Csepel.info

Csepel.hu, BB1.hu

Vidor a csibészebb, de amikor Ákos kosárra dob a röplabda bajnok levegőt sem mer venni.

A 75 éves Galgócz Deák Antal nem egy átlagos ember. Ő maga is elismeri, hogy különc, és nem is rejti véka alá nézeteit, véleményét, szokásait. A Csepel egykori háromszoros magyar bajnok röplabdázója, Buzek László felfedezője a családjára is méltán lehet büszke, hiszen gyermekei, unokái is sikeresek az élet számos területén, így a sportban is. A Keller-fivérek, Ákos, Vidor és Iván a székesfehérvári Albacomp csapatában kosárlabdáznak, korosztályuk legjobbjai közé tartoznak.

A csepeli panellakás leginkább az állatkerti pálmaházra hasonlít, annyi a növény minden helyiségében. Televízió is akad bőven, szám szerint négy és fél, illetve ott van még a számítógép, hiszen tulajdonosa avatott szakértő, saját bevallása szerint internetfüggő, a Facebook, az iwiw és minden egyéb közösségi oldal regisztrált tagja. Érdeklődésünkre készségesen és szívesen mesélt a többi között az unokáiról és a kosárlabda iránti rajongásáról is.

– A családban népes társaság veszi körül, hiszen négy gyermeke és hat unokája van.

– Az egyik fiam tűzoltó alezredes, a legnagyobb magyar tűzvédelmi egység parancsnoka, kilencven munkatársa van. Egy kislány és öt fiúunoka van, és a többség sportos, vagy sportol. Nem csak a Keller-fiúk, mert ott három fiú van, a legkisebb, Iván is kosárlabdázik az Albacompban. A lányom, Anikó szerint ő a legügyesebb. 17 éves, és 191 centi magas, és lehet, hogy nem lesz 208, mint a bátyjai, de az édesanyja azt mondja, hogy ő nem centertípus, hanem irányító. Az ő édesapjuk, Keller János evezős magyar bajnok és válogatott volt a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején. Nem egyesben, hanem kettesben és négyesben. Ő is kétméteres, a lányom meg 181 centi. Mindig azért szurkoltunk, nehogy lányok szülessenek, mert égimeszelők lesznek. Jól sikerült, mert három fiú született. Anikó juniorként felnőtt magyar bajnokságot nyert evezős négyesben, 1981-ben vagy 82-ben. Az IBV-n, Snagovban is nyertek négyesben, tehát ifjúsági Európa-bajnokságot, annak idején. Úgy jött össze a Kellerrel, a férjével, hogy evezős volt. Van még egy unokám, aki olimpiai bajnokságot is nyert. A rákból kigyógyult gyerekek Varsóban rendezett olimpiáján több érmet is szerzett. Például a százméteres síkfutásban is ő győzött. Nyolc vagy tíz országból voltak ott versenyzők, tehát nem volt valami színvonalas, inkább a jótékonykodás, vagy valami ilyesmi volt a lényeg. Manapság már 18 éves. Ő futballkapus különben, de most épp szünetelteti, mert gépkocsi-tanfolyamra jár, és nem fér bele az idejébe. Olyan színvonalú volt, hogy el akarták vinni ebbe az Orbán-féle felcsúti iskolába. De amiatt, mert 11 éves korában nyirokmirigyrákja volt, és egyedüli gyerek, nem engedték. De nem is nagy baj, mert szerintem átlagos képességű, tehát nem lett volna belőle nagy kapus. Én is kijártam a meccsekre, és néztem a többi kapust is. Nem érdemes tanulás helyett sportolni, ha nem nagy tehetség valaki. Most a csajokra koncentrál, és gépkocsivezetői tanfolyamra jár, meg angol nyelvet tanul külön. Mostanában nem tud járni edzésre, és azt mondja, hogy abbahagyja. Van még egy unokám, Amerikában, egy hétéves kislány, aki focizik. A gyerekeim közül volt, aki csak néptáncolt, de azt is sportnak tekintettem annak idején. Van egy másik unokám, ő 18 éves koráig vízipólózott, aztán abbahagyta. Tehát elég sportos család. Én azért örülök neki, mert meggyőződésem, hogy a felnőtté válás korszakában nagyon jó hatású a sport, a versenysport főleg. Nem csak a fizikai adottságok miatt, hanem azért, mert az egyéniség kialakítását döntően befolyásolja. Megtanul küzdeni, veszíteni, látja a saját munkája eredményét, szóval millió előnnyel jár ez, anélkül, hogy tudnánk róla. Nagyon sokat számít. Kialakul az elsőszámú törekvés, a siker vágya. Ezt nem én mondtam, hanem II. János Pál. Ő mondta, hogy a siker, a pénz és a hatalom utáni vágyat nem lehet kiirtani az emberből. Ezzel magyarázta ő, hogy megbukott a kommunizmus. A siker a sportban nem olyan, mint a lottóban, hogy szerencsém volt, hanem meg kell érte dolgozni! Az egyik unokámból ez csinált embert. Amikor a kemoterápia után meglátta az orvos, kopaszon, kövéren, azt mondta, hogy kéne valamit sportolnia a gyereknek… Azért lett kapus, mert akkor nem tudott még szaladni sem, le volt gyengülve, és az egyik ismerős betette őt a kapuba. Két év múlva már nyurga volt, beilleszkedett, nem volt betegségtudata, és minden futóversenyt megnyert. Ez elsősorban szerintem a sportnak köszönhető.

