Mno.hu
A Pesty Fekete Doboz adását a köztévéről levették, mi feltettük: szerintünk csak szókimondó, és az nem baj
Forgács Istvánt sokan támadják most. Mindezt azért, mert a romaügyi szakértő Pesty László köztévén sugárzott filmjében elmondta, hogyan látja a magyarországi cigány közösségek helyzetét.
Nézetei viszont nincsenek összhangban azokkal a liberális elképzelésekkel, amelyeket korábban ő is vallott. És amelyek szerinte zsákutcához vezettek.
– Hogyan lesz egy vad liberálisból egy öngyűlölő, rasszista előítéleteknek táptalajt adó, tudománytalan, szigorúan idézőjeles szakértő? Csak hogy korábbi öndefiníciójától eljussunk az önre aggatott címkékre.
– Valóban, mostanában kevés szó esett erről az elmúlt napokban. Ám ettől még tény, hogy az Államigazgatási Főiskola elvégzése után Soros Györgynek köszönhetően fantasztikus lehetőséget kaptam, külföldi kollégák között, remek körülmények között dolgozhattam. Négy évig nagyon izgalmas és hasznos feladatunk volt: roma közösségi házakat hoztunk létre Közép-Európában, és próbáltuk az ott feladatot vállalókat olyanná tenni, hogy befolyásolhassák a helyi döntéshozókat.
Rengeteget utaztam, és ekkor megtapasztaltam azt, hogy egy magánember pénzével és másfajta szemléletével mennyit lehet változtatni az áldatlan állapotokon. Úgy éreztem, úgy éltem meg annak idején, hogy ez annyira jó dolog, hogy erről mindenkinek példát kéne vennie, akinek pedig nincs pénze, az máshogyan segítsen. Elsőként úgy, hogy változtat a gondolkodásmódján. Értse meg például, hogy a cigányok áldozatok. És így, egészen fiatalon két részre osztottam a világot: feketére és fehérre. Hittem abban, hogy mi modern eszközökkel küzdünk a multikulturális Magyarországért a magyar ugar ellenében.
Most, 35 évesen persze már utópisztikusnak látom mindezt. Közben ösztöndíjasként közösségfejlesztést tanulhattam a Columbia Egyetem egy nyári kurzusán, feladatokat végeztem az Európa Tanácsnak, amelynek időközben trénere is lettem. Romamediációt oktatok, és segítek megteremteni az együttműködéshez szükséges szemléletváltást: mind a két oldal álláspontját figyelembe kell venni, csakis így lehet közös érdekek mentén közös célokat megfogalmazni. Jelenleg három településen dolgoznak helyi aktivisták annak a programnak a részeként, melyet még tavaly dolgoztam ki a települések helyi viszonyai alapján. Közben roma diákokat segítek az egyik vidéki nagyváros roma szakkollégiumában, valamint Borsodban próbálok cigány és nem cigány vegyes ifjúsági csoportok révén helyi együttműködést teremteni. Mindemellett számos gazdasági szereplővel egyeztetek rendszeresen arról, hogyan lehetne a hazai cigány közösségeket gazdasági szempontból is segíteni, támogatni, felzárkóztatni. A szakértő szót én sem szeretem, aki akar, találjon rá jobbat. Azt viszont kikérem magamnak, hogy szakmailag megkérdőjelezzenek.
– Hol jött el az a pont, amikor belátta, hogy ez a szép új, liberális, utópisztikus világ nem építhető fel?
– Eltelt tíz év 2002 óta, és nagyon sok minden lett világos számomra. Kiderült például, hogy az uniós forrásokból nem lesz azonnal Kánaán és nem menthető meg az összes magyarországi cigány közösség. Kiderült, hogy a cigány kisebbségi önkormányzati rendszer sem váltotta be sok helyen a hozzáfűzött reményeket. Vagyis csomó minden egész egyszerűen rám cáfolt, ez pedig igenis alakítja az embert. Egyre koptak a régi megközelítések. Aztán egyre kevesebb volt az egyes cigány értelmiségiek rendezvényein a tartalom; vagy az új szemlélet, az új gondolat. Folyamatosan nekem szegezték, hogy hát milyen cigány vagyok én egyáltalán, hisz nem úgy élek, mint a cigányok – de ez vajon mit jelent? Ha nem cigánytelepen nő fel valaki, ha nem éri hátrány az iskolában, ha nem cigányozzák kiskorában, akkor az kevésbé cigány? Saját közösségem nyelve, kultúrája az enyém, saját magam és a közösségem előtt biztosan tudhatom, hogy mennyire is vagyok önmagam. Mindenféle öngyűlölet nélkül. Szép lassan ráébredtem, hogy egyre inkább sémákban és klisékben gondolkodik szinte mindenki, ezért nem jutunk előre.
– Igen, sokszor úgy tűnik, hogy a vádlói és kirekesztői ma is úgy gondolkodnak, mint a 2002-es Forgács István. Szép új, liberális és utópisztikus világról beszélnek.
