fiuknak, aki ebbe belenyugodott, de megkérdezte, hogy pontosan hová kerülnek a halottak. “A felhőknél is magasabbra, angyalkák közé” – hangzott a válasz.

A most hároméves Móric az apja szerint teljes természetességgel vette tudomásul a halált, miután az apja – aki nem hisz benne, hogy ki kell zárni a halált a gyerekek életéből – kétéves kora óta rendszeresen kiviszi a nagyanyja sírjához. “Annyit mondtam neki, hogy Teri mama itt van eltemetve. Néha felmászik a sírra, ugrál róla, megjegyzi, hogy milyen sok a kereszt, és ennyi.”

“A gyerekek mindig annyit kérdeznek, amennyire a választ is tudni akarják” – Müller-Rónai Zsófia iskolapszichológusnak ez a tapasztalata. Azt tanácsolja, hogy ha felmerül kérdés a halállal kapcsolatban, akkor erről beszélni kell, a korosztálynak megfelelően. Vagyis nem kell megrémíteni a gyereket, de őszintének kell lenni vele. Mészáros Viktória szerint tudni kell, hogy a gyerek észreveszi a hazugságot: az elpusztult hörcsög helyett másnapra vásárolt ugyanolyanról például tudja, hogy az nem ugyanaz. A gyerek a megváltozott környezetből úgyis megérzi, hogy valami nagyon rossz dolog történt – tette hozzá.

Életkortól függően a gyerekek haláltudata más és más – magyarázta Mészáros Viktória. Az óvodások például – akik még minden létezőnek lelket tulajdonítanak – a számukra ismeretlen halált olyan dolgokhoz kötik, amit ismernek, például elmenéshez vagy elalváshoz, a véglegességét pedig még nehezen fogják fel, akarattal visszafordíthatónak gondolják. A kisiskolások is máshogyan élik át érzelmileg a gyászt, mint a felnőttek, de a veszteségek elszomorítják őket. Ebben a korban a halált megszemélyesítik, akarattal rendelkező élőlénynek gondolják, tele van a fantáziájuk félelmetes alakokkal. Tízéves korban már a testi élet teljes és végleges megszűnését kezdi a számukra jelenteni a halál, a serdülők pedig már amúgy is folyamatosan kutatják az élet értelmének és végességének kérdéseit – mondta.

A szülőnek szerinte nem kell feltétlenül temetőbe vinnie a gyerekeket, ha a halálról akar vele beszélgetni, hiszen “ha nincs még az életükben ilyen trauma”, akkor a temető annyira nem is érdekli őket, legfeljebb némi idegenkedést vált ki belőlük. “Egy kedves halottunkról akkor is lehet beszélni vele, ha nem megyünk el a temetőbe” – mondta.

Mészáros Viktória szerint viszont nagyon fontos, hogy a szülő észrevegye a gyerekek fájdalmát, akik ezt még nem tudják olyan könnyen kibeszélni, inkább aktivitásban – viselkedésben vagy rajzban – élik ki. A gyerek viselkedésében beálló változásokat érdemes figyelni, főként ha azok tartóssá válnak. Ha például egy amúgy csendes gyerek megvadul és agresszívvá válik, vagy ha egy élénk gyerek visszahúzó lesz Az is figyelmeztető jel, ha a kisebbek hirtelen elkezdenek félni az elalvástól, az egyedül maradástól, az öregektől vagy a betegségektől. A regresszió is bajt jelez, ha például egy már szobatiszta kisgyerek újra elkezd bepisilni. A változásokat türelmesen kell fogadni, és lehetőséget kell adni, hogy beszéljen vagy kérdezzen arról, ami bántja – mondta.

Forrás: Origo