Dunai Szigetek Blog, Csepel-sziget.hu
1. ábra: Csepel az első és a második katonai felmérés térképein
Az 1838 márciusi jeges áradat számtalan Duna-menti települést elpusztított. Hol több, hol kevesebb ház dőlt össze, voltak akiknek mindenük odaveszett és teljesen elölről kellett kezdeniük mindent.
A levonult árvíz után minden település, közösség kénytelen volt számot vetni és terveket készíteni, hogyan is lehetne az újabb árvizeket kivédeni. Az elpusztult települések közül kétségkívül Csepel német és illír lakosai hozták meg a legnehezebb döntést.
Az addig Budafokkal (Promontor) szemben, közvetlenül a parton álló település házainak 95%-a teljesen elpusztult, a maradék 5% is annyira megrongálódott, hogy nem lehetett lakni. Nyilván a Csepel-sziget északi csücskén fennakadó jégdugó felszakadása és pusztító erejű megindulása okozta a falu vesztét.
Nem csodálkozhatunk, ha a csepeliek eztán úgy döntöttek, hogy ha a falujuk nem kell a Dunának, akkor nekik sem kell a Duna, elköltöznek biztonságosabb vidékre (1. ábra). A döntés nagyon nehéz volt, hiszen a csepelieknek igencsak élő kapcsolata volt a Dunántúli parttal. Sok helybélinek volt szőleje Budafokon, sokuknak rokonsága, és bizonyára a rév közelsége is előnyére volt a falunak, gondolok itt a rendszeresen látogatott budai vásárokra.
Az új, szabályos alaprajzú falu a régitől másfél kilométernyire délkeletre épült fel. A lakosság egy ideig még visszajárt a régi telkeire konyhakertet gondozni, de aztán az idő múlásával lassan kiveszett a közös tudatból a régi faluhely.
2. ábra: Csepel egykor és most
Csepel volt Magyarországon az egyetlen dokumentált település, melyet dunai árvíz miatt tervszerűen költöztettek el. Álljon itt egy rövid összefoglaló Kubinyi András tollából, mi is történt Csepelen 1838 márciusában és közvetlenül utána:
“…Feltehetően ma is a régi helyen állna azonban Csepel, ha időközben nem következett volna be egy természeti katasztrófa. Már a XVIII. századból is gyakran olvashatók a régi írásokban a csepeliek panaszai: a szigeten nemegyszer árvizek pusztítanak, és ezek nemcsak a szántóföldekben, hanem olykor a falu épületeiben is kárt okoznak. Ez érthető is: a sziget nagy része a Duna ártéri feltöltéséből keletkezett. A legnagyobb vészt Csepelre azonban mégis az 1838-as árvíz hozta.
Ez év tavaszán a Duna áradása országszerte hatalmas károkat okozott. Pest városa maga is víz alá került, ma is a pesti Belváros nem egy épületének falán megtaláljuk az árvíz szintjelzőit. Így azután nem csoda, hogy Csepelt is elöntötte: annál is inkább, mert jégtorlasz akadályozta a sziget mellett a víz lefutását. Az árhullám 1838. március 10-én jutott el a Csepel-szigethez, és rögtön áttört a gátakon. A falusi lakosság még néhány napig megfeszített munkával harcolt az árral: igyekezett a gátakat kijavítani, illetőleg mögöttük új gátakat emelt. Ez a hősies munka lehetőséget nyújtott arra a falu népének, hogy biztonságba helyezze magát, állatállományát és ingóságai egy részét. Négy napos harc után végül a Duna maradt a győztes, március 14-én a megerősített, illetőleg az új gátakat is áttörte, és percek alatt elöntötte a falut. Csepel 114 házából 106 teljesen elpusztult, és a megmaradt 8 épület is összeomlás előtt állott. Az árvíz elől a lakosság a falu legmagasabban fekvő területére, az uradalmi juhakol környékére menekült; életük és ingó vagyonuk nagy része ugyan megmenekült, de élelmezésük nehézségekbe ütközött, ami a hatóságnak is gondot okozott. Maga a királyi helytartó, József nádor küldött egy gőzhajón élelmiszert a falu népének. A hajón, március 17-én Széchenyi István is meglátogatta az árvízsújtotta csepelieket. Két nappal később ugyancsak hajóval a megyei hatóság küldött 600 kenyeret a falunak, egyben kiküldte a hajóval az illetékes szolgabírót, Eckstein Rudolfot is, hogy mérje fel a helyzetet. A kár bizony igen nagymérvű volt. A hatóságok 94,7%-ra becsülték.