– Lehet, hogy ezt úgy élik meg, hogy ők ennyi idő után is ragaszkodnak az elveikhez, én meg köpönyegforgató vagyok. Viszont én most be merem vallani, hogy tévedtem, illetve hogy most már mást is látok, mint annak idején. Tíz év múlva újra el merem majd mondani, hogy most láttam rosszul a kérdést, ha az lesz az érzésem. Jelen pillanatban úgy vélem – és ezt a rengeteg tapasztalattal a hátam mögött merem kimondani –, az a legfontosabb, hogy le tudtam számolni azzal az utópiával, hogy a teljes magyarországi vagy európai cigányságot meg lehet menteni. El kell jutni arra a pontra, hogy ma idehaza néhány száz településen lehet meggyőzni cigányokat és gádzsókat arról, hogy ha valamire jutni akarnak egymással, akkor ahhoz mindkét közösségnek tennie, mozdulnia kell. Logikus, hogy egyszerre 800 ezer embert nem lehet integrálni a társadalomba, és ha ezt felfogtuk, akkor meg kell próbálni ezt kis közösségekben, minél több helyen, egyenként. Konkrét példát hadd mondjak: hiába a jó program, a támogatói hozzáállás a helyi döntéshozónál, hiába a pénz, ha a helyi cigány vezető nem tud túllépni azon, hogy neki mi jár, és ha ez nincs meg, akkor veri az asztalt a polgármesternél. Ezzel nem tesz mást, csak ráerősít azokra az előítéletekre, amelyek élnek vele szemben.
– Erre szokták azt mondani, hogy túllép minden társadalomtudományi axiómát, tudománytalan, szakmaiatlan satöbbi.
– A Vihartánc című, kiadás előtt álló könyvem is arra próbál rámutatni, hogy az axiómák szépek, minden tiszteletem a tudományos munkák szerzőinek, de a valóság mégiscsak az, hogy helyben a legegyszerűbb dolgok megoldásához mindig ott van a kézenfekvő megoldás. Kicsit túl van misztifikálva ez a kérdés, és mintha a látható válaszokat valamiért nem lehetne azonnal alkalmazni. Hepatitisjárvány van Nyírmihálydiban? Az van. Polgármester mérges? Az. Meg kell oldani a helyzetet? Melyik tanulmány hányadik oldala rejti itt azt a teljesen egyszerű választ, hogy össze kell hívni azokat, akiket ez érint, segítséget kell kérni a polgármestertől, az ÁNTSZ-től, és önkéntes munkában tenni kell azért, hogy helyreállítsuk a nem éppen higiénikus viszonyokat?
Félreértés ne essék: nem mondom, hogy zárják be a szociológiai intézetet, de ebben a konkrét kérdésben kizárólag gyakorlati tennivaló van. Számos tudós kimondja, amit az egyszerű ember is lát: ha van munkahely, akkor nincs elégedetlenség, nincs nyomor. De mit kezdünk például azzal a mezőcsáti térséggel, ahol sok cigány ember legfeljebb nyolc általános iskolát végzett? Nekik milyen munkát adjunk? Ezt nem lehet megoldani kizárólag tudományos munkák alapján. Éppen ezért hangoztatom mindig, hogy helyi megoldásokat kell keresni, falvakban, egyenként kell elérni, hogy a cigányok és a gázsók ne féljenek három szót váltani egymással.
– Ez az a Sajóbábel, amit egy korábbi írásában fogalmazott meg, hogy úgy él egymás mellett két közösség, hogy ugyanolyan ellenségnek látják a másikat, miközben szinte semmit nem is tudnak róla. Jászjákóhalmán mi is láttuk ezt. Hogyan lehetne leültetni egy asztalhoz a feleket?
– Ehhez be kell menni a közösségbe, segíteni, hogy megbeszéljék közösen, kinek mi fáj. Ezért szorgalmazom például a könyvemben egy mediátorcsoport felállítását. Inkább ők menjenek, mind a gárdisták. Nagyecseden voltam nemrég. Arra a kérdésre, hogy ki szeretne olyan tanfolyamon részt venni, ami segítene abban, hogy a rettenetesen kevéske segélyt is beosszák, vagy megismerjenek olyan praktikákat a háztartásban, amivel spórolhatnak, az összes jelen lévő cigány asszony feltette a kezét. Nem szidták se a polgármestert, se a pénzügyminisztert, hanem megkérdezték, hogy tényleg tudok-e ilyen tréninget hozni a faluba. Vagyis a döntés szabadsága ott van helyben, de a ráébresztésnél be kell segíteni. De vegyük a demográfiát. Senki nem úgy reagál falun, amikor a felelős gyerekvállalásról beszélek, mint ahogyan itt, Budapesten reagálnak erre a kérdésre. Nem háborodnak fel, hanem elgondolkodnak.
– Ez történik a Pesty-film egyik sokat idézett jelenetében is. Felelősségre vonják azt az embert, hogy 41 évesen 7 gyermeke és 3 unokája van, ráadásul a saját otthonában – szól az újabb vád.
