Népszabadság, Szalay Tamás Lajos
Valamivel több mint fél évvel ezelőtt belső viták feszítették a Lehet Más a Politika pártját, vezetőségét és frakcióját. Schiffer András akkori frakcióvezető lemondása és az azt követő “kibeszélő-show” hűtötte le a hangulatot, és – bár bizonyos fajta nyugalom és kiegyensúlyozottság érezhető az ökopártiakon – számos kérdés továbbra is nyitott és rendezetlen.
Schiffer Andrással a fél évvel ezelőtti döntéséről, annak hátteréről, az LMP bajairól és lehetőségeiről beszélgettem egy kávé mellett. Mert érdekel, hogy akkor most:
Ezt így hogy?
– Azt beszélik az LMP pártfolyosóin, hogy a januári lemondását követően láthatóan jobban érzi magát, sokkal kiegyensúlyozottabb lett, amióta nem frakcióvezető. Kellő távolságban vagyunk a döntéstől ahhoz, hogy megállapítsuk: megérte-e.
– Azt, hogy egy ilyen döntésnek volt-e értelme, egy hosszabb időtáv képes csak igazolni. Ma úgy érzem, hogy helyes volt. Természetesen nem az volt a cél, hogy jobban érezzem magamat. Most sem gondolok mást a kiváltó okokról, mint akkor. Sok marhaság jelent meg azokban a napokban a sajtóban arról, hogy milyen kibékíthetetlen ellentétek vannak bizonyosok vezetői körökben a szélesebb ellenzéki együttműködés és az önállóság megőrzése mellett érvelők között. Pedig egészen pontosan arról volt szó, hogy 2011 elején vajon világossá és egyértelművé kell-e tenni: nincs intézményesített ellenzéki együttműködés vagy pedig ezt még korai kimondani. Kimondjuk, vagy lebegtetjük. Ez volt a kérdés, és azért volt különösen fajsúlyos, mert mindkettőből más és más út következik. Nyilván a sajtó számára ez elsősorban azt jelentette, hogy milyen lesz a viszonyunk az MSZP-vel, holott ennél sokkal többről van szó. Arról, hogy az LMP beáll-e azok közé, akik mindössze azon versenyeznek, hogy ki tud hangosabbat és karcosabbat mondani Orbán Viktorra, vagy tudunk és akarunk-e demokratikus alternatívát nyújtani a Jobbik uszításával szemben az elkeseredett millióknak és kritika alá vesszük-e a magyar újkapitalizmus elmúlt húsz évét is. Én akkor sem akartam – és most sem akarom – túldramatizálni a véleménykülönbséget, de valóban jelentékeny volt a két út képviselői között. Lényeges stratégiai kérdésről volt szó és ha a frakcióvezető mögött ebben nincs érdemi támogatottság, akkor illendő visszalépnie. Ráadásul akkoriban az ellenzéki sajtó egy részénél én kerültem kereszttűzbe, rajtam keresztül akarták levadászni a pártot és tartottam attól, ha a januári kongresszus olyan döntést hoz, amilyet hozott, ez a légkör csak élesedni fog.
– Vagyis, hogy az LMP – a határozat visszavonásáig – önállóan méretteti meg magát minden választáson és nem lép szövetségre más pártokkal. De, ha ezt az álláspontot képviselte Ön is korábban és ezek szerint ennek az útnak többségi támogatottsága volt párton belül is, akkor még mindig adódik a kérdés: mi értelme volt a lemondásnak?
– Sokkal jobb volt, hogy a döntést nem nekem kellett a nyilvánosság előtt ismertetnem. Így nem lehetett eljátszani, hogy itt van a gonosz, aki egyszemélyben gátja minden ellenzéki összefogásnak, mert immár világossá lett: közösségi döntésről van szó. Ennyi. Persze, nyilván volt a döntés mögött egy rakat személyes elem is. Nem csinálok titkot belőle, hogy – miután permanens kampányban voltunk – egyszerű, személyes összezördülések terhelték akkoriban a LMP-t. Egyszerűen nem volt egy olyan nyugalmi időszak, amikor tisztázni lehetett volna, hogy ki mit és hogyan akar. Ezek az ellentétek pedig kulminálódtak a külső nyomás miatt. Azt gondolom, a lemondásom ezek kisülését is elősegítette.