Ez a kár a község vezetőit arra bírta, hogy a falu más helyen történő újjáépítésére gondoljanak. Abból a helyes ötletből indultak ki, hogyha amúgy is majdnem minden házat teljesen alapjaitól kezdve újból fel kell építeni, akkor fölösleges az árvízveszélynek kitett régi helyen építkezni, ugyanolyan költséggel ármentes helyen is felépíthetik a falut. Hozzájárult ehhez a már említett gazdasági ok: a falu vezetői számára már nem volt fontos az, hogy közel legyenek Budához. Ármentes helyek inkább a keskeny soroksári Dunaág környékén voltak, ahol könnyen át lehetett kelni a pesti partra és megközelíteni az új gazdasági központot. Így azután a község vezetői az uradalomhoz fordultak, kérték, hogy engedjék meg a falunak az uradalom birtokához tartozó juhakol közelében, az ármentes helyen az újjáépítést. Az uradalom elöljárói nemcsak kijelölték ezt a helyet a falu felépítéséhez, hanem azonnal el is rendelték az építkezés megkezdését. Ezenkívül pedig igyekeztek minden segítséget megadni a falu népének.
(…)
Az új falut két utcára tervezték, amelyek párhuzamosan haladva, a középen egy nagy tér által kötődnek össze. A tér közepén jelölték ki a plébániatemplom helyét, míg tőle északra és délre az uradalomnak, a plébániának, községházának és iskolának mértek ki telkeket. A templomtér keleti és nyugati oldalán osztották ki a három-három egésztelkes jobbágy telkét. A féltelkes jobbágyok házhelyeiket a falunak a két megnyitandó utcája által közrefogott területén kapták meg. A zselléreknek kiosztott terület a falu szélére, az utcáknak a határ felé eső oldalára, a féltelkesekkel szemben jutott. Összesen 6 egész és 32 féltelkes jobbágy- és 76 zsellérházhelyet osztottak ki, ez valamivel magasabb volt, mint a tényleges háztulajdonosok száma. (Például csak 21 jobbágytelek volt, de a telkes házhelyek 22 teleknek feleltek meg.) Az egyes telkek nagysága ugyanazon kategóriában egyforma volt, azonban az egésztelkes kb. kétszer olyan nagy házhelyet kapott, mint a féltelkes, ez pedig ugyancsak kétszeresét a zsellérházhelynek. Az új építkezés módot nyújthatott volna arra, hogy a házatlan zsellérek is házhelyhez jussanak. Ettől azonban élesen elzárkózott a község vezetősége: csak az kapott háztelket, akinek a régi faluban is volt háza. A házhelyekkel egyidejűleg a szérűknek is jelöltek ki helyet, elsősorban a falu keleti oldala mellett. 1848-ban a falu nyugati oldalán egy tíz holdas erdőt telepítettek, ugyanis ebből az irányból állandó szélfúvás tette kellemetlenné a falu életét. Az erdőt szélfogónak szánták.