― A családban a sport fontosságát mennyire kellett hangoztatnia, népszerűsítenie, elterjesztenie? Vagy ez természetes volt?

― A tornatanáron múlik minden. Ha olyan, és észreveszi, akkor küldi vagy viszi a gyereket. Anikó például kosárlabdázott is a Csepel ifiben. Úgy hívta őt Gróf Attila, az edzője, hogy Garaba. Mert a Garaba Imre nevű futballista akkoriban egy nagy küzdő középpályás volt. Ő volt mindig az úgynevezett szűrő. És Anikó is ilyen volt, ő volt a legnagyobb harcos a társaságban. Az alaptulajdonsága ilyen volt neki, és nem véletlenül. Ha nem lett volna eredménye evezésben, például a snagovi, akkor meg is maradt volna a kosárlabdánál. Nekem nagy szerepem nem volt abban, hogy ők sportolók lettek, egyiküket sem én vittem le. A Keller-fiúkat meg pláne nem, ugye ők vidéken laknak, és a család nem mindennapos összejáró. Nem vagyunk haragban, most is itt voltak egy vagy két hete. Még a volt feleségeim is idejárnak, egy héten belül mindkettő itt volt. Mindenkivel jóban vagyok, de azért annyira nem, hogy a Keller-unokáimat befolyásolni tudtam volna. Annak örülök, hogy labdasportot választottak, mert ahol nem pattog a labda, azt nem tartom komoly sportnak.

― Nézőként mennyire elfogult a röplabdával?

― Most nem leszek büszke arra, amit mondani fogok, de ha kézilabdameccs van a tévében, mondjuk külföldi, és röplabda, akkor a kézilabdát nézem. Hogy miért, azt nem tudom. A veszprémi fiúk és a győri lányok megkedveltették velem. A vízipólót nem szeretem, csak akkor kapcsolom be, ha olimpiai döntőt játszik a magyar válogatott. Olyan érzésem van, hogy a bíró azt csinál, amit akar. Tehát nem vagyok röplabdafüggő. Például az idén nem voltam még a csepeli röplabdások meccsén. Az előző években, amíg Börcsök Csaba volt az edző, kijártam rendszeresen, mert e-mailben mindig írta, hogy meccs lesz, és akkor kimentem. Idén még nem voltam, de ez kicsit a befelé fordulásom jele is. Nem csak oda nem megyek, hanem ahogy öregszem, még kevésbé mozdulok ki. Nekem 16 éve csípőprotézisem van, és rossz időben nem tudok jól biciklizni. Van kocsim is, de biciklivel járok itt, Csepelen. Nem lehet észrevenni a járásomon, de csak egy-kétszáz métert tudok könnyen menni, utána már nem megy. Már rég cserélni kellett volna ezeket a protkókat, mert csak nyolc-tíz évre szólnak. Mostanában már nemigen ülök biciklire. De amikor még csak hetvenéves voltam, nem érdekelt, hogy hideg van. Fölvettem a sálat, és mentem. Most már, ha szar idő van, nem megyek. Meg egy kicsit számítógépfüggő is lettem. Internetfüggő. Sokat ülök a számítógép előtt.

