Csepel.info

Lépni kell, hogy ne centiken múljon az, ki is az igazán jó játékvezető – vélemény

Nemzeti Sport

Kassai Viktor pályafutása eddigi legnagyobb visszhangot kiváltó hibájával kénytelen szembenézni (fotó: Action Images)

„Nézze, én egyszerű közkatonaként úgy dolgozom, ahogy felülről mondják. Ha az a parancs, hogy legyen öt bíró egy meccsen, akkor ahhoz alkalmazkodom. Ha az, hogy immár videobíró is segítsen, akkor elfogadom. De ettől se várjon senki csodát.” (Kassai Viktor, Nemzeti Sport, 2010. július 15.)

„Mást sem hallunk az utóbbi időben, mint a videobírót, hogy milyen jó lenne, hogy mennyit segítene, csak az a baj, hogy nem tudjuk, miként működne. Előbb ki kellene próbálni. Ezért én azt mondom, ha elhatározzák, törvénybe foglalják, akkor jöjjön, de addig igyekszem a saját ösztöneimre, a saját tudásomra támaszkodni. A felelősség az enyém. Akár Szárligeten, akár a Bernabéu-stadionban, akár Varsóban dirigálok.” (Kassai Viktor, Nemzeti Sport, 2012. június 3.)

Ismerjük Kassai Viktor véleményét, szkeptikus a videobíró bevezetésével kapcsolatban. Nem értek vele egyet.

Elöljáróban leszögezem, azon kevés futballszerető férfiember közé tartozom, aki bevallottan „bírópárti”. Szembeszállok minden „hülyebírózóval”, folyvást „feketerigózó” nagyokossal. Végsőkig védem őket. Még azt is utálom, amikor a kedvenc csapatom „kamutizivel” nyeri meg az aktuális mérkőzését. Rosszul érzem magam tőle. Kinek kell az, hogy utána froclizzák a rivális szurkolói, mondván: segítséggel könnyű! Ez olyan érzés lehet, mint amikor a moszkvai meg Los Angeles-i olimpiai bajnokoknak a fejükhöz vágják: a legnagyobb rivális hiányában egyszerű. A körülmények óhatatlanul lefaragnak a győztes érdeméből. Ezért vallom: csak az igazságos, tiszta győzelem mindenek felett!

Persze álláspontomban erősen közrejátszik az, hogy tudom, milyen ott, a pálya közepén. Síppal a szádban, körben olykor 22 habzó szájú megszállottal, akinek csak a győzelem számít, mindenáron és mindenekelőtt. A pálya körül még több (magyar viszonyok közt olykor kevesebb) mindentudóval, akinek olykor a zöld is lila vagy a lila is zöld. Megfejelve mindazzal a tudattal, hogy egy-egy kétes döntésnél soha nem lesz perdöntő bizonyítékod arra, hogy esetleg mégiscsak te tudtad, te láttad jól.

Hallgatom a kollégákat. Egész délelőtt más sem téma, csak az újabb „láthatatlan gól”. És tudom, nemcsak itt, nálunk. Hisz még Blatter is erről twitterezik. Hallom, hogy vak volt ez is, vak volt az is. Meg hogy akár felül is lehetett volna bírálni, mert egy jó játékvezető megérzi. (Csak zárójelben: no persze, öt méter helyett húszról, 0 fokos szög helyett jó esetben 60-ból…) Aztán a végén eljutunk néhány már-már „klasszikus” megjegyzésig, tudniillik, hogy „mindenki aberrált, aki bírónak megy” vagy a másik véglet: „ennyi pénzért én is állnék ott”, stb.

Az ismétlést nézve tegnap is – mint minden hasonló esetben – szurkoltam, hogy igaza legyen a sípmesternek és kollégáinak. Kellett hozzá a harmadik visszajátszás, hogy biztosan tudjam: nem volt. Ötéves játékvezetői pályafutásom egyik emlékezetes esete jutott eszembe, amikor egy Karácsony-kupa keretében rendezett kispályás meccs végén egy játékos nem épp újévi jókívánságok közepette jött oda hozzám, majd – legnagyobb meglepetésemre – megcsavarta az orrom. (Nem nevetni, tényleg!) Szerinte a második félidőben a kapufáról lepattanó labda a gólvonal mögött ért vonalat. Szerintem nem. Hozzáteszem, a mai napig nem vagyok teljesen biztos az esetben – én úgy láttam, az ismétlés meg elmaradt.

Mindenesetre én viszonylag szolid fizikai inzultussal és a szokásosnál némileg pirosabb orral megúsztam a benn volt/nem volt benn kérdését, miután csapattársai lerángatták rólam felbőszült támadómat. Kassaiék nem fognak orrcsavarást kapni, de biztos vagyok benne, sokkal jobban fáj nekik a tegnapi eset.

Summa summarum: ép ésszel képtelen vagyok felfogni, a nagy tornákon, sorozatokban miért nem használják a rendelkezésre álló technológiát, ami amúgy sokszor egyébként is ott van. Legalább az objektívan eldönthető szituációkra.

Igen, ismerem az ellenérveket: hagyomány, esélyegyenlőség, „benne van a játékban”, s végül: no jó, de hogyan? Az ezekre adott válasz akár doktori disszertációnyi méretet is ölthetne, így csupán egy kis reflexiót engedjenek meg – néhány visszakérdezést. Jobb az a futballnak, hogy Ibra amúgy csupa pozitív kontextust érdemlő mozdulatának pillanatok jutnak a mérkőzés másnapján, míg egy, a nagyvilág számára amúgy ismeretlen játékvezetői asszisztensnek órák hossza – kizárólag negatív felhanggal? Jobb az, ha az amatőr futballisták, a gyerekek és a szurkolók milliói hőzöngő spílereket látnak lincselésre készülődni egy világeseményen – higgadt játékosok helyett, akik várnak egy jól átgondolt, a szabályok szellemének megfelelő döntést? Egyáltalán, jobb az, ha a futball legfelsőbb szintje is manipulálhatóbb?

Nem értem, ha a tengerentúlon meg lehet ezt oldani különösebb fennakadás nélkül, akkor Európában miért nem? Ne használjuk a rák ellenszerét, mert azt egyelőre nem lehetne a világ minden pontján alkalmazni? Ha nekem van legalább három-négy – nem is túl eredeti, inkább adoptált – ötletem arra, miként tudnánk ezen változtatni, akkor a nálam okosabb, tekintélyesebb FIFA-korifeusoknak ne lenne? Nincs elég amatőr- vagy gyerekbajnokság ahhoz, hogy tesztelgessünk?

Kedden talán Kassai Viktor is elfogadott volna egy videofelvétel alapján megfogalmazott véleményt az esetről, mielőtt döntést hoz. Döntést felelősséggel.

Sajnálom, mérhetetlenül sajnálom, ha épp egy magyar játékvezetői csapat hibája kell ahhoz, hogy a zürichi és a nyoni székházakban is belássák, lépni kell. Már csak azért is, mert Kassait eddigi, hosszú évek során elvégzett kitűnő munkája amúgy joggal predesztinálta az Eb-döntő levezetésére.

De nem volt vele a centi.

nso.hu

This entry was posted on 2012. június 21. csütörtök at 09:02 and is filed under Média, Sport, Vélemény. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.