Bár ez a tervezet ésszerű volt, ennek ellenére a falusiak egy része -feltehetően a kis házhelyet kapott és a falu szélére jutott zsellérek- ellenszegült. Ezen nem csodálkozhatunk. A régi faluban a belsőség nagysága nem volt megszabva. Különösen azok a jobbágyok és zsellérek, akiknek Promontoron szőlőjük volt, továbbá azok, akik ott vállaltak napszámosmunkát, rosszabb helyzetbe kerültek, elkerültek a rév mellől. A házatlan zsellérek viszont joggal félhettek attól, hogy házigazdájuk az új faluban az építkezési költségekre tekintettel felemeli a lakbért. Az ellentétek ezért úgy kiéleződtek, hogy a község vezetősége kénytelen volt a vármegye segítségét kérni. 1838. augusztus 14-én a Pest megyei kis gyűlés bizottságot küldött ki az ügy elintézésére. A hattagú bizottságnak a megyei főügyész, a járási főszolgabíró és az a mellé beosztott esküdt is tagja volt. A kiküldött bizottság meglepően rövid idő alatt eljárt feladatában, és már augusztus 27-én beterjesztette jelentését. Ebben elmondták, hogy az uradalom az új helyen az egésztelkes jobbágyoknak 1600, a féltelkeseknek 800, míg a zselléreknek 400 négyszögöles házhelyeket osztott ki, mivel pedig ez az ügy “az uradalomnak és a lakosságnak” “egész megegyezésével” intéződött el, a kijelölt új helyen “az építés hozzá fogásához a lakosokat utasítottuk”. Nyilvánvaló, hogy a feudális megye vezetősége a ráckevei uradalomnak és az azzal megegyezett gazdag parasztoknak adott igazat a zsellérekkel szemben. Igaz ugyan, hogy jelen esetben az árvízveszély miatt a falu összérdeke a csepeli vezetők érdekével esett egybe.
Így azután a parasztok nem tehettek mást, megkezdték a házépítést. 1839. október 25-én a falu nagy része már felépült. Ekkor kész volt 5 egésztelkes, 26 féltelkes és 49 zsellérház, építés alatt viszont 2 féltelkes és 6 zsellérházat találunk. A parasztok ugyan házhelyet kaptak, de a házat maguknak kellett felépíteniük. Jellemző, hogy a középületek egyikét sem kezdték még meg építeni, az új templom is csak a század második felében épült fel. A falu életét ezentúl már az új helyen élte, a régi falu helyén konyhakerteket tartottak fenn a régi tulajdonosok. Az újonnan felépült falu alaprajzát -ha akkor épült házainak nagy részét nem is- megőrizte a mai Csepel is. A mai Ady Endre, Kiss János altb., Karácsony Sándor és Láng Kálmán utcák által határolt terület az eredeti falu. Az egykori Főtér, a mai Tanácsház tér, az akkori falu két utcája, melyek belső oldalán a féltelkes jobbágyok, külső oldalán a zsellérek házai épültek fel, a mai Kossuth Lajos és Rákóczi Ferenc utcák. A mai Fürst Sándor és Sallai Imre utcák csak 1893-ban keletkeztek, amikor a csepeli községi elöljáróság a beltelkek közepét kisajátította és új utcát nyitott…”
Mai térképeken már hiába keresnénk az egykori Csepel hűlt helyét. Egy részét elkotorták és kikötői öböl került a helyére (2.ábra). A többi részen kikötői létesítmények emelkednek. Annyi év után Csepel újra Duna parti település lett, sőt akkorára nőtt, hogy két Duna partja van. Az ipari oldala a főágra néz, a csendesebb Ráckevei Duna-ág felé a lakosok ablakai tekintenek.
“az uradalom az új helyen az egésztelkes jobbágyoknak 1600, a féltelkeseknek 800, míg a zselléreknek 400 négyszögöles házhelyeket osztott ki”
“Nyilvánvaló, hogy a feudális megye vezetősége a ráckevei uradalomnak és az azzal megegyezett gazdag parasztoknak adott igazat a zsellérekkel szemben.”
Hogy van ez? A zsellérek, akiknek az Ófaluban nem volt házhelyük, a parasztoknál bérét laktak, 400 négyszögöl – ~ 1500 nm – telket kaptak. Mindig ilyen igazságtalanságot!
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja, száját hazudik, ha kinyújtja kezét lop.