― Ez hogy alakult ki hetven év fölött?

― Nyolc éve, amikor a feleségem elköltözött innen ― de még nem vagyunk elválva ―, beiratkoztam egy nyugdíjasklubba, hogy az öreglányok között én majd elkakaskodok. Ami nem ment, mert az öreglányok tényleg öregek voltak. A munkásotthon itt van a szomszédban, és szimpatikus programok voltak, elvegetáltam ott. Egyszer megjelent egy önkormányzati tisztviselő, és szót kért. Azt mondta, hogy internettanfolyamot indítanak idősek részére. Senki nem jelentkezett. Én ezt szégyelltem, ezért fogtam magam, és jelentkeztem. Ez a pillanat megváltoztatta az életemet. Addig be sem tudtam kapcsolni a számítógépet. Elvégeztem ott hat hét alatt egy alaptanfolyamot, és vettem egy gépet. Persze, nem azzal kezdődött, hogy az első nap mindjárt öt órát ültem előtte, de fokozatosan belelendültem. Magyarul egy véletlen folytán indult, de azóta a baráti körömben próbálom ezt elmondani. Nekem is hiába mondták, úgy voltam vele, hogy én ezt már kinőttem, én ezt már kihagyom, satöbbi. De hogy miért mondtam, azt nem tudom. És most, a többi öreg fasz is ilyen. Nem akarnak számítógépezi a világért sem, hiába mondom. Egy srác van, háromszor beszéltem vele, le akart rázni. Mondtam neki, hogy gyere föl. Föl is hoztam. Elmondtam, hogy lehet ultizni rajta. Az megfogta őt. Az ulti. Azóta már háromszor annyit tud az interneten, és nem győz hálálkodni. Különben van gépkocsim is, és van a kilencedik emeleten egy nagyon szép asszony, az ő kocsiját is szerelgetem néha, kisebb dolgokat csinálok neki. A feleségem szerint azért, mert más céljaim vannak, de sajnos nem vesz már komolyan engem, meg fiatal is. Egy alkalommal a liftnél összefutottunk. Húúú, mondom, ezzel a szépasszonnyal most össze leszünk zárva. Behúztam a hasam, beszálltam, próbáltam mindjárt fiataloskodni, erre azt mondja: „Hogy tetszik lenni?!” Rögtön kiengedtem a hasamat. Na mondom, ez már nem vesz engem férfiszámba! De nem csodálom, hát hogy nézünk már ki levetkőzve… Elmúlt az az idő. Pedig nagyon jó volt fiatalnak lenni. Azóta nagyon jóban vagyunk, ezt már el is meséltem neki többször. Jóban vagyunk, de csak így:„Anti, gyere már falat fúrni, vagy a kocsin cseréld ki az ablaktörlőlapátot, meg akkumulátortöltés, satöbbi!” A feleségem meg marha pipa, de cukkolom is őt. Minden héten idejár, találkozunk, csak nem tudtunk együtt élni. Egyébként azonkívül, hogy van négy gyerekem, ezen a fényképen öt látszik. Közülük négy Galgócz, egy nem. Ez farkaslyuki lány, és a szomszédoktól azt hallotta: „Te a Galgócznak a lánya vagy!” És 21 éves korában mondta neki az anyja, hogy igen, te tényleg a Galgócznak a lánya vagy, és akkor megkeresett engem, s azóta apjának hív. És aki az embert apjának hívja, arra nem mondhatja, hogy nem a gyereke. Gondolhatod, hogy milyen életem volt… Itt Csepelen is isteni volt röplabdásnak lenni. Talán még többre vihettük volna, ha egy kicsit sportosabban élünk. Egy kivételével senki nem volt alkohol-kötődésű, csak bulizósak voltunk… Lehet, hogy jóképű is lehettem, de nagyon jó volt fiatalnak lenni. Csak úgy visszagondolok néha… De kár, hogy nem lehet újraélni, és kihagyni a hülyeségeket, például két hülye házasságot. Azért nősültem meg először, mert a haverok megnősültek, és akivel akkor jártam, elvettem feleségül. Mindenki tudta, hogy nem hozzám való.

