Csepel.info

Egy huszonhét esztendős, kétszeres világ- és hatszoros Európa-bajnok pályafutása teljesedett be vasárnap délután a North Greeewich arénában, az ő szavaival ,,a mai napon sikerült elérnem azt, amiért egész életemben, gyerekkorom óta dolgoztam. Pont akkor jött ki minden a legjobban, amikor a legfontosabb volt, de ennek így kellett történnie.”

Túllépett a bakin

E már-már filozofikus mélység nemcsak a siker pillanataiban jellemzi az újdonsült bajnokot, a keserűséget – a sportág eszement szabályai miatt lemaradt Pekingről – éppúgy bölcs belenyugvással viselte, mint a bizonytalanságot. Amikor ugyanis átmenetileg a londoni kvótája is kétségessé vált, egy gondolatfoszlány erejéig sem volt hajlandó ezen borongani, mint ahogyan az itteni, selejtezőbeli bakiján is túllépett.

Egy tavalyi hosszabb beszélgetésünk alkalmával pontos lélektani és mentális hátterét vázolta fel e megingathatatlanságnak, a tornászok réméről, a rontásról például így beszélt: ,,Olyan nincs, hogy a gyakorlatom előtt és alatt nem koncentrálok. Olyan sincs, hogy felkészületlenül indulok a versenyre. Akkor inkább ki sem megyek. Viszont ember vagyok, ronthatok. Ez még nem tragédia. A tragédia az, ha súlyos baj éri egy közeli hozzátartozómat, vagy hogy milliók éheznek a Földön.”

Könnyebb túlélni

Ebből az alapállásból könnyebb túlélni a pontozói részrehajlást, a méltánytalanságot, esetleg a hozzá nem értést is. Krisztián ezt érdeklődésemre úgy fogalmazta meg, tudja, mire képes, a bírók is tudják, ezért általában reális pontszámokat kap, de ha mégsem, azt is le kell nyelni, gyerekként már megtanulta.

Hisz ezért választotta a tornát, pontosabban valószínűleg a torna ezért választotta ki őt. Mert ne tévedjünk, ilyen véletlenek nincsenek.

Másféle véletlenek persze akadnak. Krisztiánnal például egy hajdani Világkupa-versenyen előfordult, hogy már kihirdették, ő nyert, el is küldte az erről szóló sms-eseket, amikor szóltak neki, ne haragudjon, rosszul számoltak. Visszaálltak a dobogóra, elcserélték az érmeket, az arany helyett megkapta az ezüstöt, és eljátszották a magyar helyett a másik himnuszt. Ez roppant kellemetlen emléke, de nem törte meg. Ahogyan a 2009-es, nem mellékesen ugyancsak londoni világbajnokság sem, amikor hibátlanul teljesített, mégis a kínai riválisát hozták ki elsőnek, miközben utólag több bíró is bevallotta neki: ő volt a legjobb.

Mint második londoni világversenyén, az olimpián is. Csakhogy ekkor már valóban az ő neve állt a villanyújság első sorában. Mert bár fő vetélytársa, a hazaiak által favoritnak tartott Louis Smith is ezredre ugyanazt a pontszámot érte el, mint ő, a művészien magas szintű kivitelezés elismeréseként az angol versenyző otthonában a magyar diadalmaskodott.

Egy futballmeccs kétszer negyvenöt perce helyett az izgalmak itt kétszer negyvenöt másodpercben tetőztek. Az elsőben Berki lépett pódiumra; hogy ilyen infarktusos szituációban miképpen képes koncentrálni, arról korábban így vallott nekem: ,,Mindent vagy semmit a tét, de az a legjobb, ha ebbe bele se gondolok, ha odalépek a szerhez, üres a fejem, csak a gyakorlatra összpontosítok.”

A második „félidőben” pedig Smithre figyelt, aki utolsó szereplőként egyedüli ellenfele maradt addigra. Nem is az ő gyakorlatát, hanem Krisztiánt néztem, és meghökkentem rajta, amint egy elem közben önkéntelenül is azon mód megtapsolta az ellenfelet. Pedig gyarló földi halandók ilyenkor azért szorítanának, hogy a másik hibázzon, lehetőleg minél látványosabban, vetettem fel neki, mire ő azt felelte: „Ez nem lenne sem sport-, sem célszerű. Sokkal értékesebb így az én győzelmem is, mintha azért nyertem volna, mert mindenki ront.”

Kétségtelenül. A szó szoros értelmében is aranyat ér. Méghozzá olimpiait.

Forrás: Mno.hu