– Egyfajta tehertételként beszélt az imént saját magáról, de kérdés, hogy ez a hátrébb húzódással megszűnt-e, vagy továbbra is fennáll? Vagyis, Schiffer András csak az első sorban árt(hat) az LMP-nek, vagy a második vonalban is?
– Ez túl van bonyolítva, ráadásul a tehertétel kifejezést nem is használtam. Azt gondoltam és gondolom most is a pártokról -, hogy egy pártot az erősít, ha nem kifejezetten egy személyre épül. Nekünk mindig is ezzel ellentétes törekvéseink voltak, és – be kell látni -, olykor már a működésképtelenség határáig bázisdemokratikusak próbáltunk lenni. Az utóbbi hónapokban kénytelen voltam ezzel kapcsolatban erősen felülbírálni a korábbi álláspontomat: egész egyszerűen egészségtelen volt az, amit műveltünk. Betegesen féltünk attól, hogy valamilyen irányítás alá kerül az LMP. Eközben paradox módon kialakult egy olyan helyzet, hogy gyakorlatilag én álltam kint egyedül és nem volt mögöttem öt-hat ember. Előbb-utóbb megbosszulja magát, ha egy pártra túlságosan egyetlen ember arca ég rá. A konkrét januári vitától, a nézetkülönbségektől és a saját kiégésemtől függetlenül kockázatos dolog volt ez az irány. Persze felteheti a kérdést, hogy miért épp januárban mondtam le és miért nem előbb vagy később…
– Nem kérdezem, mert van erre válaszom.
– Na, tessék!
– Ön, egy okos politikai stratéga. Feltételezem: pontosan megérezte, hogy ha akkor, időben lép hátra és adja át a stafétát, még lesz lehetősége visszajönni. Nemsokára tisztújítás lesz, az LMP támogatottsága az utóbbi hónapokban nem ugrott meg radikálisan, vagyis akár azt is mondhatja: látjátok, nem megy jobban nélkülem!
– Annyiban igaza van, hogy stratégiai döntés volt. A pontos indokokat az előbb elmondtam. De egy percig nem gondoltam azt, hogy: ‘na, tessék, akkor próbáljátok meg nélkülem, majd meglátjátok, hogy nem fog menni!’. Nem a frakció jobb vagy rosszabb működése volt a kérdés. Nem tudtam felelősen vezetni egy tizenöt fős csapatot, ha egy számomra lényegesnek tartott dilemmában nem volt teljes az egyetértés. Az elmúlt hat hónap abban mindenképpen sikeres volt, hogy kikerültünk abból a negatív spirálból, amelybe a személyem miatt is belekerültünk. Hogy folyamatosan defenzívában voltunk, hogy rólam szóltak a hírek és nem arról, hogy mit akar a párt és merre megy az ország. De mondom, azt hogy ez a stratégiai döntés helyes volt-e, valószínűleg csak 2014-ben fogom tudni teljes bizonyossággal megmondani.
– Akkor ne kössek arra fogadásokat, hogy Schiffer András nemsokára újra frakcióvezető lesz, vagy kíván lenni az LMP-ben?
– Arra köt fogadásokat, amire akar, de nem fogok tudni az ügyben tanácsot adni. Egyfelől azért, mert erről a frakció dönt, ha arra sor kerül. Másrészt pedig az sem egy lényegtelen szempont, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy újra szeretném csinálni. Ez bennem finoman szólva egyáltalán nem tisztázott. Sem stratégiai, sem személyes szinten. Sok tekintetben megszabadulás volt a frakcióvezetés leadása. A pártszervezés kezdete óta praktikusan egyetlen napot sem voltam szabadságon, folyamatosan dolgoztam, szerveztem, irányítottam. Azon vettem észre magamat, hogy kezdek belebutulni az egészbe. Egy erőltetett menet után intellektuális értelemben is szükség van a feltöltődésre.
– A ciklus felénél vagyunk, a Fidesz sokat veszített a népszerűségéből, de az ellenzéki pártok érdemi izmosodása egyelőre nem látszik. Még mindig őszintén hisz abban, hogy az LMP váltópárt lehet?