― Ezt a fajta vagányságot mennyire örökölték például a Keller-fiúk? Vagy napjaink élsportja már nem teszi lehetővé ezt?

― A Keller-fiúk közül a Vidor az csibész, sőt amikor itt volt nálam a múltkor, úgy vettem észre, hogy egy kicsivel többet is iszik, mint amennyi nekem tetszik. A másik fiú, Ákos kevésbé vagány, de most már ő is kezd…

― A srácok mennyire tekintik természetesnek azt, hogy a nagyapjuk a Facebook-on, és egyéb közösségi oldalakon kommunikál velük?

― Természetesnek veszik. Még soha nem mondta senki, hogy papa, de klassz vagy! Minden gyerekemnek van, minden unokámnak van, de nem elődleges a velük való kapcsolattartás. Haverokkal, kollégákkal inkább. A Keller-unokáknak talán hónapok óta nem küldtem semmit. Amikor Ákos egyszer dobott két hárompontost egy meccsen, na akkor írtam neki, hogy: „Kurva büszke voltam rád! Nem mertem levegőt venni, amíg a labda be nem esett a kosárba!” Mondtam neki, ha legközelebb is bemegy, akkor a kamera felé forduljon, és integessen, s akkor tudom, hogy nekem szól. A hetvenötödik születésnapomon is itt volt mind a három. Aranyosak voltak. Buzek, Csík, a három Keller-fiú, meg a lányom volt itt. De azért nem olyan igazi a család… Ha olyan házasságom lenne, hogy a nagyanyjuk itt lenne, aki navigálja a családot, csomagolná a karácsonyi ajándékot, akkor más lenne az összetartás. De hát én is ilyen voltam a nagyszüleimhez és a szüleimhez is. Például egyszer vonattal jöttünk haza Olaszországból, és amikor átjöttünk a határon, jött a kalauz, Policsányi azt kérdezte tőle:„Megmondaná-e, hogy a Keletiből mikor van csatlakozás Salgótarjánba?!” Ő is salgótarjáni volt, ott lakott az anyukája. Én meg kérdeztem, hogy mi a túrónak ez? Azt mondja: „Megyek haza egyből, mert az anyukámat nem láttam már két hónapja!” És akkor elgondolkodtam, hogy én már karácsony óta nem láttam, de nekem eszembe sem jutott, hogy haza kéne menni. Valahogy nálunk az egész családi kötelék nem olyan volt, mint például Policsányiéknál. Ami aztán fordított lett, mert például a gyerekei nem voltak ott a temetésén, tehát ő a leszármazottaival nem volt jóban.

― A kosárlabdával milyen viszonyban van, nézőként?