– Nem vonta senki felelősségre, a riporter feltett egy kérdést, ő válaszolt. De ez az ember valószínűleg bárkinek ugyanezt mondaná el, kamerák nélkül is. Nem azért beszélek én a felelős gyerekvállalásról ezekben a falvakban, mert azt szeretném, hogy kevesebb gyerek szülessen, hanem hogy a választás szabadságát mindenkinek felkínáljam. Senkinek nem akarom megmondani, hogyan éljen. A film is olyan példákat mutat be, ahol emberek maguk jöttek rá arra, hogy változásra van szükség. Mindenki valamilyen változást szorgalmaz a Cigány útban.
– A másik kulcsjelenet az, amikor a rendőröknek ad elő…
– …amikor arról beszélek, hogy az előítéletek márpedig léteznek. Akkor hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy ez nem igaz. Én azt sugallom nekik, hogy emiatt ne szégyelljék magukat, természetes emberi jellemző. Az nincs benne a filmben, de elmondom, hogy az ember akkor örül a legjobban, ha a negatív előítéletei nem igazolódnak be. Az előítélet elleni hatásos küzdelem az, ha nem engedjük beigazolódni őket. Egy rendőrnek például megpróbálhatom beleverni a fejébe, hogy ne legyenek előítéletei, mert az csúnya dolog, de egészen más, ha magától jön erre rá, mikor olyan helyzetekkel találja magát szemben, amelyekben kénytelen lesz kimondani: nem az történt, mint amire számított.
– Ezért is szorgalmazza, hogy legyen minél több cigány tanár, cigány rendőr?
– Igen. Azt ugyanis megint utópisztikusnak tartom, ha valaki arról beszél, hogy nem kell cigány tanár, nem kell kimondottan cigány rendőr, elég ha a tanár és a rendőr remekül teljesít a maga szakterületén, bőrszínre való tekintet nélkül. Kellenek a cigány rendőrök, tanárok, tűzoltók. Meggyőződésem szerint ugyanis ez nemcsak a többségi társadalomra hat – rácáfol az előítéletekre például –, hanem a kisebbségi közösségre is, annak hozzáállására.
Ráadásul olyan a demográfiai helyzet, hogy például Borsodban már nem az a kérdés, hogy cigány vagy gádzsó lesz-e a tanár vagy a rendőr, hanem hogy betölti-e valaki egyáltalán azokat az állásokat. Biztos vagyok benne, hogy ezeken a vidékeken a munkanélküliség mellett munkaerőhiány is van, mert a nem cigányok közül aki tud, eljön innen, és így a munkaképes férfiak nagy része cigány lesz hamarosan. Őket viszont valószínűleg nem lehet elhelyezni, mert nem lesz meg a kellő végzettségük. Ehhez irányított intézkedésekre van szükség. Vagyis ha tudom, hogy mondjuk az ózdi vagy az edelényi iskolában sok lesz a cigány gyerek a következő években, akkor oda cigány pedagógusokat kell helyezni. Ezáltal több tisztelete lenne az intézménynek, és segítenek lebontani az előítéleteket a gádzsó tanár kollégákban.
Csak hát ezzel szembe kell nézni, és észre kell venni. Ahogyan azzal is, hogy a baracskai fegyházban sok cigány van. Persze ha ezt kimondom, akkor rögtön azzal jönnek, hogy ezzel rájátszom az előítéletekre. Én nem érzem így. Sokkal jobban foglalkoztat az, hogy valahogy azon segítsek, hogy kevesebben legyenek, és az, hogy amikor szabadulnak, hogyan lehet őket rehabilitálni.
– Kritikusai szerint elég, ha sikerül lebontani és/vagy elfojtani az előítéleteket.
– Kell küzdeni az előítéletek ellen, ezt nem vitatom. Valóban sokaknak kell a többségi társadalom részéről is rádöbbenniük arra, hogy onnan nézve sem fekete vagy fehér a cigányügy. A hozzám érkező reakciók erről szólnak – nagyon sok gádzsó keres meg azzal, hogy ők kimondottan keresik azokat a cigányokat, akik több megbecsülést érdemelnének. Ez két dolog miatt is hasznos: mutatja a közeledést a roma közösség felé, azt, hogy támogatják a törekvéseiket, másfelől pedig maguk előtt is levizsgáznak ezek az emberek, és nyugodt szívvel jelenthetik ki, hogy ők nem rasszisták.
– Mert a rasszizmus szívás, ugyebár.
– Nem tartom jónak azokat a videókat, amelyeknek ez a hívószavuk. Már csak azért sem, mert hiányzik belőlük az építő jelleg. De ennél is nagyobb baj, hogy azt feltételezik a teljes magyar társadalomról, hogy előítéletes, mintha itt mindenkit móresre kéne tanítani. Szerintem agresszív ez a megközelítés.
Forrás: Mno.hu