– Természetesen, különben nem lennék itt. Ideje korán elmondtuk, hogy számunkra nem létkérdés a képviselőség vagy a hivatásos politizálás. Addig van értelme ezt csinálni, amíg van esély egy, a populista és technokrata erőkkel szembeni alternatíva felmutatására. Erre szerződtünk, nem másra. Én biztos nem akarok csak azért politikus lenni, mert idővel akár egy Audiba is bele tudok majd ülni államtitkárként, vagy miniszterként. Nekem ez nem pálya. Engem az érdekel, hogy Magyarországon a politikai térképet újra lehessen rajzolni. Igen, hiszek abban, hogy akár már 2014-ben az LMP kormányképes alternatívát tud felmutatni. Az a mi felelősségünk, hogy vagy egy rendszerkritikus párttá tudunk válni, vagy az országban tapasztalható indulatokat a szélsőjobboldal fogja felhasználni. Azt állítom, hogy a valódi törésvonal nem az antikommunista és kommunista pártok között húzódik, hanem a rendszerpártok és a rendszerkritikus pártok között. A kérdés pedig az, hogy a rendszerkritikát a szélsőjobb, vagy egy ökopolitikai, globalizációkritikus párt adja-e. Az LMP-nek ehhez kell felnőnie. Az elmúlt pár hónapban, ha apró lépésekkel is, de elindult a párt növekedése. Kis öniróniával azt is mondhatnám: ez is igazolja a lemondásom helyességét. Bajban akkor vagyunk, ha 2013-ban nem folytatódik ez a növekedés az ellenzéki oldalon.
– Említette az LMP felelősségét. Nem gondolja, hogy az Önök felelőssége nem csak abban áll, hogy elvegyék a Jobbiktól a rendszerkritikus párt helyét, hanem abban is – ha már erre szerződtek -, hogy ha ártalmasnak tartják a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, akkor le is váltsák, ha megtehetik? Vagyis, nem a felelősségük része, hogy ha úgy hozza a helyzet: kényszerű szövetségeket kössenek egy közös és vállalható cél érdekében?
– Akik ezt mondják, azok két csoportra oszthatok. Egyfelől vannak az MSZP-hez és a hozzájuk köthető személyek, akiknek egzisztenciális érdeke fűződik ahhoz, hogy az LMP ne legyen önálló pólusképző erő. Ők 1948 óta azt szokták meg, hogy nincs a térfelükön senki más, akiket ők nem ellenőriznek. Velük nincs mit foglalkozni. És vannak azok, akik aggódnak és biztosak szeretnének lenni abban, hogy a ‘Nemzeti Cinizmus Rendszerének’ véget lehet vetni. Egyetlen dolgot kell viszont mindenkinek megértenie. Nem az a kérdés, hogy Mesterházy Attilával ideje korán meg tudunk-e egyezni és egymás kezébe tudunk-e csapni. Azt kell látni, és ez vezet minket, hogy nem pár tucat vagy pár száz emberről van szó. A választóközösség meglehetősen sokféle. Azt várják, hogy fogjunk össze. Jó, de kik? Sokan ezt várják, de a törzsszavazóink jelentős része viszont épp addig a napig támogat csak minket, amíg önállóak vagyunk. Ha az MSZP és az LMP stratégiája a következő másfél évben arra fog irányulni, hogy miként lehet a másikat a víz alá nyomni, illetve elszedni a másik szavazóit, akkor Orbán Viktor hátra fog dőlni és rendel egy kávét. Lehet ezt játszani, de akkor megváltottuk Orbánnak a beszállókártyáját a következő ciklusra. Biztos vagyok benne, hogy a 2010-es szocialista táborból is meg tudunk szólítani szavazókat; de ez nem egy túl népes közönség. Hogy lesz-e Jobbik nélküli kormányváltás, azon múlik: a bizonytalanok köréből az MSZP és az LMP képesek lesznek-e egymillió új szavazót átcsábítani. Olyanokat, akik korábban a Fideszre, a Jobbikra, vagy – például életkoruknál fogva – sehova sem szavaztak. A Fidesz is azért hízott ilyen nagyra, mert több mint félmillió, egyébként nem fideszes, de proteszt voksolót tudott átvinni a saját táborába. Nem kell különösebb kutatás ahhoz, hogy lássuk: azok, akik korábban a Fideszre voksoltak, de már régen leváltak a pártról és most körbenéznek, nem fognak mindegyszálig MSZP-LMP összefogásra voksolni. A fiatal voksolók körében LMP épp a „coolságát”, a frissességét veszti el, ha összeáll a rendszerpártok bármelyikével. Ha felfogjuk, hogy a Jobbik nélküli kormányváltást nem az dönti el, hogy a Rózsadombon miként küzdünk meg egymással, hanem, hogy a kis- és középvárosokban miként tudunk magunkhoz vonzani például reményvesztett fiatalokat, akkor előbbre jutunk.