― Nagyon szeretem a kosárlabdát. Ha nincs kijelölt csapatom, akkor mindig a gyengébbnek szurkolok. Én edző is voltam. Az orvos-egyetemistáknál voltam négy évig, és ott megtanultam, hogy az edző szemével másként kell nézni a meccset, és a sportolói teljesítményét, és most elemzem, például azt, hogyan játszik a Trepák az Ákoshoz viszonyítva. Hogy például a lepattanónál most nem oda kellett volna neki állnia, meg egyebek. Tehát a kosárlabdát egy kicsit edzőszemmel is nézem, de csak mióta az unokáim itt vannak. Amikor megnézek egy spanyol meccset, látom, hogy sokkal gyorsabban játszanak. Tehát nincs olyan, hogy ide nézek és oda passzolom. A képernyőn sem sejtettem, hogy ő arra indul, és már ott kapja a labdát. Szóval ezeket észreveszem, és rendszeresen nézek minden kosárlabdameccset, amit közvetítenek. De nem csak most, mert például amikor a pécsi és a soproni lányok olyan jól szerepeltek, minden meccsüket láttam. És nagyon sok kosaras barátom is van itt Csepelen: Sahin Tóth, Csúzli Pista, Lacházi… Annak idején a szakosztályok jó kapcsolatban voltak, egymás meccseire elmentünk. Nagyon jó kézilabda, kosárlabda, röplabda volt, a futball mellett, itt Csepelen. Minden nemzetközi meccsünket és rangadónkat olyan teltház előtt játszottuk, hogy külön széksorokat kellett berakni. Voltak olyan meccsek ― például amikor idejött a Kecskemét, amelyik akkor még kutyacsapat volt ― amelyeken csak harminc vagy ötven néző volt, de a Dózsa és a Honvéd elleni mérkőzéseken teltház volt. Élmény volt. És megismertek. Ha elment a HÉV az orrom előtt, kiálltam a Boráros térre a Soroksári út és a Petőfi híd találkozásánál, és bár nem integettem, de beállt egy kocsi, és felvettek. Mert ismertek. Ezek a nagy házak nem voltak még itt. Régi vidéki városi jellege volt Csepelnek. Nagyon jó volt, szerettem itt lenni. Nem beszélve arról, hogy Salgótarjánnak, Ózdnak és Csepelnek még a levegője is ugyanolyan volt.

― Vissza a kosárlabdához: hogyan élte meg, hogy Ákos folyamatosan extrateljesítményt nyújtott a tavaszi bajnoki döntőben, a csapat mégis kikapott kettő-nullás összesített előnyről a Szolnok ellen?!

― Mint pesszimista alaptulajdonságú, végig nem bíztam benne, hogy megnyerik. Nem bíztam benne, de inkább csak azért, hogy ahhoz képest, amire számítok, kellemes meglepetés érjen. Tehát erre számítottam rá, és inkább az zavart, hogy vajon hogy érzik magukat a fiúk, főleg Ákos. A negyedik meccset meg kellett volna nyerni! De nem voltam elkeseredve különösebben. Ákost sokáig féltettem a válogatottól is, mert én érzem, hogy ő azért nem klasszisjátékos, inkább csak a küzdeni tudása meg a fizikai ereje, a gyorsasága, mozgékonysága átlagon felüli. Mindig szorongásom van, hogy milyen irányba fog előrelépni. Azért örültem a hárompontos-dobásoknak is. Adok neki tanácsokat. Elmondom, hogy mivel nem vagyok elégedett. Például nem vagyok elégedett a támadólepattanókkal. Olyan nincs, hogy itt állok, és nem oda jön a labda. Figyelni kell, ha egy kicsit túldobta, akkor a gyűrűről arra fog pattanni. Ezt valahogy ki kell számolni. Nem véletlen, hogy egyesek mindig megszerzik a lepattanót, mert valahogy ki tudja számolni. Ilyen tippeket adok neki, meg kritikát is. Mondom: „Láttam, hogy vonszoltad magad! Amikor jó erőben vagy, úgy szaladsz, mint a paripa, emeled a lábad, és amikor már csak vonszolod magad, akkor kérjél cserét!” Meg ilyeneket szoktam neki mondani, és tátott szájjal figyeli, hál’istennek.

― Fogékony rá? Mennyire hallgat a korábban szintén élsportoló nagypapára?