– Nem lenne éppen ezért értelme annak, ha az LMP feladná azt az elképzelését, hogy országos váltópárt akar lenni és inkább pusztán a városi – nem csak budapesti (!) – választóközösségeket célozza meg? Kisebb falat, több eredmény.
– Azok a klisék, amelyekbe a magyar leíró politológia mozog, egyáltalán nem igazak, de legalábbis korlátozottan használható kategóriák. Az önkormányzati választáson Angyalföldön gyűjtöttünk ajánlószelvényeket az újépítésű lakótelepeken. A második emelet felett, ahova becsöngettünk, szinte mindenki LMP-s volt. De alig tudtunk cédulát gyűjteni tőlük, mert a többségük át sem volt jelentkezve a vidéki, bejelentett lakcíméről. Azt akarom ezzel mondani, hogy ha egy pártnak az a stratégiája, hogy csak a városi vagy csak a falusi közösségekre koncentrál, akkor vesztő pozíciót foglal el. Egy komplex, posztmodern társadalomban az egyéni identitások komplexitását kell és lehet számba venni. Nyilván mi sem vagyunk bolondok, pontosan tudjuk, hogy vannak olyan településtípusok, ahol már akkor is pezsgőt bontunk, ha valaha egyáltalán kétszámjegyű eredményt érünk csak el. Mindig fenn fog maradni a különbség a falusi és városi támogatottságunk között. De nem igaz, hogy kisebb településeken nekünk nem nyílik tér. Azzal együtt, hogy be kell látnunk: vannak olyan generációs és kulturális korlátok, amelyeket soha nem fogunk tudni áttörni.
– Azt mondta az imént, hogy meg kell tudni őrizni az LMP „cool” jellegét. De mondja, mégis mivel? Meghirdették korábban az Új Ellenállás mozgalmát, amely szép csendben eltűnt. „Oligarcházni” és „simicskázni” pedig hosszú távon nem biztos, hogy elegendő.
– Teljesen jogos a kritika az Új Ellenállást illetően. Úgy dobtuk be annak idején, hogy nem volt pontosan kitalálva, mit is akarunk. A választópolgárokon belül is ellentétes várakozások vannak ezzel kapcsolatban: egyfelől várják, hogy hangosabban hallassuk a hangunkat, míg ugyanezek az emberek nem szavaznának olyan pártra, amely folyton az utcán hangoskodik és bohóckodik. Ezzel együtt a kritika jogos abban is, hogy amint halad előre az idő, azon is túl kell lépnünk, hogy pusztán az „oligarcházással” vetetjük észre magunkat. Az önálló pólusképzés nem pusztán abból áll, hogy kikkel szeretnénk és kikkel nem szeretnénk egy zászló alatt lenni. Közeledve 2014-hez be kell mutatnunk, hogy stratégiai kérdésekben miben kínálunk újat és egyedit Magyarországnak. Nem mintha, nem beszéltünk volna erről eddig is folyamatosan, de kétségtelen: egyelőre nem tudtunk felmutatni egy olyan képet a külvilág számára, amely vonzó vízió lenne és amely egyúttal megkülönböztet is minket a többi párttól. Attól kell pólusképző erővé lennünk, hogy olyat tudunk és kínálunk, amelyet más nem. Hamar túl kell lépnünk a puszta ‘oligarcházáson’ és olyan témákban kell mondanunk valamit, mint a nemzeti emlékezet, vagy mit tartunk az elmúlt húsz év gazdasági és társadalomfejlődéséről és ehhez képest mit kínál az emberek számára egy zöld fordulat, vagy az unióhoz, a globalizációhoz, továbbá a természeti erőforrásokhoz való viszony. Ha a kulcsfontosságú konfliktus-zónákban pontosan megmutatjuk, hogy miben vagyunk mások, mint a többi párt és mindez hogyan áll össze egy szerethető ökopolitikai képpé, akkor jó úton járunk.
– Bár az LMP-nek nincs pártelnöke, mégis, mint egy vezető beszél. Szóval, akkor köthetek fogadást – mondjuk Önnel – arra, hogy újra frakcióvezető lesz?
– Nem készülök erre. Az LMP-nek van frakcióvezetője.
Hát így…
Szalay Tamás Lajos