― Figyeli, nagyon figyeli. És látom, hogy az anyja, Anikó is örül neki, hogy mondok neki ilyeneket. Mondom: „Láttam a bemelegítésnél, hogy milyen szépen dobtad a kosarakat. Magabiztosan!” Tényleg, azon a konkrét meccsen a bemelegítésnél néztem a távoli dobásait, nyolcvan százaléka csont nélkül bement. Ugyanakkor eleinte a bűntetőzésnél már oda sem mertem nézni, mert gondoltam, hogy biztosan ki fogja hagyni. Mondtam: „Mikor odaállsz, ne szorongjál, hanem gondold azt, hogy én ezt be szoktam dobni! Az előbb a bemelegítésnél is bement. Nehezebb kihagyni, mint bedobni! Ilyen gondolataid legyenek!” Nekem volt egy olyan edzőm, Antalpéter Tibor, aki személyre szólóan tudott bánni mindenkivel. Volt egy olyan meccsünk, amikor győztünk, és utána az öltözőben ő értékelte a dolgokat. Nagyon mérsékelt teljesítményt nyújtottam, de nyertünk. Nekem csak egy mondatot mondott:„Nem ez volt a csúcsmeccsed, öreg!” Nekem ennyit lehetett mondani, mert tudta, hogy ha nagyon lebaszik engem, akkor nem leszek használható a következő hetekben. Pedig azt is mondhatta volna, hogy: „Öreg, kurva szarul játszottál, ez kevés lesz a jövőben!” Policsányi a mezőny egyik legjobbja volt, de az első játszmalabdát horoggal behúzta a hálóba, feladás helyett. Antalpéter úgy lebaszta őt azért az egy horogbehúzásért! A többiről, ami jó volt, nem beszélt. Utána szóvá tettem, és azt mondta: „Figyelj, ha én a Policsányit megdicsérem, akkor a következő meccsen minden második labdát horoggal a hálóba fogja húzni. Őt csak lebaszni lehet!” Erre mondom, hogy Antalpéter tudta, hogy engem nem szabad, pedig megérdemeltem volna, Policsányit pedig megdicsérni nem szabad. Nem véletlen, hogy ő diplomata is volt. Tanulni lehetett tőle. Amikor az OSC-nél edző lettem, vittem magammal a megszerzett kis rutinomat. Volt egy játékos, Both Zolinak hívták, aki bemelegítéskor remekül ütött, edzésen is jó volt, de a legnagyobb meccseken mindig csődöt mondott. Én azt a megoldást választottam, hogy egy kis üvegben vittem neki rumos kávét. Nagyon kevés rum volt benne, inkább kávé. Egy kicsit még füllentettem is neki, hogy az én életemben is volt olyan, hogy kellett egy ilyen kis doppingszerű valami. Elhitettem, hogy ettől kilazul, nem fog szorongani. „Csak annyit kell nyújtanod, amit edzésen szoktál, vagy bemelegítéskor!” Körülbelül másfél évig mindig vittem neki ezt a bigyót, és a Zoli a legjobb ütő lett. Hálás is volt. A későbbiekben már nem is nagyon kellett a rumos kávé…

― Az edzők közül Braniszlav Dzunicsról mi a véleménye?

― Jó véleménnyel vagyok róla, elsősorban Ákos miatt. Szerintem jó edző. Én az egyik legjobb edzőnek a veszprémi kézilabdaedzőt, Mocsai Lajost tartom. Elsősorban azért, mert amikor nyilatkozik, olyanokat mond, amitől rádöbbenek, hogy tényleg ez volt. Amikor kezdi, hogy miért nyertek, vagy miért vesztettek, akkor rájövök, hogy tényleg az volt a lényeg, hogy ebben vagy abban nem voltak jók, satöbbi. A másik, hogy viszonylag kulturált, de mégis feltüzelt. Van az orosz kézilabda-válogatottnak az a hülye edzője, az nem szimpatikus nekem, de mégis nagy eredményeik vannak. Ugyanakkor azt mondom, hogy egy edzőnek mégis égnie kell, tehát nem lehet az, hogy én ülök nyugodtan. Feltüzelt állapotban kell lenni, mert az átragad. A szeméből látja a játékos, hogy menni kell, hajtani kell. Mocsai Lajos kulturált szinten ezt is tudja produkálni, nem úgy, mint az az orosz edző. Néztem a világbajnoki döntőt, és sajnáltam is a francia edzőt, hiába nem borotválkozott, szegénykémnek üveges volt a szeme. Vagy másnapos volt, vagy nem tudta, hogy mit mondjon. De lehet, hogy nem is lehetett mit mondani, mert a norvégok sokkal jobbak voltak.

Forrás: Csepel.hu, BB1.hu

This entry was posted on 2012. január 2. hétfő at 13:59 and is filed under Csepel, Sport. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.